Szeptemberben mutatták be a Jurányi Házban Pass Andrea legújabb előadását, A Jelentéktelent. A Gogol-átirat aktualitásáról, az SZFE-ről és a jelentékenység kérdéséről a Színház- és Filmművészeti Egyetem két hallgatójával, Tóth Zsófival és Lengyel Benjáminnal beszélgetett Dézsi Fruzsina a dunszt.sk oldalán.

A teljes interjú itt olvasható.

Az improvizációra is épülő próbafolyamatról így meséltek a színészek: „Hihetetlenül szabad volt az egész, és ez bennünk is rengeteg gátlást feloldott. Andi minden alkalommal elmondta, hogy mit gondol az adott jelenetről, és mi ezekre a gondolatokra hoztunk ajánlatokat. Aztán persze lemorzsoltuk azokat, amik nem illeszkedtek a keretbe, de nagyon jó volt megtapasztalni, hogy itt tényleg bármit lehetett, amit a csövön kifért.” – mondta Benjámin.

„Érdekes, hogy éppen ez a szabadság adta az örömét és a nehézségét is a próbáknak” – tette hozzá Tóth Zsófia. „Igen, mert hát volt olyan is, hogy annyira elengedtük magunkat, hogy hirtelen teljesen másról kezdett szólni a jelenet, mint eredeti szándéka szerint” – folytatta Benjámin.

A kérdésre, mit gondolnak, kik ma a jelentéktelen és a jelentékeny emberek, így feleltek: „Ez nagyon könnyen lefordítható most a Színház- és Filmművészeti Egyetem helyzetére. Azt érzem ugyanis, hogy a hatalom jelentéktelennek akar látni minket, de nem vagyunk azok. Jelentéssel bíró emberek vagyunk, hiába próbálják ránk kényszeríteni a tűrést és a hallgatást” – mondta Tóth Zsófia.

„A Jelentéktelen viszonyrendszerében élesen kitűnik, hogy vannak a nagy-nagy fejesek és azok az emberek, akik teljes mértékben alájuk mennek, kiszolgálják őket. Pont ugyanezt látjuk a mi valóságunkban is: egyértelmű, hogy ki a fej és kik a végtagok. És hát egyikük sincs hozzászokva ahhoz, hogy valami másképpen történjen, mint ahogy az nekik tetszik. Sokáig nem is vették komolyan az ellenállást: rendben, lázonganak, lázonganak, majd lenyugszanak. Most viszont az SZFE-vel más a helyzet.  A polgárságot az egyetem adja, a benne tanuló diákok, tanárok és a dolgozók, akik kitartanak, ameddig kell. Azt egyelőre nem látom, hogyan lehet előrébb jutni ebben a helyzetben, mivel nincs párbeszéd. Azt ugyanis semmiképpen nem nevezném közeledésnek vagy nyitásnak, hogy odatolnak elénk egy papírt, és azt mondják, márpedig ez lesz” – szögezte le Lengyel Benjámin.

Zsófia folytatta: „Valójában nem is volt más lehetőségünk az ellenálláson kívül. Van az a hazugság, amit már egyszerűen képtelenség lenyelni. Ráadásul az SZFE ügye egy átfogó, tömegeket megmozgató probléma, hiszen sok más helyen is megtörténik ez a fajta szabadságkorlátozás, ezért be lehet állni mögé. Különösen, ha mindennap olyan nyilvánvaló ferdítésekkel találkozunk, amikről el se hisszük, hogy egy normálisan működő rendszerben elhangozhatnak. Itt van több száz észérvekkel kommunikáló, kompromisszumképes megoldásra való fiatal, és erre a „jelentékenyeknek” csak a pocskondiázás a válasz. Hogyan lehetne így lefolytatni egy értelmes beszélgetést?”

Az előadás és az SZFE-ügy párhuzamáról pedig így vélekedtek: „Az előadásban nagyon hasonló a helyzet abból a szempontból, hogy a főszereplő, Akakij Akakijevics szemmel láthatóan más, mint a környezete, ezért ki is csinálják. Ha nem hódolsz be a rendszernek, akkor a hatalom megmutatja a foga fehérjét. Ezt tapasztaljuk most mi is.”

Forrás: dunszt.sk