gate_Bannergate_Banner
PinceszínházRózsavölgyi SzalonVígszínházFigeczky Bence
  • facebook
  • instagram
  • 2024. március 3., vasárnap
    banner_bigBanner3
    banner_bigBanner4

    „Valahol még most is az a kis, szirmai csávó vagyok” – Interjú Harsányi Attilával

    2023. február 1., szerda 06:00

    Harsányi Attila 15 éve tagja a Miskolci Nemzeti Színháznak, idén Kaszás Attila díjas lett, de megkapta az „Arad kiválósága” díjat is. A színész a miskolci munkákról, a mesterekről, a régi Nemzetiről és az Aradi Kamaraszínházról is mesélt. Juhász Ferenc interjúját osztjuk meg tartalmi partnerünk, az mnsz-blog.gportal.hu oldalról.

    2008 óta vagy tagja a Miskolci Nemzeti Színháznak. Előtte voltál Budapesten több helyen, a Nemzetiben, az Arany János Színházban, a Kamaraszínházban, egy kicsit a Radnótiban is és vidéken Szegeden, Szolnokon, Pécsett. A kezdet rögtön az ország első színháza volt.


    Amatőr csoportban, a Pécsi Sándor Guruló Színházban, Szép Lászlónál kezdtem, itt, Miskolcon, 1988-ban. Egy budapesti fiatalember, Csík Csaba, aki valamikor szintén itt volt, de akkor már a Nemzeti Színházban (ez ma a Pesti Magyar Színház) volt stúdiós, rendszeresen lejárt hozzánk előadásokat nézni. Az egyik alkalommal elkezdett verseket mondatni mindenkivel a csapatból és nekem azt mondta, szerinte menjek én is Pestre. Addig próbált meggyőzni róla, hogy ezt kell tennem, míg fogtam magam, összecsomagoltam. Édesanyám és mindenki tiltakozott, de 17 évesen bekerültem stúdiósként a Nemzetibe, és ott álltak előttem Agárdi Gábor, Mensáros László, Raksányi Gellért, Sinkovits Imre, Tolnay Klári – óriási egyéniségek! Valahogy így kezdődött az ámokfutásom ezen a pályán. Az ember elgondolkozik néha, milyen élete lett volna, ha nem ezt csinálja. Bútorasztalos az eredeti szakmám, de abban nem dolgoztam soha. Már el sem tudom képzelni.

    Miért „ámokfutás”?

    Beindított bennem egy másik Harsányi Attilát. Munkamániás emberré tett. „Futkároztam” az országban és kikerültem Romániába is, az Aradi Kamaraszínházba. Úgy értettem az ámokfutást, hogy hihetetlen tempóban kezdtem dolgozni mindenféle színházakban, hihetetlen elánnal, hihetetlen meggyőződéssel, hihetetlen hittel.

    Másképp nincs is értelme. Annál szomorúbb nem sok van, mint amikor érezhetően fásult, hitüket vesztett emberek próbálnak közvetíteni valamit a színpadról a nézőnek. 

    Bolondnak is tartanak talán a mai napig amiatt, hogy ennyire „nyomom” én ezt a dolgot, még így 50 évesen és 30 év pályán töltött idő után is ennyire érdekel. Én magam is csodálkozom, hogy semmi módon, egy szemernyit sem kopott a lendületem, még mindig ugyanaz az ember vagyok. Persze sokat nyugodtam színészileg, de azért még mindig eszement tempóval vetem bele magam egy-egy figura megformálásába. Nem is tudom, minek, kinek köszönhetem ezt a belső lendületet.

    Fotó: Éder Vera

    Hogyan kerültél az Aradi Kamaraszínházhoz? 

