Két nehezen kategorizálható alkotó, különböző, mégis hasonló szabálytalansággal. Pelsőczy Réka és Vajdai Vilmos pályájuk kezdete óta, megszakítás nélkül a Katona József Színház tagjai, akiket rendezőként és színművészként is, egyaránt jegyez a szakma és a nagyközönség. A két művésszel Canjavec Judit készített interjút a Fidelio számára.

8 idézet az interjúból:

– Nagyon örültem, hogy Vilivel együtt készül ez a beszélgetés, mert kiskoromtól kezdve meghatározó ember az életemben. A rajongója voltam. Sokban hasonlít a színházi pályánk is. Vili újító szelleme, nyitottsága inspirálta a fantáziámat.

– Vili már nagyon hamar tudta, hogy szabálytalanabb útja lesz. Ez nekem is példaként szolgált, hogy nem csak abban a szűk rendben gondolkodhatom magamról, hogy színészként milyen szerepet osztanak rám. Ebben mindketten szabadok voltunk. A kreativitásunk, az ötleteink vittek minket tovább.

– Masni a legemblematikusabb szerepem. Azt látták a legtöbben, filmen meg színházban is. Csodálatos, hogy mindig tudtam benne azt használni, ahol épp a pályámon tartok. Most is el tudnám játszani bármikor. Amikor már annyira a véredben vannak a mozgások, a gesztusok vagy hogy mikor hova mész, hogy teljesen szabad tudsz lenni bennük. (…) Szégyelltem már magam, 45 éves voltam, amikor levettük műsorról. Mondjuk, lehet, hogy Masni vénlány maradt, és miért ne lehetne ez a csaj egy kocsmában, miért ne találkozhatna egy faszival? A Portugál vége egy életszakasz végét is jelentette, ezt tudtam. De azt is, hogy új időszak kezdődik.

–  A színház nem demokratikus műfaj. Közvetlen, nyitott embernek tartom magam, de mindig eljön az a pont, amikor az ember azt mondja, köszönöm szépen, most már kell a fegyelem. A mai társadalom sokkal individualistább. A színészek valószínűleg világéletükben exhibicionista, egyénenként is figyelmet követelő emberek voltak, de érdekes, hogyan változott meg a világ. Miként vált fokozatosan általánossá az a színészi gondolkodás, hogy igenis bele akarok szólni a saját életembe, vagy a kezembe akarom venni az irányítást. Még nálad, meg nálam sem volt természetes, hogy egy színész rendez, ma viszont már teljesen az.

– Ez a színház mindig is egy izgalmas közösség volt. Amikor idejöttünk, egy január elsejei bulin Gobbi és Major közt volt valami feszültség. Hilda megtámadta Majort, aztán elkezdett engem, ismeretlenül – azt tudta, hogy főiskolás vagyok – piszkálni valamivel. Nagy ordítozás támadt, ahol Thuróczy Kati (akkoriban a Katona rendezőasszisztenseként dolgozott – a Szerk.) azt kiabálta: „Hilda, ez egy jó fiú, ne bántsd!” Én elsírtam magam, és már nem tudom, miket mondtam. Ilyenből a színházban később mindig szeretet lesz, meg – Gobbi részéről – külön odafigyelés.

– De amikor először léptem színpadra, Máthé Erzsivel is ért egy kisebb trauma. Beugrottam – Benedek Micu helyett – a Major rendezte Tudós nőkbe, és a cipőm valamiért kopogott. Máthé Erzsi rám ordított, hogy így nem lehet járni, ez kopog! Ebből lett aztán egy, a szerepnek is megfelelő, különleges járásmódom a színpadon. A fodrásznál is volt egy konfliktusunk, hogy nem ilyenkor kell bejönni, hanem előbb. Be kellett volna érnem fél hatkor, hogy ne legyek már ott, amikor ő érkezik. Akkoriban még elég vad voltam, és visszakiabáltam, ettől ő lágy lett és kedves, úgyhogy innentől Erzsikével is jóban lettem. Ilyen a színház!

– Székely Gábor sok éven keresztül igazgatta a színházat. Volt korábban Zsámbékinak egy megjegyzése, hogy kettejüket sokan próbálják szétválasztani, de ha valamit nem lehet, akkor az ez. És rá egy pár évre valahogy mégis megtörténhetett… Máig nem tudni az okokat, mert ezt is diszkréten, szépen intézték, ám rengeteg embernek okozott nagy fájdalmat a szétválás. Nekem ők ketten összetartoznak.

– A főiskola után mindenbe beleraktak, mert kellettem tölteléknek, meg karakterben valószínűleg jó vagyok. De ez egy idő után már nem izgatott annyira. Létrehoztam a főiskola-pótlómat, a Táp Színházat (1993-ban – a Szerk.), ahol megmaradt a szabadság, és mindenki azt és úgy csinál, amit akar, meg – ahogy én mondom – a másik véleményét, kreativitását is szem előtt tartva. Ezért nem aggódtam soha amiatt, milyen szerepeket kapok. Sőt, egy idő után már inkább arra vágytam, hogy kevesebbet adjanak, hogy többet lehessek a Tápban. De ez össze is fonódott, mert több Táp-előadás bemutatója is itt volt, a Katonában. (…) Valamennyire mi képviseljük a modern színházi embert.