Horváth Csenge az idei tanévben végez a Színház- és Filmművészeti Egyetem színművész szakán Hegedűs D. Géza és Forgács Péter osztályában.

A vizsgaelőadások mellett tavaly dolgozott Budaörsön, Veszprémben, Szentendrén, hamarosan pedig Komáromba hívja három szerep is. De előtte még bemutat egy monodrámát az Ódry Színpadon, amit Esterházy Péter Fuharosok című regényéből készített Forgács Péter irányítása mellett. Az október 10-i premier kapcsán beszélgettünk egykori mesteréről Marton Lászlóról, felelősségről és nosztalgiáról, zenéről és street workout-ról, na meg önmagunk kereséséről.

Végzősök vagytok az egyetemen. Milyen súlyokat, milyen felelősséget tesz rád ez a helyzet, vagy inkább felszabadít?

Összetett a dolog…. Nagyon izgalmas, hogy az egyetemen kívül is vannak munkáink, ugyanakkor fura, hogy már kifelé vagyunk. Elkezdtünk nosztalgiázni, visszanézni az itt eltöltött négy évre. Ez a szituáció ismét összehozta az osztályt, hiszen mindenki ugyanabban van: keresgéli önmagát és a helyét a pályán. Közben meg bennünk van az a felszabadító érzés, hogy sokkal inkább mi gazdálkodhatunk a saját időnkkel. Nekem kifejezetten jót tesz, mert sokkal szabadabban tudok próbálni kint, mint bent.

Néhány hete meghalt volt osztályfőnökötök, Marton László. Mit jelentett neked az ő személye?

Csak elfogultan tudok erről beszélni, ezt vállalom. Én nagyon szerettem őt, a mesteremnek tartom. És annak ellenére, hogy csak két évig taníthatott minket, végig velem és mellettem volt az eltelt négy évben. Amikor már otthon volt és nem járt be hozzánk, heti szinten tartottam vele a kapcsolatot. Iszonyúan fáj a hiánya.

Abban a szerencsés helyzetben voltatok négyen az osztályból, hogy élete utolsó rendezésében, a veszprémi Tartuffe-ben vele dolgozhattatok. Ráadásul te eljátszhattad Moliére egyik legizgalmasabb női figuráját, Dorine-t.

Nagyon meglepődtem, amikor kiderült. Először felhívott a Tanár úr, hogy benne leszek, de nem mondott semmi konkrétumot, majd sorra derültek ki a szerepek, én meg kisakkoztam – miután a többiekét már tudtam-, hogy Dorine maradt „szabadon”… nem akartam elhinni. Amikor megkaptam a színháztól a szerződést e-mailben, ahol nyomtatott betűkkel ki volt írva a nevem, mit volt mit tenni: elhittem. A próbaidőszakot soha nem fogom elfelejteni. Egyrészt a csapat miatt: Gáspár Sándor, Lukács Sándor, Kerekes Viki, Zsurzs Kati, Szombathy Gyula és a többiek…. rengeteg szeretetet és segítséget kaptam tőlük. Másrészt amiatt, ahogy a Tanár úr próbált… ugye „élesben” soha nem láttuk őt dolgozni. Példamutató volt a fegyelme, a felkészültsége, a munkabírása, pedig akkor már nem volt jó egészségi állapotban, mégis hihetetlen energiával és lelkesedéssel vitte a próbákat, sokat tanultunk tőle, olyan volt, mintha még mindig a tanárunk lenne, mintha egy kurzust tartott volna nekünk. Végig nagyon hitt bennünk Ezt az emléket örökre megőrzöm.

A Tartuffe mellett milyen munkáid voltak a tavalyi évadban?

Budaörsön kezdtem az évadot az Arab éjszaka című darabbal, amit Forgács Péter rendezett. Ez is nagyon kedves munka volt a szívemnek, ráadásul zenés előadás, Kéménczy Antal írt hozzá zenét. Izgalmas színházi kísérlet, szinte végig recitáltunk a darabban. Télen volt egy Moliére kurzusunk az egyetemen, Bagossy László rendező osztályával és a kaposvári Cserhalmi osztállyal dolgoztunk. Játszottam Veszprémben a Diótörő és Egérkirály-ban, nyár elején munkabemutatót tartottunk a Marat/Sade-ból az osztállyal és a Fuharosokat is előkészítettük Forgács Péterrel. Augusztusban a Szentendrei Teátrumban mutattuk be a Petőfi játék című musicalt, nem gondoltam volna, hogy valaha szorosabb ismeretséget kötök a street workout-tal… Az előadás ugyanis egy streetwork out pályán játszódik.

