„Hatalomra kerülve leírja, kipusztítja a következő nemzedék az előzőt, ahelyett hogy építene rá. Vigyázat, kedves maiak! Az utánatok jövők is így tesznek!” – figyelmeztet Valló Péter, aki a Krum című darab bemutatójára készül a Pesti Színházban. A HVG kérdezte.

Az 1980-as évek közepén Bálint Andrással alapították a Radnóti Színházat az Irodalmi Színpad helyén. A kérdésre, mi volt a tétje akkor a színházcsinálásnak, Valló Péter kifejtette:
„Már az 1970-es években, vidéki rendezőként is úgy éreztem, hogy a „magyar jövendő” szempontjából tartalmas, érvényes és értékes munkát végzek. Nem gondoltam, gondoltuk, hogy érdektelen, marginalizált foglalkozás színházat csinálni. Vagy hogy valaha is az lesz. Aztán a rendszerváltás körül a politikai parabolákban gondolkodás, az újságírást pótló színházcsinálás helyett el kellett kezdeni mással foglalkozni. Sokáig a szabadság és a fennálló rezsim közti feszültség volt fókuszban, az interperszonális viszonyok egyáltalán nem. A polgári Radnóti Színház létrejötte szempontjából az 1989-es Nóra-rendezésem volt a fordulópont. Betettük a lábunkat egy olyan résbe, amelyik addig nemigen volt ellátva színházművészettel. Bálint András igazgató sok évtizeden keresztül egy mérhetetlenül intelligens döntéshez tartotta magát: Zsótér, Gothár, Valló rendezett rendszeresen. Mi hárman, azt hiszem, lefedtük azt, amire szüksége volt a Radnótiba járó társadalmi rétegnek. Színháztörténeti tény, hogy létrejött egy szellemi műhely, amihez írók, gondolkodók, nézők kapcsolódtak. Bár nem tett szert olyanfajta meghatározó szerepre, mint a Katona József Színház, de nagyon sokan látogatták” – fejtette ki a rendező.

A felvetésre, miszerint mára utópia lett az a kissé népművelő szándéka, hogy a színházba járásnak köszönhetően egyre műveltebb, tájékozottabb közönséget szeretne látni, úgy reagált:
„A színházrendezés mélyén van jobbító szándék. Az „Én egész népemet fogom ” fiatalos, lendületes célkitűzése. Ebből aztán irgalmatlan nagy pofára esés lett mindenki számára, aki ebben hitt. Közel tíz éve megjósolták, hogy összeszerelő üzem lesz az országból, az emberek „egy tál rizsért” dolgoznak majd veszettül, de ezt sokan hagymázas baromságnak gondolták, arra hivatkozva, hogy európai ország vagyunk. És lám, nézzünk körül. Az utóbbi évek kultúrpolitikája tendenciózusan rásegít erre a folyamatra. A kultúra ne a társadalom kritikai vagy konfliktusos viszonyaival foglalkozzon, hanem lehetőleg könnyen felejthető, vidám történetekkel fokozza az „elégedettséget”. Egyes színházak előadásai már ugyanazt a képet mutatják, mint amikor én kezdtem a pályát a múlt század hetvenes éveiben, az átkozott Kádár-korszakban. Rossz komikusok, provinciális jelmezek, olcsó, festett díszletek között megy a tinglitangli szórakoztatás. És a nézőtéren egyre jobban érzékelhető az elbutulás. Ma már minden hivatkozást kihúzunk a szövegből, ami annak idején az általános műveltség része volt, és meghagyjuk a konyhanyelvet, ha nem akarjuk, hogy odalent a nézőtéren elakadjon náluk a tű”.”

Még négyen élnek az ötven éve végzett rendezőosztályból. Ő sem vette át az aranydiplomát az SZFE jelenlegi vezetőitől. Ennek kapcsán úgy nyilatkozott:
„Fel sem merült bennem, nem is foglalkoztam vele. Ez a szokásos gyalázatos magyar tempó. Ennél kulturáltabb terepen nehéz elhinni, hogy ha már változtatni kell mindenáron, nem lehetett volna a Színművészetit úgy átalakítani, hogy megmaradjon belőle mindenki és mindaz, ami értékes. Az egész mai magyar színházművészet nem lenne, az „átalakítók” sem lennének, ha az egyetem nem lett volna az, ami. A magyar valóságnak az a legnagyobb problémája, hogy nincs benne semmilyen kontinuitás. Akik most vannak hatalmon, úgy jutottak előre, hogy lenullázták az előttük lévőket, akik szintén úgy jutottak előre, hogy lenullázták az őket megelőzőeket. Nyomtalanul eltüntetni az előzőt, ahelyett hogy építenénk rá. Vigyázat, kedves maiak! Az utánatok jövők is így tesznek majd! Sok barátom hitt abban, hogy a társadalom két fele valamilyen módon újraegyesíthető, gesztusokat kell tenni az árkok betemetésére. Bármilyen tiszteletre méltó elgondolás is, szerintem nincs semmilyen valóságalapja.”