    Végigkísért életemben a szerencsés véletlenek sorozata, amikor valahonnan már nagyon kifelé állt a szénám, akkor mindig összefutottam valakivel, aki tanácsot adott, így mentem Szegedre, vagy például, amikor éppen ott voltam, valaki azt mondta, szerinte nekem el kell mennem onnan, akkor jöttem ide. Araddal is véletlenül esett, Szegeden szerveztünk különböző előadásokat pályázati pénzekből, csináltunk egy egyszerű honlapot, oda felraktunk részleteket. Akkor, 2008-ban indult az Aradi Kamaraszínház magyar részlege. Az ottani igazgató, Tapasztó Ernő keresgélt a neten, mert meg akart hívni Magyarországról előadásokat és rátalált a honlapunkra. Meglátott tőlem egy részletet Kassák Lajos: A ló meghal, a madarak kirepülnek című verséből, amelyet szeretek a mai napig. Másnap felhívott telefonon. Majd küldött nekem egy szövegkönyvet, Alina Nelega: Rudolf Hess tízparancsolata. Bemutattuk még ugyanabban az évben és azóta már tizenvalahány előadást csináltunk közösen, gyakorlatilag tehát az elejétől fogva jelen vagyok az aradi színházban. A Rudolf Hess tízparancsolata óriási sikerszériát indított be, halomra nyertük a díjakat, felléptünk sok román városban, Bukarestben, Nagybányán, Nagyváradon… Ettől a reveláció szintű produkciótól kezdve mindig készítettünk olyan előadásokat, amelyek szintén jók voltak. Saját büszkeségem, hogy még az Arad Kiválósága díjat is megkaptam, egyetlenként Magyarországról.

    A díj indoklása szerint „Harsányi Attilának köszönhetően Arad ismertté és elismertté vált a romániai és a nemzetközi színházi életben.”

    Teljesen úgy megyek Aradra, mint haza. Sok időt töltöttem ott és fogok is tölteni még, nagyon fontos állomása az életemnek.

    Milyen érzések vannak benned mostani helyeddel, a Miskolci Nemzeti Színházzal kapcsolatban?

    Úgy érzem, mintha azért mentem volna ide-oda, amoda, hogy végül a miskolci színházhoz kerüljek és itt tudjak érvényes dolgokat csinálni. Nyilván, a színház sok színész vállán nyugszik (a művészeti tanácsot most nem is említve, akik a fő koordinátorok), óriási megtiszteltetés, hogy valami súly nyomja az én vállamat is abban, hogy művészileg ez a színház hova fejlődött, milyen stádiumban van. Irgalmatlan büszkeséggel tölt el, hogy én is fontos eleme lehetek, mert én nem végeztem színművészeti egyetemet, nagyon kívülről jöttem a pályára. Felelősségünk van sok mindenért, de leginkább önmagunkért, saját művészeti teljesítményünkért. Vidéki gyerek vagyok, van bennem a mai napig egy ilyen komplexus szerűség, zavar. Óriási megtiszteltetés, hogy egy ekkora múltú intézményben komoly dolgokat játszhatok, alapoznak rám, hogy az a kis szirmai csávó, aki voltam vagy aki még most is vagyok valahol, az egyik pillér. Nagyon jó rágondolni. De mindannyian ugyanazt a szekeret toljuk, a színpadon nem csak a saját sikerünket keressük, közösen akarjuk eljuttatni a nézőkhöz, amit a darab képvisel. Veszítünk, ha az egyén uralkodik a színpadon, ha csak magadat mutogatod. Kizárólag a csapatmunka tud győzni. Ezt ez a színház nagyon tudja. Szerintem egyikünkben sincs az, hogy mekkora szerep jut éppen neki. Mindenki tudja, fogaskerék ahhoz, hogy minden működjön, a lényeg, hogy pontosan eltalálja az akár kisebb, akár nagyobb fogaskerék hogyan lökheti tovább a gépezetet. S ha buknánk is, együtt buknánk, de én azt gondolom (bár erre régen nem volt példa), hogy ebben a színházban még megbukni is jó lenne, mert felállnánk azzal, hogy tanultunk és nekilátnánk csinálni valami mást, valami jobbat!  

    A nézők érzik és értik ezt a fajta viszonyulást, hálásak érte.

    A miskolci közönséget az jellemzi, hogy odavannak ezért az épületért és azért, amit a benne lévők nyújtanak nekik. Szerintem a kenyér mellett nagyon fontos itt Miskolcon a színház is. 

    Fotó: Éder Vera

    Gyakori, hogy egyszerűen nem lehet jegyet kapni.