Úgy tűnik, sok zenés előadásban kapsz feladatot. Mennyire áll közel hozzád ez a műfaj?

Nagyon érdekel a zene, örülök, ha megtalálnak ilyen feladatok a prózai munkák mellett. A kettő jól kiegészíti egymást, de nem akarok csak zenés vonalon mozogni. Egyébként a szüleim zenészek, innen jön a zene szeretete, bár ők inkább mindig lebeszéltek arról, hogy ilyen irányba menjek. Sokat jártam velük koncertre és operába. Imádom az operát. Mindennél jobban. Gondolkozom azon, hogy ha lediplomázom, jelentkezzek dzsessztanszakra, zongorát és éneket tanulni. Próbálkoztam már zeneszerzéssel is. Szoktam néha énekelni. Van most egy zenekarom, de ez még nem komoly dolog, csak próbálgatjuk magunkat.

A Színházak Éjszakáján mutattátok be a Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják De Sade úr betanításában című Peter Weiss drámát, amiben Hegedűs D. Géza, az egyik osztályfőnökötök is játszik. Talán ez volt az utolsó közös munkátok az egyetemen. Milyen érzések kavarogtak benned? A Színházak Éjszakáján mutattátok be a Jean-Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói előadják De Sade úr betanításában című Peter Weiss drámát,

Borzasztóan megható volt, amikor a végén kijöttünk a rács mögül, ott álltunk a tapsnál a csurig tele Ódry Színpadon. Nem igen játszottunk még ennyi embernek és ilyen hálás közönségnek. Azt éreztem, hogy nagyon együtt voltunk az osztállyal, és olyan energiákat sikerült beletenni az előadásba, amit régóta kerestünk magunkban. Csak Lukács Dani hiányzott, akinek aznap volt premierje Veszprémben. Ez igazi csapat munka volt, mert bár vannak benne zárt jelenetek, ahhoz, hogy azok működjenek, nagyon koncentrált, együttes figyelem kell. Szerintem ez megszületett.

Október 10-én lesz a premierje a Fuharosoknak, Miért érezted a szükségességét annak, hogy egyedül mutatkozz meg az Ódry Színpadon? És miért esett a választás épp erre a műre?

„Valami bennem, ami mondani akarta magát…” írja Esterházy. Nem az volt bennem, hogy meg akarom mutatni magam, van egy anyag és azt akarom megcsinálni, hanem hogy valamit akarok mondani. Egyáltalán nem gondolkoztam monodrámában, mert nem igazán hittem a műfajban. Csapattal szerettem volna dolgozni, de nem tudtuk összeszervezni. Forgács Pétert, az osztályfőnökömet kértem fel rendezőnek, mert nagyon izgalmasnak tartom azt a színházi nyelvet, ahogy ő fogalmaz, ő tette elém ezt az Esterházy szöveget. Még csak azt se mondhatom, hogy elsőre beleszerettem. Azt éreztem, hogy gyönyörű, meg akarom fejteni, és hogy van dolgom vele. Ahogy egyre többször elolvastam, egyre inkább megfogott. Most már pontosan tudom, nagyon is igaza volt, hogy ezt adta nekem.

Mi volt az, ami megtetszett benne? Miért érdekes ez az anyag a számodra?

Nagyon különös, hogy ez alatt a pár hónap alatt is újabb és újabb rétegeket fedezek fel benne, mindig másról és másról szól, függően attól, épp milyen életszakomban vagyok, mert annyi minden van belesűrítve, annyira sokrétű. Az egész olyan, mint egy zenemű. A szöveg amellett, hogy történetet mesél, sokszor filozofikus, konkrét, bátor gondolatokat közöl és tele van fordulattal, hozzá „programzeneszerűen” megidéz hangulatokat, korokat, helyeket, illatokat, és ettől valahogy nagyon egyedi és mindenki számára mást jelent. Vannak benne ismétlődő szavak, amik a zeneiségükkel ragadják meg az embert, mint például az „ádáz, ádáz”, mint valami nyersanyag, amivel kezdenem kell valamit, ettől is kihívás előadni. Nekem most leginkább az az üzenete, hogy egy olyan világban élünk, ahol állandó körforgás van és soha nem állnak meg a dolgok, kényszer alatt vagyok vagy vagyunk, amiből nem lehet kiszállni és azt kell megtanulni, hogy hogyan lehet mindezt túlélni, derűvel kinevetni az akadályokat, önmagunkat megkeresni és önmagunk maradni. Persze nagyon sok mindent ki lehetne még belőle emelni, nem akarom ráaggatni a magam értelmezését, mert azt szeretném, hogy mindenkinek legyen egy sajátja.

