A napokban közösségi oldalán tett közzé terjedelmes írást Vecsei H. Miklós annak kapcsán, hogy több sajtóorgánum hírül adta: a Nemzeti Színház szerződteti.

Vidnyánszky Attila, a Nemezti Színház vezérigazgatója egy friss interjújában jelentette be, hogy többen távoznak az intézményből, de lesznek új tagok is. Az egyikük pedig Vecsei. 

– mondta Vidnyánszky a Nemzeti Színház évadtervével kapcsolatos interjújában. 

Erre a színész is reagált a Facebookon – az ő soraira pedig Csernai Mihály dramaturg, színházcsináló reflektált közösségi oldalán.

Tárgy: Egy értelmes(nek szánt) reflexió

Kedves Hasi!

Viszonylag felszínesen, de azért ismerjük egymást, ezért merek ilyen közvetlen hangnemben írni neked.

Olvastam az írásodat, melyben viszonylag hosszan értekezel arról, hogy miért is szerződtél a Nemzetibe, ebben elég sokmindent árnyaltál ezzel a döntéssel kapcsolatban. Íróemberként, aki magam is sokszor hosszú fejtegetésekben próbálok reflektálni a körülöttem lévő világra, pontosan tudom, hogy egy-egy ilyen írásnak mekkora ereje tud lenni. Érzelmeket vált ki, megértést vagy éppen ellenszenvet generál, párbeszédre késztet.

Nekem is lettek gondolataim, amiket röviden szeretnék összefoglalni.

Elöljáróban, mélységesen felháborít, ha valaki egy másik embert pusztán annak véleménybeli különbsége miatt valamilyen skatulyába helyez. Ez nem segíti a megértést, hosszú távon elválaszt, árkokat ás meg, vagy rosszabb esetben dehumanizál. Mélységesen elítélem tehát, aki téged a döntésed miatt lepatkányoz vagy bármilyen más módon, főleg ismeretlenül egy ilyen skatulyába helyez. Levelemet semmi ilyen szándék nem vezérli, ha más nem, erre személyes ismeretségünk lehet garancia.

Mindenekelőtt egy kis kiigazítást szeretnék tenni, mert közvetetten, de engem is érint: mikor az SZFE modellváltására sor került, volt egy olyan epizód, melyben az ígéretek szerint az SZFE szenátusa javasolhatott tagokat a majdan felálló kuratóriumba. Írásodban azt mondod: „a régiek csak a sajátjaikat delegálták, az újak szintén”. Engem, mint az SZFE tárgyalt időben szenátusi tagját, roppantul érdekel, hogy kik pontosan a „sajátjaink”, és még inkább, mi volt pontosan a problémád velük? Ez a mondat számomra azért súlyos, mert felveti a szakmaiság értelmezésének kérdését: szerinted a „saját” jelöltjeink között nem lett volna senki szakmailag elég rátermett ahhoz, hogy az egyetem érdekeit képviselni tudja? Udvaros Dorottya, Röhrig Géza, Eötvös Péter nem elég jók egy ilyen kuratóriumba? Helyettük MOL-vezérigazgatók meg szlovák olajvállalkozó futballklub-tulajdonosok kerültek be az „ő” oldalukról – értem, hogy pénzügyi szempontból indokolt a döntés, de ahogy a kultúra nem lehet üzleti kérdés, úgy egy művészeti egyetem döntései fölött diszponáló kuratóriumot sem egy üzleti vállalkozás logikájával kellene működtetni. Gyűlölöm ezt a „mi és ők”-dolgot, mert automatikusan két, markánsan különböző tábort teremt, ezt te is problematizálod és ezzel mélységesen egyetértek – de szerintem ez a konkrét, modellváltással kapcsolatos probléma nem egyszerűsíthető le a delegáltak politikai értékválasztásának szintjére, függetlenül attól, hogy neked a modellváltásból írásod szerint csak ennyi jött le. A modellváltással eleve nem a delegáció kérdésköre volt a fő probléma, de elfogadom, hogy ezeket nem tematizáltad az írásodban, így én se teszem.

A legnagyobb „probléma” a kultúrával és az arról való beszéddel, hogy nehéz objektív szempontokat felállítani hozzá. Akik meg akarják haladni a „bal és jobboldali színház” szerintem egyébként is degradáló mítoszát (vö. eszerint a „baloldalinak” minősített színházak egyik munkatársa sem vallhatna más nézeteket, ahogy a „jobboldaliban” se lehetnének ellenzéki érzelműek – aki egy kicsit is ismerős szakmai berkekben, ennél azért jóval összetettebb a helyzet, rengeteg emberről ki sem derül a politikai hovatartozása, pedig hosszú évek – évtizedek óta a szakmában vannak), azt mondják: „ha már kétféle színház van, akkor van jó meg van rossz”. Egyszerűnek tűnik a különbségtétel, de itt már esztétikai és ízlésbeli kérdések merülnek fel: ki mit tart jónak vagy ízlésesnek? Hogy lehet ez alapján bármit meghatározni? Lehet, hogy valami szerintem ízléstelen vagy egyszerűen csak nem tetszik – más pedig kifejezetten rajong érte. Én nem is kísérlem meg az igazságtételt abban, hogy hogyan különböztetünk meg két színházat egymástól anélkül, hogy a saját egyedi ízléspreferenciánk vezérelne minket. Épp ezért nem nézem le a Madách Színházat vagy a Lovasszínházat sem (azért őket hozom példának, mert te is ezt tetted), de nem is vagyok rendszeres látogatójuk. Nézőszámban pedig azért lehet problémás a mérés, mert pl. lehet mondani, hogy „az XY független társulat előadását csak 100-an látták”, lehet, hogy az a nézőszám bőven meghaladta a kapacitását az adott helynek, ahol az előadás futott. Egy félig-meddig objektív mérőszámnak és az ebből adódó támogatásnak tűnt például az eladott jegyek bevételeiből kiszámolt tao-támogatási rendszer bevezetése, amit aztán a visszaélésekre hivatkozva megszüntettek, holott elég nyilvánvalóan lehetett tudni, hogy kik állnak a visszaélések mögött. A fürdővízzel együtt a gyerekeket is kiöntötték, hiszen számtalan, nagyon fontos és meghatározó, független társulat sodródott a megszűnés szélére azóta, hogy támogatásaiknak ezt a „lábát” elvesztették. Írod, hogy fontos számodra a független színházak ügye, ezért is bátorkodtam idehozni ezt a példát.

Szerintem érdemes valahogy (újra)keretezni, hogy mit értünk Nemzeti Színház alatt, mi jut eszünkbe róla, hogyan viszonyul a kultúránkhoz. Nekem erre van egy saját definícióm: ha ránézek a nevére, a Nemzeti Színház nekem azt hordozza magával, hogy itt a nemzet kultúrája egyesül, egyfajta olvasztótégelyként: ideális esetben mindenki megtalálhatja a maga ízlésének, ad absurdum, világnézetének megfelelő előadást. Hiszen a „nemzet” szó eleve egy közös tudatot feltételez, a közös tudat pedig rendkívül sokszínű: bele kell férjen a lehető legszéleskörűbb ízlésvilág, hiszen így tudja reprezentálni azt, hogy az adott nemzet kultúrája milyen alkotókból áll, mi foglalkoztatja őket, milyen vezérfonalakat tartanak fontosnak – ki mennyire progresszív irányban gondolkodik, feszegeti a kultúra (és azon belül is a színház) határait, vagy éppen kik elkötelezettek a „klasszikus” értékek iránt. Ha a realitást vesszük, a „nemzet” szót az egyik politikai oldal teljesen kisajátította. A „hazaárulás” az egyik legsúlyosabb vád, amit valakire rá lehet aggatni: otthontalanságot feltételez, egy olyan bélyeg, amit az ezt kapó embernek mindig cipelnie kell, hiszen egy közösség, ami egyszer már befogadta, most kitaszította magából. Ha viszont ma körbenézünk, egyfolytában halljuk ezt a jelzőt: „aki nem úgy gondolkodik, ahogy mi, azt a megértés szándéka helyett hazaárulónak bélyegezzük”. Engem is számtalanszor bélyegeztek például hazaárulónak, azért, mert kiálltam magamért és olyan értékek mellett, amikben hittem.

Szomorúnak tartom, hogy ilyen hosszan kell érvelned egy saját döntésed mellett. Ilyenkor dolgozik az emberben a lelkiismeret, és a saját kérdéseit (ha elég önreflexív), megpróbálja valahogy megválaszolni. Viszont sajnos, én meg vagyok annyira gyarló (még ha rosszindulatúnak nem is tartom magam), hogy hiába olvasom végig és gondolkodom el a tanulságain az általad írtaknak, mindig ott lesz bennem a kisördög, hogy ha valaki ennyire hosszan és kitárulkozóan védi meg a saját igazát, akkor amögött az húzódik, hogy úgy érzi, magyarázkodnia kell. Márpedig a magyarázkodás kiszolgáltatottá tesz, és azt a feltételezést hozza magával, hogy az illető maga sem biztos a döntésében – közben meg az írásod ennek ellentmond, hiszen nekem nem úgy jön le, hogy ez egy ad hoc elhatározás lett volna.

A színház számtalan egyéb jellemzője mellett kiválóan alkalmas a jelenidejűség és az időzítés fontosságának megtanulására. Egy gyenge mondatot jól időzítve elmondani képes meghozni a katarzist, míg a drámairodalom legjobb mondatát, ha rossz időben ejtik ki, a legjobb pillanatokat is képes megölni. (Ez a kérdés szintén összetettebb ennél, csak sűrítem annak érdekében, amit mondani szeretnék.) Vidnyánszky Attila, mint felelős vezető igenis számonkérhető például a novemberi üzemi baleset kapcsán, csak hogy más példát ne mondjak – ő akkor lemondott, amit viszont a kultúráért is felelős miniszter nem fogadott el. Eleve abszurdnak tartom, hogy egy szakmaetikai és lelkiismereti szempontból is megalapozott tett végrehajtásához egy miniszter jóváhagyása kell – ennek ellenére számtalan olyan beszélgetésben vettem részt, ahol azt próbálták meg emberek bebizonyítani, hogy a Nemzeti Színház nem egy deklaráltan politikai intézmény. A novemberi baleset kapcsán sokan szerződnek el most a Nemzetiből. Mikor az igazgatót faggatják arról, hogy miként érinti a társulat változása, természetes átrendeződésről beszél, majd, mintegy bizonyítva ezt az állítását, egyfajta megigazulásként bejelenti, hogy te is a társulathoz szerződsz, ezzel mintegy azt igazolja, hogy az általa igazgatott színházban a mostani változás nem egy tünet, hanem egy folyamat. Mintha ez organikus lenne, és nem pedig egy éles válaszreakció: írom mindezt úgy, hogy természetesen nem tudhatom, hogy a felmondott színészek pontosan miért jöttek el, de kiindulva abból, hogy az említett baleset két érintettje is köztük van, legalább az ő esetükben vélek némi összefüggést felfedezni. Egy szó mint száz: az időzítést nagyon fontos például egy ilyen szerződtetés esetében is felvetni, nem pusztán azt, hogy ki érkezik a társulathoz, hanem azt is, hogy mikor.

Azt is írod: „az én nézőpontomból a 21. század legfontosabb kérdése az identitás lesz”. Az identitás azonban nem most lett trendi, mindig is az életünk, és ezáltal a kultúra része volt. Az identitás ugyanis nem pusztán politikai fogalom. Annak része a neveltetés, a világnézet, a szakralitáshoz való viszony, szűkebb értelemben a művészetekhez való hozzáállás, vagy éppen az ízlés. Ezek pedig megkerülhetetlen fogalmak a kultúra többezer éves történetében, hiszen mindig ezek formálták azt egyik vagy másik irányban, nem újkeletű dolog. Abban lehet, hogy igazad van, hogy most ezek a kérdések hangsúlyosabbak, ezt nem is vitatom. Ugyanakkor nekem a kultúrán belüli identitásra vonatkozóan van egy sokkal letisztultabb elméletem. Manapság a kultúrában tapasztalható identitásnak két fontos eleme van, itthon legalábbis ez a tapasztalatom. Az egyik a sértődés, a másik pedig a hála. Ezek iránya határozza meg az itt is tapasztalható diverzitás két oldalát. Attól függően, hogy kire vagy megsértődve, automatikusan ennek a kétpólusú világnak az egyik oldalára kerülsz. A saját oldaladon pedig a veled egy oldalon lévő, magasabb pozícióban lévő személy iránt érzett hálád erősíti meg. A hála és a sértődöttség, mindkettő kulcsfontosságú alapérzelem, amit még akkor sem tudsz félretenni, ha egyébként magadat egy megfontolt embernek tartod. Mert mindig hálás leszel annak, aki tett érted valamit, és mindig meg leszel sértődve arra, akivel ezt a problémát nem tudod tisztázni. Az egészben ráadásul a hatalom is ott van, mint tényező: ha a sértődött ember hatalmat kap és ez elvakítja őt, akkor a sértődésének tárgya ellenében fogja használni a hatalmát, és örökké hálás lesz a nála is nagyobbnak azért, hogy megteremtette számára ezt a lehetőséget.

Te is arról írsz, hogy a kultúra és a színházi világ is sokkal színesebb ennél. Én örülök, ha te tudsz egy híd lenni, mert hiszek a párbeszédben és abban, hogy kellenek ilyen emberek, akik ezekről a kérdésekről lefolytatják ezeket a szükséges beszélgetéseket. Látom a kultúra közvetítése terén végzett munkásságodat, és (még ha nem is mindig tetszett) az vitathatatlan, hogy népszerű és nagy hatású tevékenységek voltak. Viszont, ha jól értelmezem leveled végét, te az egész Nemzetibe szerződést egyfajta „áldozathozatalnak” tartod a párbeszéd oltárán – azt reméled, hogy ettől a gesztustól a vezérigazgató megenyhül és hajlandó lesz akár az elveivel vagy a világnézetével ellentétes döntéseket meghozni, a hatalom felé érzett hálájával, vagy éppen pályatársakkal szembeni sértődöttségével együtt is figyelembe venni mások akaratát a magyar színházat érintő döntés meghozatala, vagy azzal kapcsolatos tanácsadás, lobbitevékenység kapcsán. Még ha róla azt is feltételezem, hogy akár még nyitott is lenne ilyesmire, és rólad se gondolom, hogy ne akarnád szívből ezt elérni, a realitások számomra egészen mást mutatnak. Látom a pályázati lehetőségek szűkülését, a források csökkentését, fontos szakmai barátok pályaváltását vagy kiégését a fenntarthatatlan helyzet miatt. Látom a színházi kísérletező kedv lassú kikopását, a progresszív műhelyek kihalását, az ízlés lassú, de folyamatos konzerválódását, a megszokott keresését az új utak felfedezése helyett. Látom a cinikus szakmai nagyöregeket, akik „most már minek is változtatnának” és látom az elkeseredett, útkereső fiatalokat, akik „bármit, csak lehetőség legyen”.

Azt jónak tartom, hogy te még megpróbálsz egy megafont adni a némák kezébe, de a vonal túlsó végén süketeket látok, és bár tisztellek a hitedért – én nem kérlek, hogy áldozd fel magad. Te alanyi jogon vagy az, aki, a sikereid mindegyike a tiéd, te nem vagy rászorulva Vidnyánszky Attila szakmai támogatására. Fordítva viszont, Vidnyánszky Attila nagyon is rászorul, hogy visszaigazold őt.

Mikor azt írod, hogy a saját előadásodat bemutatni a Nemzetiben, ezért cserébe odaszerződni, csak azért, hogy meggyőzd Vidnyánszky Attilát arról, hogy amúgy még léteznek fantasztikus társulatok és előadások ebben az országban, ez neked mind áldozat, azt egyszerűen nem tudom elhinni. Miért áldozat bemutatni a saját előadásodat, miért áldozat egy társulatban létezni, miért áldozat egy olyan közösséghez tartozni, amihez folyton tartozni akartál, még ha el is nyomták benned ezt a vágyat az egyetemi évek alatt?

Én hiszek benne, hogy igen. Beszélgessünk ezekről a kérdésekről, mert nagyon fontosak!

Üdvözlettel,

Csernai Mihály – egy fiatal, útkereső színházi alkotó

UPDATE!:

Hasi válaszolt az emailemre. Megbeszéltük, hogy szóban folytatjuk valamikor a napokban. Nagyon nyitottan állok ehhez a beszélgetéshez, remélem, ez közelebb visz minket egymás szempontjainak megértéséhez.