    Ilyenkor jönnek a telefonok. „Nem tudok jegyet szerezni, nem tudok bejutni három hónapja. Nem tudsz valamit csinálni?”

    Nyilván ti sem tudjátok teljesen függetleníteni magatokat az energiaválságból eredő gondoktól, magánemberként sem, de színészként sem, hiszen olyan döntéseket kellett vagy kell még ezután is meghoznia a színháznak, amelyek befolyásolják a művészi alkotómunkát is. Mennyire viseli ez meg a társulatot?

    Én biztos vagyok benne, hogy nagyon. A pandémia után azt hittük, már megnyugodhatunk, egy év alatt szerintem nagyjából mindenki visszazökkent mentálisan is a régi kerékvágásba és azután meg jön ez. De azért hozzá kell tenni, hogy felnőtt emberek vagyunk, pánik nincs. A színház vezetése mindent megtesz, hogy ne legyen.  Az itteni alaptézis az volt, márpedig mi nem fogunk bezárni. Ezért ment az iszonyú energia bedobás, adománygyűjtés, minden… Nyilván betudható annak is, hogy kétszáz éves lesz a színház, nagyon rossz ómen lett volna a kétszázadik esztendőt bezárással indítani, de szerintem, ha nem lenne még csak százkilencvennyolc, ugyanez lenne a hozzáállás. Egyszerűen itt ilyenek az emberek. Akarjuk csinálni! Nem ítélkezem a többi színház fölött, a saját helyzetükben vannak, azokat nem ismerjük, de büszke büszkeséggel tölt el, hogy mi nem adjuk fel.

    Szeretnék felsorolni három produkciót a közelmúltból, amelyekben benne voltál és amelyeket én nagyon kedveltem. Szeretném, ha mondanál róluk néhány gondolatot! Az első Harold Pinter: Hazatérés című darabja. A vége felé volt egy jelenet, amikor perceken át nem szóltál semmit, csak figyelted a többiek párbeszédét, de a szemed, az arcod változásai, ahogyan talán többet is elmondtál így, mintha szavakkal reagáltál volna, igazi élmény volt.  

    Köszönöm. Nagyon szerettem az előadást. Ascher Tamással akkor találkoztam életemben először, mint rendezővel. Azt hittem, be leszek tőle gyulladva, de nem. Külön próbákat írattam ki magamnak, mert akit játszottam, egy tőlem jóval idősebb ember volt, nehéz volt elhitetni magammal, hogy tudok belőle bármit csinálni. Nagyon sokat beszélgettem Tamással, mert ez a figura többnyire csak jelen volt a színpadon és nem volt 15-nél több mondata (nyilván a puszta jelenlét, szemkontaktus, más is „beszél”). És Tamás olyan jókat mondott. Ha pedig valamire mégis azt mondtam neki, hogy ezt viszont nem érzem, azt felelte, gondolkodik rajta és másnap előállt egy újabb ötlettel. Máskor én hoztam valami pici szösszenetet. Ültem bent a próbákon, néztem, hallgattam, hogyan is szólít meg minket és azon kaptam magam, hogy semmi ismeretlen dolgot nem mond, amin én ne gondolkoztam volna. Azt éreztem, ugyanazt az utat járom, mint ő, az érzéseim, az ösztöneim eleve afelé mennek, amerre instruál. Tényleg nagyon megkedveltük egymást.

    A második a Hermelin, Szomory Dezső írta, Mohácsi János rendezte. Örültem volna, ha még műsoron maradhat.

    Azt is nagyon szerettem. Nagy szerelmi történet, sokféle dolgot lehetett benne színészileg csinálni, széles volt az érzelmi spektrum, és én színészként szeretem ezeket a nagyon szélsőséges dolgokat, ahol az ösztöneidet sokkal jobban tudod használni. Természetesen meg kell említenem partneremet, Mészöly Annát, mert vele teljes ez az egész. Olyan magától értetődően megvolt köztünk valami viszony, emberileg, színészileg is olyan harmonikus volt minden, hogy nem volt nehéz szerelmesnek lenni bele a színpadon. Sajnos a pandémia miatt nagyon keveset ment, de ha jövőre ki lenne írva, még mindig tudnánk, annyira „belénk verte” Mohácsi János, akivel nincs minden pillanat előre eldöntve, csomó minden ott, menet közben születik meg, akárcsak a színházunk főrendezőjénél, Rusznyák Gábornál. 