Egy ilyen nagy monológot hogy lehet úgy megvalósítani – nyilván a színész nagyon erős jelenléte mellett -, hogy koncentrálni lehessen a figyelmet?

Próbálom nagyon élesen elválasztani a műben megjelenő sok-sok karaktert, történetrészt, hogy minél tisztább és követhetőbb legyen a sztori. Forgács tanár úr találmánya a vetítés – szavak és szövegek jelennek meg időről időre, amikkel játszom -, az is a segítségemre van.

Annak a súlya vagy felelőssége, hogy egy ilyen jelentős szerzőnek egy ilyen fajsúlyú szövegét mondja az ember, mennyire nyomasztó? Vagy próbáltad ezt elengedni és csak arra koncentrálni, hogy jelenítsd meg?

Az a nyomasztó, hogy láttam a Facebookon kiírva az eseményt: előadja Horváth Csenge. Ez nyomaszt. Tudom, hogy még nem nőttem fel ehhez az egészhez, így emiatt nincs az a kényszer, hogy tökéletesen kell megcsinálnom, inkább azt gondolom, hogy van egy nagyon magas léc, amit próbálok megugrani. Van bennem alázat a mű és a szerző felé és igyekszem a legtöbbet kihozni mindebből. Azért is örülök annak, hogy ez az anyag talált meg, mert elképesztően sokat tanulok belőle. Rengeteg alak jelenik meg a történetben: a bölcs, a csúnya, a szép, az erős, az ártatlan, és még sorolhatnám, és iszonyúan izgalmas, hogy egy előadáson belül hogy tudom ezeket előhozni magamból.

Az sem egyszerű, hogy egyedül állsz a színpadon, nincsenek partnerek, akikbe kapaszkodhatsz, akik segíthetnek.

A nézők az én partnereim. Ha tőlük kapok vissza energiát, az szinte olyan, mintha partnerrel állnék a színpadon. És vannak is olyan pontok az előadásban, amikor ezt használjuk. De ugyanakkor arra jöttem rá, hogy az a jó abban, hogy egymagam vagyok, hogy nem engedhetem meg magamnak a kishitűséget. Vagy beleállok, vagy nem. Nincs mankó. Ezáltal erősödök.

Alig hogy túl leszel a premieren, Komáromba mész. Hogy kerültél oda és miket fogsz ott csinálni?

Akkor vissza a Fuharosokra… A munkabemutatót megnézte Tóth Tibor, a komáromi színház igazgatója. Egy héttel később felhívott, hogy nagyon szeretné, ha nála dolgoznék. Október 22-től csatlakozom a társulathoz. Az első bemutatóm az Óz a csodák csodája lesz, amiben Dorothyt alakítom. Méhes László rendezi, aminek különösen örülök, mert biztos vagyok benne, hogy zenés mesterségből nagyon sokat fogok tanulni tőle. Aztán jön majd a Bolha a fülbe, amit Horváth Illés állít színpadra, és végül a Szeretkezz, ne háborúzz című darab, Hargitai Iván rendezésében, ami Arisztophanész Lüszisztratéjának egy átirata Szilágyi Eszter Anna tollából.

Zenéstől a vígjátékon át a drámáig. Sok mindenben mutathatod meg magad.

Igen, ennek nagyon örülök.

Hamarosan diplomázol. Mi a vágyad? Mit szeretnél csinálni az elkövetkező időszakban?

Az az igazság, hogy nem tudom, mi lenne nekem jó. Valahogy mindent szeretnék egyszerre. A szabadúszásban vonz, hogy sokféle emberrel és alkotóval találkozhatok. Ez nagyon nekem való. Viszont a bizonytalanság egyáltalán nem nekem való. Annak örülnék, ha olyan alkotókkal tudnék együtt dolgozni, akikkel nagyon hasonló az értékrendünk és egymást inspirálva dolgozunk. Keresem ezt a csapatot…

Az interjút Spilák Klára készítette.