SZFESzarvas JózsefPsota IrénTünet EgyüttesMadách SzínházCsiky Gergely Színház
  • facebook
  • instagram
  • 2021. március 1., hétfő

    “Van egy szint, ami alá nem megyek” – 10 idézet egy régi Vidnyánszky-interjúból

    2020. november 4., szerda 06:10

    Vidnyánszky Attila 2009-es nagyinterjújára hívta fel a figyelmet a napokban a Szinhaz.net.

    Az akkor még debreceni igazgató beszélgetőpartnere Koltai Tamás kritikus, a Színház folyóirat főszerkesztője volt.

    A Nemzeti Színház igazgatója, a Teátrumi Társaság elnöke, az SZFE kuratóriumának vezetője többek közt céljairól beszélt és arról, miért alakult meg a Teátrumi Társaság. Az alábbiakban néhány gondolatot emelünk ki az interjúból, amely

    ITT olvasható.

    Vidnyánszky Attila / Nemzeti Színház sajtótájékoztató / Fotó: Tóth Berta

    1. “(…) Sok mindent át kell gondolni: a színészek érdekvédelmét, a médiával való kapcsolatukat is. Ki kell építeni egy rendszert, hogy helyre kerüljenek az értékek. (…)

    2. A karakteres kultúrpolitika ott kezdődik, hogy ezt bevállalja, meri vállalni a beavatkozást, még akkor is, ha egyesek visonganak, hogy ez a szabadságjogok megsértése. Nem, ez egy fölvállalt minőségi értékrend, amelynek érvényt kell szerezni, különben ugyanott fogunk állni, ahol most, és továbbra is csak panaszkodni fogunk.

    3. Amikor vita folyt arról, mi kerüljön be a törvénybe, és ennek kapcsán létrejött a Teátrumi Társaság, akkor én ellenzékbe szorultam. Azóta sajnos kiderült – nekünk ez bizonyos értelemben elégtétel –, hogy a törvény életbelépése katasztrofális következményekkel járt. Mi elő­re megmondtuk, hogy így lesz, és nem kellene még elfogadni a törvényt. De ránk erőltették. Beletettek vagy hárommilliárd forintot, aminek most már csak a feléről beszélnek, jövőre még annyi sem lesz, aztán az egész eltűnik. Marad egy romhalmaz, a törvény, amin minden oldalról változtatni kell. Engem jól megutáltak, aztán meg, mit tesz isten, jött a fölkérés, hogy legyek benne az Előadó-művészeti Tanácsban. Megkeresett Halasi Imre, hogy azok a vidéki színházigazgatók is, akikkel mindvégig szkandereztünk, támogatnának. Igent mondtam. Nem létezik, hogy megint csak lövöldöznünk kellene egymásra. Lövöldözni a legegyszerűbb. (…)

    4. Magyarországon minden valamivel szemben alakul meg. Ami engem illet, a törvénnyel való foglalkozásra az kényszerített, hogy elvállaltam Debrecent. (…)

    5. Persze Magyarországon mindent fölhasznál a politika. Akármit mozdulsz, valamelyik oldal megpróbálja azt fölhasználni. Én végig jeleztem, hogy az összes kifogásunk szakmai jellegű. Lehet rajtuk vitatkozni vagy másként gondolni, de szakmai kérdésekről van szó. Aztán nyilván kaptunk egy politikai löketet, és létrehoztuk a Teátrumi Társaságot. Így volt, ebben nincs mit titkolni. (…)

    6. Ez volt a kiindulópont, meg nyilván egyfajta kirekesztettség is. Akik ott egymás mellé sodródtunk, így vagy úgy, mindenféle döntés eredményeként bemerészkedtünk a színházigazgatók illusztris társaságába, eléggé a szakma perifériáját képviseltük. Még azt is elfogadom, hogy a kinevezések politikai döntések voltak. Persze rögtön megkérdezem: mikor nem politikai döntéssel születtek a kinevezések? Volt olyan idő? Akik így odakeveredtünk, mindjárt ki is rekesztődtünk. Aztán egyszerűen kiderült, hogy egyre többen vagyunk, egyre erősebbek vagyunk, a vidéki színházak fele már mi vagyunk. Hát akkor álljunk össze Teátrumi Társasággá. (…)

    7. Úgy gondolom, Magyarországon elfogadott volt, hogy a színházi életet bizonyos kör irányította, illetve részben most is irányítja. (…) Kialakult egy markáns tengely Kaposvártól Budapest irányában, és ennek a tengelynek a mentén formálódott a színházi közízlés, illetve dőltek el a dolgok. Lehet, hogy sok esetben jól dőltek el. De volt ennek a mechanizmusnak egy konkrét esztétikahatalmi sajátossága is, nevezetesen, hogy minden, ami kívülről jött, vagy ami a tengelyen nem volt esztétikai érzékszervileg tapintható, az nem lett szentesítve, hitelesítve. A kéretlen szószólók aztán már agyoncsapandónak, agyonnyomandónak minősítettek minden tengelyen kívüli történetet. Kész. Ez a drámai vétségük, hogy úgy mondjam, mint a görög tragédiában a hübrisz. Mert ennyire kirekesztő módon nem lehet cselekedni.

    8. Mindenki tapasztalhatja, mekkora forgolódás megy. Az elmúlt fél év ebből a szempontból életem legtanulságosabb fél éve. Egészen hátborzongató, mekkora kanyarokat képesek bevenni az emberek. Beleiszo­nyo­dom, ha rágondolok, milyen a kiszolgáltatottság, hogy így meg kell magukat tagadni ahhoz, hogy tovább létezzenek. Szeretném másmilyennek hinni a magyar társadalmat. (…) Igen, érzékelem, hogy az utóbbi időben van egy „felém fordulás”, sokan fektetnek energiát abba, hogy kapcsolatba kerüljenek velem. Én ezt igyekszem tárgyilagosan értékelni. (…)

    9. Ha azt látom, hogy az elkövetkező változások nem a szakmaiság irányába mennek, nyomban kiszállok. Van egy szint, ami alá nem megyek. Ez elveket és morális követelményt jelent. Ha bevállalhatatlan dolgok jönnek, akkor nem folytatom. (…) Amit nyolc évvel ezelőtt mondtam, azt mondom ma is, és nyolc év múlva is azt fogom mondani. Ha olyasmi jön, amiben nem tudok részt venni, akkor függetlenül attól, hogy milyen hatalom van, fölállok. Fölállok Debrecenben, Bu­dapesten, bárhol.

    10. Pedig mindnyájunk közös érdeke, hogy a minőségi kultúra visszakerüljön oda, ahol lennie kell. Hogy egy határozott értékrendet állítsunk fel. (…) Most bizonyos értelemben helyzetben vagyok, tehát számon lehet kérni, hogy mit csinálok. Lehet, hogy tíz év múlva azt fogják mondani, ezek azért mégiscsak elértek valamit, ami fontos volt, aminek élvezzük a hasznát. Vagy elkezdenek köpködni, hogy ott ültünk hájasan az igazgatói székekben, és hagytuk az egészet lezülleni. Én most teszek egy kísérletet. Hátha sikerül.

    A teljes interjú ITT OLVASHATÓ.

    - Színházi pillanatok az Instagramon -