    Aki a harmadik előadást, Molière: Tartuffe-jét rendezte.

    Jó kis előadás volt, ha nem jön a rezsiválság, biztosan játszottuk volna még. Rusznyák Gáborral dolgozva az az érzése az embernek, hogy belekerül egy kicsit az ő fejébe, ahol éppen az megy, ami. Te jó Isten! Rettenetesen összetetten gondolkodik. Mindenféle módon megvizsgálja az embert. De az a jó benne, hogy rá lehet bízni magadat, mert pontosan tudod, hogy valami jót fogunk csinálni. 

    Játszol az Ének az esőben című, a Metro–Goldwyn-Mayer klasszikus filmje alapján készült musicalben, Szőcs Artur rendezésében. Hogy vagy a zenés műfajokkal?

    Néha nehéz vékony ecsetvonásokkal megfestett figurákat hitelesíteni a színpadon, de szakmailag teljesen rendben való dolog, hogy az ember ilyennel is foglalkozzon. Már megszoktam. Sok operettben, musicalben voltam. Az elején nagyon idegenkedtem tőle, de sikerült ebből kitörni. Mindig az ott is az az elsődleges szempont, hogy akit játszom, emberi formát öltsön a színpadon. Azok is emberek, csak máshogy vannak megírva.

    Fotó: Éder Vera

    Nemrégiben vehetted át (már néhány évvel ezelőtt is jelöltek rá egyszer) a Kaszás Attila-díjat, amelyre több mint 40 társulatból érkeztek nevezések. 

    Egyszerre csak megcsörrent a telefon, benne vagyok abban a hármasban, akik bekerültek a döntőbe. Onnan kezdve viszont a néző szavaz. Az csak a helyszínen derül ki, hogy a három közül (rajtam kívül Ötvös András és Rába Roland) ki a nyertes. Velem jött anyukám, a feleségem és a kisfiam is. (* Harsányi Attila édesanyja nézőtéri dolgozó a színházban, felesége amatőr színészként főszereplője volt „A miskolci boniésklájd” című 2004-es magyar játékfilmnek.) Valami egészen hihetetlen élmény volt, hogy megkaptam. Valahogyan felbotorkáltam a színpadra, átvenni. Tényleg úgy éreztem magam, mint egy gyerek, hogy akkor most mit csináljak itt? Mondták, mondjak valamit, beszéltem és közben néztem a fiam, aki szerintem semmit nem értett az egészből, csak annyit, előtte mondtam neki – viccesen -, hogy ha megnyerem, kérhet, amit akar. Visszatértem a nézőtérre és azt kérdezte: Na, akkor megyünk a játékboltba? Régebben sokkal, de sokkal többet dolgoztam, mert évekig csináltam 4-5-6 előadást nem csak itt, mentem mindenhova az országban. Amikor a kölyök megszületett, eldöntöttem, csökkentem, hogy többet lehessek vele. Például, általában ugye, az anyuka szokott altatni, de nálunk úgy alakult ki, hogy egyik nap én, másik nap a feleségem. És én ezeket a dolgokat borzasztóan komolyan veszem. Nekem meghalt az apám 3 éves koromban. Nem kompenzálni akarok semmit, szó nincs róla, csak nagyon komolyan veszem azt, hogy a gyerek életében valósan jelen legyek. Úgyhogy sok munkát le is mondok (előadóestjeim is szünetelnek) vagy pedig úgy próbálom meg ütemezni, hogy ne sérüljön ez a dolog. És ha úgy döntök, hogy nem csinálom, akkor inkább elmegyek a kölyökkel moziba vagy csinálunk valami közös dolgot. Mert hosszútávon ez lényegesebb, mint az, hogy a karrieremet építgessem. Bár nem is építgettem, soha. Inkább csak mentem előre, mint egy tulok, a saját törvényeim szerint és egyszerűen jött, következett minden, egyik a másikból.
       Egyébként a díj kint van vitrinben a színház előterében, mert azt gondoltam, nem csupán az enyém, hanem a miskolci közönségé is, akik szavazataikkal segítettek elnyerni. Arról pedig, hogy én mit tettem érte, azokat kellene megkérdezni, akik a színházon belüli előzetes véleménynyilvánításon komolyan gondolták, hogy engem szavaznak meg. A Jászai-díjnál, más díjaknál is ugyanazt éreztem, ezek szerint tényleg csináltam valamit, amivel kiérdemeltem. És ugyanúgy, mint a Jászai után, most is sokan írtak, telefonáltak, akiket szeretek, komolyan veszem a szavukat – nem szoktak nekem hazudni -, hogy méltó helyre került a díj. Ilyenkor picit el is hiszem, hogy igen, aztán persze másnap már nem. Soha nem tudtam és ma sem tudok úgy tekinteni magamra, mint akinek bármilyen díjat is meg kellene kapnia, bennem mindig csak az van, hogy „melózzunk”, csináljuk, izzadjunk le, pusztuljunk, haljunk bele! Aztán meg majd lesz valami. 

