Budapesten búcsúzik Zsótér Sándor szombathelyi rendezése: A játszma vége október 12-én két alkalommal is látható a Szkéné Színházban. Az előadás kapcsán Major Erikkel a becketti abszurdról, a színészi szabadságról és a tudásszerzés korlátozásáról is beszélgettünk. 

Két éve dolgozol a szombathelyi Weöres Sándor Színháznál. Milyen számodra ez azalkotói közeg?

Jordán Tamás szerződtetett le. Az utolsó évét elkaptam. Most felállt egy teljesen új rendszer Szabó Tibor vezetése alatt. Sokan cserélődtek. Izgalmas a művészeti tanács összetétele. Kíváncsi vagyok, merre haladunk tovább. Magát a várost is szeretem, valamiért mindig azt érzem, hogy hazaérkezem, pedig tényleg csak a színház, a szállás és a vasútállomás háromszögében mozgok.

Mennyire megterhelő számodra az ingázás Budapest és Szombathely között?

Valójában ajándék: van két óra negyven percem, amit szabadon használhatok.

Hogyan képzelsz el egyébként egy ideális társulatot? Mi az, amire neked szükséged van?

Arra, hogy én dönthessek. Ez ma szinte lehetetlen. A régi színházi közhellyel szemben, hogy „szerepet nem adunk vissza”, én úgy gondolom, akkor tudok jól működni, ha egy feladat igazán érdekel. Nem vagyok mindenre alkalmas és nem is szeretnék az lenni. Van az a fajta színház, ami nem munkának számít. Az elmúlt évben sokat dolgoztam és sokfélét. Feleennyit kellene. És feleennyi időt tölteni azzal, hogy elhitessem magammal: ennek van értelme.

Ha mégis meglenne ez a szabadságod, akkor milyen szempontok szerint válogatnál a munkák közül?

Személyekhez tudok kötődni. Számít az anyag is, és a partner is, de vannak azok a rendezők, akik ha felhívnak, dobok mindent és megyek. Zsótér ilyen.

Akkor Szombathelyen összeértek a dolgok. Milyen volt számodra A játszma vége próbafolyamata?

A harmadik közös munkánk. Ő hívott Szombathelyre az Equusba. Sokkal komplexebben gondolkodik a színészetről, mint bárki, akivel eddig találkoztam. Érzelmileg és intellektuálisan is nagyon terhelt folyamatok voltak. Beckettet játszani színésztréning. A tér és az eszközök adottak. A szerzői instrukciók látszólag kevés teret hagynak, de a lehetőségek száma éppen ezért végtelen. Beckett a levegővételeket is beírta, de a jellegét nem határozta meg. A folyamatosan ismétlődő, elsőre értelmetlennek tűnő párbeszéd Zsótér olvasatában inkább hiperrealista, mint abszurd.

Az abszurd mellett azt is szokták Beckettre mondani, hogy antihősöket mozgat. Erről mit gondolsz?

Az ismert, megfogalmazható élet után vagyunk, Hamm még látta a napot, a zöldet, a tengert. Clov akkor született, amikor ezek helyett nem maradt más csak szürkeség. Hamm be akarja fejezni a történetét, ehhez párbeszédre, Clov-ra van szüksége. Minden nap ugyanazok a kérdések és ugyanazok a válaszok. Ha elhallgatnak, akkor vége. Vagy kezdődik valami egészen más. Hasonló helyzet lehet, amikor egy idős szülőt a gyerekének kell ápolnia. Hamm vak és nem tud állni, Clov lát, de ülni nem tud. Clov feladata, hogy megfogalmazza Hammnek mi történik jelenleg. A „régi” világról csak annyit tud, amennyit Hamm mondott neki. A tanult fogalmak, mint szerelem, vagy barátság számára jelentéktelenek. Olyan szavakat kap, amiket képtelen érzetekhez, vagy képekhez társítani, mégis hisz bennük, mert úgy gondolja ha jól teljesít, akkor talán hagyják elmenni.

Ha ennyire zárt ez a rendszer mind díszlet, mind instrukciók szempontjából, mi jelenti aszínészi szabadságot?

Hogy ez egy nagy duett. Együtt alakítjuk a történetet Bogival. Együtt határozzuk meg az egész előadás ritmusát és rétegeit. Hamm folyamatosan új témákat hoz, Clov pedig reagál. Két ember tudja eljátszani azt, amit máshol egy szokott. Egyébként versenyt rendeznek abból is, hányféleképpen lehet összehajtani egy lepedőt vagy felmászni egy létrán.

Mennyit változott benned a karakter az olvasópróbától mostanáig?

Folyamatosan változik valami. De nem a karakter. Kevés dologhoz van valódi viszonya. Ő csak teljesít, mert ez a feladat. Csak arra korlátozódik a tudása, amit megtanítottak neki, de ő maga meg van fosztva az önálló tudásszerzéstől. Talán közelebb kerültem ahhoz, hogy azt tudjam látni, mint Clov.

Mit gondolsz, a díszlet hogyan alakítja a történet jelentését, mit emel ki?

Beckett a tér elrendezését is pontosan meghatározta. A legtöbb értelmezésben egy világvégi bunker jelenik meg, szélén két ablakkal és két kukával. Nálunk nagy, kék kukák az ablakok a térben, velünk szemben, körülöttünk, alattunk, fölöttünk lyukas narancssárga hófogóháló. Ambrus Mária díszlete sokkal gazdagabb értelmezést ad, mint egy kivilágított pince, meg omladozó vakolat.

Érdekes, hogy legutóbb Woyzecket játszottad a Szkénében, aki szintén egy marginálisfigura.

Érdekel más is, de valószínűleg nem véletlenül látják ezt bennem – ahhoz elegen gondolják, hogy igazuk legyen. Egyébként, A játszma vége az első komikus szerepem. 

Szerző: Dézsi Fruzsina