Válaszkísérletek negyven évvel ezelőtt feltett kérdésekre címmel közöljük Sándor Erzsi újságíró, színházi sajtóreferens írását, aki pályáját színésznőként kezdte.
.. ebben szocializálódtunk. Az általános-, a közép-, és a főiskolában is. Poroszos az oktatásunk, fegyelem van, nem ugatsz vissza, tekintélyelvű a tanár-diák viszony. Így eleve nehezen tanulja meg az ember, hogyan álljon ki a jogaiért. … Egy olyan piacon, ahol nincs ügynökrendszer, nincs, aki képviselne, és a tudatlan színészeknek kell ezeket intézniük, úgy kúrnak át, ahogy lehet.”
– ezt mondta Lengyel Tamás és igaza van. Pokoli szembenézni azzal, hogy az általános iskola és a gimnázium után, miképpen sorolódik a kilencvenes évek és a hetvenes évek Főiskolája a poroszos, tekintélyelvű iskolák közé, holott azt képzeltük, hogy a színház maga a szabadság.
Kiváltságok a tanároknak és kiszolgáltatottság a hallgatóknak, ez volt a hetvenes években a Színművészeti Főiskola. A félistenként tisztelt mesterségtanárok túlnyomórészt főrendezők, igazgatók voltak, tehát az osztályukba járó hallgatók automatikusan az ő színházukba kerültek gyakorlatra és mindenki azért tepert, hogy lehetőleg Pesten maradva a tanára színházába szerződhessen. Értelemszerűen mindenki a saját osztályfőnökének akart megfelelni vagy legalább az osztályfőnök tanársegédjének, aki vagy vidéken volt színházigazgató, vagy fontos befolyással bírt valamelyik pesti színházban.
Az osztályvezető nem tanárként, hanem eleve rendezőként működött a hallgatókkal, mivel a Főiskola egyetlen tanára sem kapott soha, semmilyen pedagógiai képzést, csak abból tudtak kiindulni, amit a színházaikban a próbán alkalmaztak, vagy ami velük a saját főiskolai képzésüben megtörtént, hiszen ők maguk sem tudtak másként tanítani, mint ahogyan őket tanították. Csak a józan eszükre és az ép érzékükre hagyatkozhattak, ha volt nekik.
Van itt még valami. A színészhallgató kiszolgáltatottságára ráerősített a Főiskola misztériuma, ami aztán ezt a hetvenes években szocializált színészgenerációt nagyjából végig is kíséri a pályáján: az, hogy a többségnek fogalma sincs, hogyan került abba a színészi helyzetbe amiben van, és mindaz, ami történik vele az törvényszerű-e, vagy puszta véletlen.
A hallgató akkoriban keresztül esett három rostavizsgán és valamitől felvették. Soha nem tudta meg, hogy miért, nem is mondták meg neki, és előfordulhatott, hogy a tanár sem tudta már ősszel, amikor meglátta az osztályban. Örök titok maradt. A tanárnak való kiszolgáltatottságnak ez volt az első lépcsője. Ő tud valamit rólad, aminek meg kellene felelned, de nem tudod mi az, ezért üzembiztosan csalódást fogsz okozni, amit esetleg nem tudsz jóvátenni, tehát minden erőddel igyekszel megfelelni valaminek, bárminek. Ez elég jó alap arra, hogy a félistenként tiszteld a tanárod, és ő rendezőként a pedagógiai képzettség hiányában bármit megtegyen veled, amit csak akar. Nyilván jót akar.
A Színművészeti legfőbb misztériuma az évközi rostavizsga volt. Az, hogy a félévi vizsgákon bárkit kirúghatnak, aki nem üti meg a ….. mit is? Nincsen erre pontos utasítás. Voltak lépcsőházi szóbeszédek, hogy a Horvai osztályból mindig sokat rúgnak ki, a Simon Zsuzsáéból meg csak egyet-kettőt. A sikeres felvételi hisztérikus boldogsága után szeptemberben a tanárok első mondatai már a félévi rostavizsgára utaltak. Ennek a halálfélelemnek az árnyékában kellett volna nyitottnak, oldottnak, alakíthatónak lenni, kreatívan helytállni a helyzetgyakorlatokban és közben azt mérlegelni, hogy ha nem tud valaki három kislabdával zsonglőrködni és közben azt hadarni, hogy szaladakakaskapjaaférget, akkor pálya-alkalmatlan és kirúgható. Az volt az általános érzet, hogy mindig, minden számít, és mindennek jelentősége van a továbbiakban, a pályára nézvést. Szentül hitte mindenki, hogy aki ezt nem tudja, az nem lehet színész.
A rostavizsgán végül is az esett ki, akit az osztály dinamikája kilökött magából. A tanárnak nem is nagyon kellett mást tennie, mint figyelnie a közösséget, amelyik példamutatóan rátalált a leggyengébbre és kicsinálta. Mire eljött a félévi vizsga, már mindenki suttogta a rostagyanús neveket és maguk a megnevezettek voltaképpen ki is rúgták magukat. A heteken át tartó stressz, a megfelelési kényszer, az osztálytársak metakommunikációja elvégezte a tanár helyett a munkát. A tanár csak rásegített fejcsóválással, legyintéssel és esetenként maró gúnnyal. Az a rendező, aki délelőtt a színházában, a társulatában a felnőtt színészeivel, sziporkázóan gúnyos, instrukcióiban maróan szellemes és akár megalázáshoz közeli megjegyzéseket enged meg magának, az délután az osztályában megteszi ugyanezt és nem feltétlenül érzékeli a különbséget a vele egy nyelvet beszélő felnőttek és a rá felnéző, ezért neki kiszolgáltatott diákjai között. Az sokszor elhangzik a színházi viszonyokat magyarázók szájából, hogy az idegrendszerével dolgozó színész és rendező között felfokozott érzelmi kapcsolat van. Ez igaz, de a Főiskolán elvileg hallgatók és tanárok lennének, csakhogy a hallgatók félnek, megfelelni akarnak mindenáron, a tanárok viszont mégis színészként tekintenek rájuk és ők rendezőként bánnak velük, tehát olyan felfokozott érzelmi helyzeteket élnek meg, amelyek kezelésére és elviselésére semmilyen rutinjuk sincs, csak megtörténik velük és úgy reagálják le, ahogyan tudják. Van, aki kiborul, kirohan az osztályból és akkor egy életre megtanulja, hogy aki hisztériás az akadályozza a többiek munkáját.
Márpedig a színház csak odaadó együttes munkából jöhet létre.
Ebben a légkörben egy tanár folyosói kedvessége, arcon simogatása, a hallgató felé forduló személyes figyelme különös jelentőséget kaphat. Védettséget nyújhat legalábbis egy időre. A hallgató azt hihette, hogy kiválasztott. Aztán vagy maradt is az, vagy azt látta, hogy a személyre szabott figyelem másnak is kijut, osztoznia kell a tanárán, aki másként viselkedett az osztály előtt és másként egy lépcsőházi találkozásnál vagy a liftben.
A hetvenes évek elején a tanárok természetesnek tartották, hogy a reggel nyolctól éjjel kettőig összezárt fiatalok minden intimitásáról tudjanak. Horvai már szeptemberben megkérdezte, hogy a tanítványai között vannak-e szüzek, és aki föltette a kezét, annak kerek perec megmondta, hogy ezen legyen túl, mert így nem lehet színészetet tanulni. Ő volt az is, aki csókolózás órát tartott, hogy felszabaduljanak az együtt dolgozó lányok és fiúk. Van barátnőm, aki most negyven év után is, irtózva eleveníti fel azt az órát, kétségtelenül olyan is van, aki szerint ez izgi volt. Ebben nem volt különbség tanár és tanárnő között. Simon Zsuzsa az osztály előtt csókolóztatott két hallgatót, mert nem volt megelégedve a színpadi hatással. Meg is magyarázta, hogy mit, hol kell látnia a nézőnek, alighanem azt hitte, hogy tanít.
Csakhogy ebben az iskolában soha nem volt kidolgozott, megfogalmazott pedagógiai módszer arra, miként is szokja meg a növendék azt, hogy az érzelmeihez, a testéhez, akár az intim testrészeihez, másnak is köze lehet.
Csak instrukció volt rá, ami a paranccsal egyenértékű, ezért is mondhatta Babarczy László azt azokban az években, hogy a színház félkatonai szervezet: az előadás szent, az arra való felkészülésben minden megengedett, mert az előadás érdekében történik. Csakhogy ezt várták el már a Főiskolán is. Nem erre kondicionálták a növendékeket, hanem az első pillanattól kezdve ezt várták el. A kölcsönös bizalom kiépítése, az összetartozás érzésének melegsége nélkül. Gondolták, az úgyis kialakul köztük reggel nyolctól éjjel kettőig.
Horvai István volt az, aki a hetvenes évek elején a végzős osztályától egy tőrt kapott ajándékba, mert a hallgatók maguk között csak lélekgyilkosnak nevezték. Ezen a tőrön mindenki nagyon jól szórakozott és nem talált benne semmi sértőt olyannyira, hogy az osztály akkori tagjai közül a többség a mai napig hálával beszél Horvairól. Azok is, akik a kilencvenes évek elején végigcsinálhatták nála a meztelen órákat, amely a színésznövendék felszabadítása érdekében vált akkoriban pedagógiai koncepcióvá. A feladat az volt, hogy a hozott vagy kiadott jelenet végére jussanak a növendékek (fiúk-lányok) érzelmileg és fizikailag meztelen állapotba. Voltak, akik felszabadulásnak és voltak, akik megalázva élték meg ezeket az órákat. Lehetne ez pedagógiai eszköz, de ha tudjuk, hogy a tanárok nem pedagógusok, ha tudjuk, hogy a hallgatóknak nincsen választási lehetőségük, ha tudjuk, hogy az instrukciót parancsnak érzékelik, akkor ez csakis kiszolgáltatottság és egyéni vérmérséklet dolga, ki hogyan dolgozza fel. Volt diák, aki felszabadultan élte meg és volt akit azért rúgtak ki az osztályból a féléves rostavizsgáján, mert a melltartóját már nem volt képes levenni.
Adódott egy pillanat a magyar színház életében, amikor csupa Horvai osztályos volt igazgató. Alföldi, Eszenyi, Rátóti, Méhes, Dörner. Az ő rendezői és igazgatói sorsuk abból a fészekből indult és aztán nyilván az éveik számával és a szakmai rutinjukkal kanyarodott tovább. Nem lett mindenkiből lélekgyilkos, mert a saját személyiségük mégiscsak felülírta a tanult leckét.
Végül, csak röviden, tudatlan színészekről beszél Lengyel Tamás, holott alighanem csak az öntudat elaltatásáról van szó, nem tudatlanságról. Öntudatlanok, mert az akkori és még akkoribb szocializáció a rendezői hatalom elismertetését, elfogadását, eltűrését, sőt ennek szeretetét kódolta a hallgatókba, hiszen aki visszapofázik, aki nem tűr, aki az igazát keresi az kellemetlen, aki kellemetlen, azzal senki sem akar dolgozni. Kicsi szakma ez, mindenki ismer mindenkit, az egzisztenciális és szakmai megfélemlítés töretlenül működött, sőt, működik.
Tisztelet a mindenkori színházi embereknek, akik nem ezt tették és nem így.
Tisztelet azoknak, akikből az öntudat nem gyávát csinált.
Sándorerzsi