    Az MNSZ-en kívül hol láthatnak most vagy a jövőben?

    Romániában csinálunk egy újabb monodrámát: Kean, a színész. Ez már előzetesen meghívták Örményországba, Jerevánba egy fesztiválra. A Pesti Magyar Színházban két musicalben vagyok benne, az egyik az Oliver (Fagin), a másik a Valahol Európában (Simon Péter).

    A Pesti Magyar Színházzal visszataláltál oda, ahol kezdted a pályát. Vannak még ott az akkoriak közül?

    Ott van még az egyik súgó, az egyik ügyelő, van öltöztető is; akikkel együtt voltam stúdiós, közülük is 2-3 ember. Szeretek ott lenni, és tényleg különlegesség, hogy ott kezdtem a pályámat. Furcsa érzés volt 30 év után visszamenni. Szétnéztem és visszajött sok minden. Bementem ugyanabba a terembe, ahol Csernus Mariann tartotta nekünk az órákat. Bubik Pista is tanított… Elkezdtek jönni az emlékek. Mutatták, hol fogok öltözni. Ott van egy üveglap alatt: itt öltözött Sinkovits Imre! Fura érzés, hogy valamikor stúdiós voltam ott, most meg az ő egykori öltözőjét kapom.

    Fotó: Éder Vera

    Beszéljünk még arról, hogy a közösségi oldaladon igen aktív vagy. Világnézetedre, a társadalmi folyamatokra adott saját válaszaidra is következtetni engednek a bejegyzéseid, megosztásaid, kommentjeid, de most valami egészen másról szeretnélek kérdezni. Van egy másfél-két perces felvételekből álló videós sorozatod. A műfaját nemigen tudnám meghatározni, viszont nagyon élvezetesek. 

    Eszembe jutott valami „agyvérzés-szerű” hülyeség és azt felmondtam. Megmutattam Fandl Ferinek, azt mondta, ő ehhez csinál videót. Így születtek először verses videók, majd ezek az improvizációk, amelyekről valaki azt fogalmazta meg, szerinte nekünk sikerült nyakon csípni a semmit. Borzasztóan élveztem, mindig valamire reagálva jöttek össze ezek a kis szösszenetek. Röhögtek rajtuk az emberek, mondták, hogy csináljuk még! Arra is jó volt nyilván, hogy bármilyen rossz érzésből egy kicsit kizökkentett. Gyakorlatilag se füle se farka irgalmatlan hülyeségek, de valamitől mégis van valami bájuk.

    Ha valaki szerint „sikerült nyakon csípni a semmit”, én pedig azt mondom, azon túl, hogy nagyon szórakoztatóak, az ember úgy érzi, tulajdonképpen nem tudja, mit is mondtál, de mégis sokat elmondtál vele: Nézzük-hallgassuk csak meg mégegyszer!

    Forrás: mnsz-blog.gportal.hu

    banner_bigBanner1
    banner_bigBanner2
    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2024 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram