Vajda Boróka három éve végzett a marosvásárhelyi színművészetin, azóta Temesváron él, a Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatának tagja. A Játéktér kérdezte.

Gyakran közölsz a Helikonban, a KULTer-en, a SZIFONline-on, emellett nap mint nap próbálsz vagy előadásod van – de úgy tűnik, a mozgás, a szó, a színpad nem elégít ki, mert közben festészeti kiállítást tervezel. Miért fontos, hogy minél több művészeti területen otthonosan mozogj?

A vizuális művészetekben könnyű az átjárás egyik kultúrából a másikba, ezért is jó a festészet, de már elemis koromban is vonzott minden, ami a suli után történt. Jártam rajzra, színikörre, még a számítógépes csoportba is benéztem, de valahogy nem ragadtam ott. Ötödik osztálytól képzőművészetibe felvételiztem, de később nagyon sajnáltam, hogy túl korán születtem, és nem járhattam színművészeti szakra. Vásárhelyen, a líceumi felvételim idején még nem létezett, csak egy évvel később indult színi osztály. Most viszont hálás vagyok a négy év festészetért, mert közben a színház sem maradt ki az életemből. 2013-ban többnyire művészetis diákokkal megcsináltuk a Valahol Európábant, ami nagy élményt jelentett olyan szempontból, hogy kipróbálhattam magam Éva szerepében, énekelnem kellett, szólóm is volt. Később magánúton is tanultam énekelni, majd hároméves könnyűzene–kántó szakot is végeztem.

Végül a színházat választottad. Egyszerű volt a döntés?

Nem tudom, hogy jól választottam-e, ma is érdekel mindegyik terület. Eleinte kényszerítettem magam, hogy válasszak, de rájöttem, hogy ha mindegyikben benne vagyok, akkor sem bukok el. Most úgy érzem, így vagyok kerek egész. Ha visszafognám magam, az olyan lenne, mintha egyik részemet el vagy inkább meg akarnám fojtani, és ez nyilván kihatna a színészi munkámra is.

Van-e átjárás a művészeti ágak között? Például ha egy próbafolyamat során foglalkoztat valami, az megjelenik-e a vásznon vagy a verseidben?

Általában igen. Ennek van pozitívuma és negatívuma is. Miután felvettek az egyetemre, és naphosszat másokkal közösen, egy térben kellett dolgozni és alkotni, rádöbbentem, hogy könnyebb volt az önkifejezés a vászon mögött. Sokkal extrovertáltabban, fogalmazhatnék úgy is, hogy 5D-ben kellett dolgoznom egy-egy jelenet megalkotásánál, mert miközben az önkereséssel és az önkifejezés formáival küzdöttem, arra is figyelnem kellett, hogy kapcsolódjak a társaimhoz. Sokkal összetettebbé vált az alkotói folyamat. Ahhoz voltam szokva, hogy ülök komfortosan a vászon előtt, és „magamnak érzek”. Majd az érzéseimet leszűröm, és felrakom a vászonra. Eleinte kompozíciókban gondolkodtam a jelenetépítéskor: ez bejön a térbe jobbról, ez a problémája, akkor ez egy kör, amit egy sárga vonal szel át, itt billen a kompozíció, és akkor itt a konfliktus… szóval vizuálisan próbáltam megoldani egy-egy szituációt. Nyilván erőltetett menet mellett ez nem működött, úgy éreztem, hogy rém lassú vagyok, mert előbb mindent megrajzoltam a fejemben. De fél év alatt átállt az agyam. Most fordult a kocka, néha a vászon előtt vagyok bajban: a témáim mondhatni dramatikusak, a festményeimen leginkább emberi alakok vannak, általában belső konfliktusokkal. A készülő kiállításomnak is ehhez kapcsolódó címet szántam: Dreams and nightmares, vagyis Álmok és rémálmok. Inspirálónak találom Frida Kahlót, azt, ahogyan a belső történéseit, a tragédiáit képekben dolgozta fel. Valami hasonlót teszek én is.

Azt szokták mondani, a színésznek erre ott a színpad…

A Caravaggio-előadásban (Visky Andrej rendezése – a szerk.) Lénát játszom, a kurvát, aki azáltal, hogy a művész megfesti, újra szűzzé válik. Érdekes módon egy Mária-alakot festettem a próbák alatt. Lénára nemcsak karakterként tekintettem, a nőiességéről nemcsak a színházban gondolkodtam, hanem azt, ami a próbák alatt kialakult bennem, hazavittem, és otthon tovább kutattam a Mária-szobros festményemen. Mint egy másik laboratóriumban. A színházban alkalmazkodni kell a történethez, a rendezőhöz, de a vásznon azt is el tudom mondani, ami a karakterbe nem fér bele.

Egyébként nehéz alkalmazkodni a rendezői utasításokhoz? Ha az olyan verssoraidra gondolok, mint: „belül a sorompó visít” vagy „Nincs vészfék, sem végállomás”, úgy érzem, nehezen tolerálod a korlátokat.

Amíg a suliban kötelezően festenem kellett, addig a színikörön éreztem magam szabadabbnak, most meg fordítva. A próbafolyamat alatt előjött frusztráció, minden olyan mellékszál és gondolat, ami nem fér bele az előadásba, az előbb-utóbb formát fog ölteni. Ki kell adnom magamból, meg kell élnem valahol, különben úgy érzem, be vagyok zárva.

Meg tudod fogalmazni, mit jelent neked a szabadság?

Ha tudnám, talán nem is lenne szükségem erre a sokféle útra! Azt hiszem, nem is a szabadságot keresem, hanem a belső megnyugvást. Ha ki tudom fejezni mindazt, ami számomra fontos, ha van arra befogadó, és érzem, hogy a mondandóm számukra is fontos, akkor megnyugszom.