Az alábbiakban Schilling Árpád soraira hívjuk fel a figyelmet, aki Facebook oldalán, egy hosszú értekezésben reagál a Teátrumi Társaság nyílt levelében megfogalmazott állításokra a Színművészeti kapcsán és kérdéseket vet fel a sürgetett modellváltás kapcsán

Hosszú lesz…

Miután mindenféle érdemi egyeztetés nélkül, az érintettek szakmai és morális érveinek figyelmen kívül hagyásával, lehetetlenül kevés idő alatt akarja a kormány az intézmény alapítványi átalakítását lebonyolítani, ráadásul a parlamenti vitában ideológiai alapú vádakkal illették őket, a Színház- és Filmművészeti Egyetem jelenlegi és volt hallgatói, valamint tanárai együttesen állnak ki az egyetemi autonómia és a szakmaiság védelmében. Nagyon helyes és támogatandó, hogy ha egy szakmai vagy bármilyen társadalmi csoport úgy érzi, hogy az állam képviseletében eljáró, a hatalmat megtestesítő kormány nem hallgatja meg az észrevételeit, és felülről/kívülről kíván beavatkozni a működésébe, amit ideológiai, pártpolitikai megfontolások miatt tart problematikusnak (a maga számára), akkor tiltakozik, amennyiben pedig a tiltakozását nem veszik komolyan és nem ülnek képviselőivel egy asztalhoz, akkor tüntet, vagyis ellenáll. Ez a demokrácia! 

Bár szemernyi kétségünk sem lehet afelől, hogy – a kormányzó párt eddigi tevékenységének ismeretében, a kompromisszumok és társadalmi egyeztetések negligálásának évtizedes gyakorlatát figyelembe véve – milyen kimenettel kell számolnunk, a harcias önvédelmet mindenképpen értékelnünk kell. Inkább állva az égő barikádon, mint meghunyászkodva a dohos irodában. Példátlan széles összefogással, a korábbi, a színházi szakma szervezeti szinten megmutatkozó hezitálásával szemben most meglehetősen határozottan, alulról építkezve, klasszikus érdekképviseleti módon nyilvánul meg az érdekérvényesítés. Korábban sokszor leírtam, most is kötelességemnek érzem jelezni, hogy minél hamarabb történik meg az ébredés, minél hamarabb ismeri föl egy szakmai közösség a rá leselkedő veszélyt, és azt, hogy a sérelmei bizony sok más szakmát is érintenek, minél előbb keres együttműködő partnereket, szolidaritásával egyre több hasonló helyzetben lévő szakmával karöltve közös egyeztetéssel és fellépéssel nagyobb eséllyel háríthatja el a részleteiben különböző, de jellegében azonos veszélyeket. 

A jelenlegi magyar kormány ideológiai és pártpolitikai alapon már számos szakmai műhelyt lehetetlenített el, regulázott vagy félemlített meg. A teljesség igénye nélkül: Kishantosi Vidékfejlesztési Központ, Magyar Filmművészek Szövetsége, Magyar Tudományos Akadémia, Central Europian University, Népszabadság, Origó (felkészül Index és Népszava) és így tovább. A tendencia egyértelmű, és aki képes elfogulatlanul szemlélni a folyamatot, egyértelműen érzékeli a döntések mögött meghúzódó ideológiai és hatalmi szempontokat. Semmi nem igazolja, hogy újságírók, színházi és filmes emberek, tudósok, tanárok, mezőgazdászok százait adjusztálják az elkerülhetetlen átszervezések átlátszó érvkészletével, minthogy nem szimpatikusak, kritikusak, nehezen kontrollálhatók, nem támogatják eléggé a jelenlegi kormányzó párt politikai szándékait, és nem hajlandóak asszisztálni a sokszor dilettáns intézkedésekhez. Amit látunk, az politikai tisztogatás, erőszakos elitcsere, kultúrkampf. 

Az SZFE körül kialakult helyzetre reagált a Magyar Teátrumi Társaság, amelynek elnöke, mióta 2008-ban maga hozta létre azt, Vidnyánszky Attila. Szemernyi kétségünk sem lehet afelől, hogy ha ez a társaság kiad egy nyilatkozatot, akkor azt az elnök saját kezűleg írta, fogalmazta, vagy hagyta jóvá. Az MTT állásfoglalása Vidnyánszky Attila szakmai és erkölcsi állásfoglalása. Amennyiben az MTT állásfoglalásával szemben kritikát fogalmazunk meg, akkor magát Vidnyánszky Attilát (és természetesen minden egyes egyetértő tagszervezetet és annak vezetőjét) kritizáljuk. Mindezt azért vagyok kénytelen leírni, mert az elmúlt tíz évben megfogalmazott kritikáimat és javaslataimat azzal az érveléssel söpörték le az asztalról, hogy személyeskedők, hisztérikusak, és nem segítik elő az értelmes párbeszédet. Hát most itt állunk egy rettenetes szakadék szélén, és kérdem én, ki fog itt párbeszédet folytatni kivel. Ki hiszi még azt, hogy a jelenlegi hatalom és annak haszonélvezői bárki mással, aki nem az obskurus klubjuk tagja, párbeszédet akar folytatni? Ki gondolja még, hogy Magyarországon a Fidesz árnyékában lehetséges a konstruktív, értelmes kompromisszumokra alapozó szakmai munka? Ki hiszi még azt, hogy ha kritikát fogalmaz meg valamely partikulárisnak tűnő, mégis alapvető szakmai kérdésben, akkor nem sütik rá azonnal, hogy ideológiai alapon pártpolitizál, és Soros ügynöke?

De nézzük a Magyar Teátrumi Társaság, pontosabban Vidnyánszky Attila érveit, amelyek alapján elhatárolódik az SZFE-től, és szakmatársai helyett Semjén Zsoltot, és a kormányt támogatja. 

1. AZ SZFE INFRASTRUKTURÁLIS ÁLLAPOTA, ÉPÜLETEINEK, ELŐADÓTERMEINEK ÁLLAPOTA SIRALMAS.
Ez tény. Minden állami intézmény állapota siralmas, amelyet a fenntartó elhanyagolt. Az SZFE sem különbözik attól a több száz épülettől, amelyek állami vagy önkormányzati fenntartás alatt működnek, és amelyeket az elmúlt 30 évben elfelejtettek felújítani. Ez nem pusztán az Orbán-kormány hibája, de semmiképpen nem az intézményben dolgozóké. Amennyiben Vidnyánszky Attilának az épület állaga volna a fő problémája, akkor – csatlakozva az intézmény munkatársaihoz – kérelmezhette volna már korábban is számtalanszor az állami állagmegóvást és fejlesztést. Ezt azonban elmulasztotta, és ezért én azt feltételezem, hogy az MTT elnöke igazából nem az épület állapotáért aggódik. 

2. AZ EGYETEM OKTATÁSI MUNKÁJÁNAK MINŐSÉGÉT A SZAKMA JELENTŐS TÖBBSÉGE RÉGÓTA ALACSONY SZÍNVONALÚNAK TARTJA.
Bár az elmúlt húsz évben nem egyszer mondtam vagy írtam arról, hogy az SZFE-n folyó munka újragondolása szükségszerű, most mégis azt kérdezem, hogy kik azok a szakemberek, akik a szakma jelentős többségét alkotva tartják alacsony színvonalúnak a jelenlegi képzést. Kik azok és hol végeztek eddig oktatási tevékenységet? Mit írtak és nyilatkoztak az elmúlt húsz évben az SZFE módszertanáról? Hol vannak azok a jeles szakemberek, akik eddig hiába írták világraszóló oktatási javaslataikat, amelyek az SZFE alapítványi átalakításának következtében most végre kiszabadulhatnak a fiókokból? Az SZFE egy rendkívül összetett oktatási intézmény, egymástól sajnálatosan elzárt tematikák végtelen tárháza, tele nagyszerű, de eleddig kiaknázatlan lehetőséggel (gondoljunk csak a színház és film szinergiáiban rejlő hatalmas művészeti potenciálra), mindazonáltal korszerűtlen, ez tény. Amit Vidnyánszky Attila színházi társasága képvisel, azonban sajnos még korszerűtlenebb. Amennyiben az MTT hitelvei szerint alakul át az oktatás, akkor az valójában Vidnyánszky Attila színházi tapasztalatai és elképzelései szerint fog megvalósulni, hiszen ő az egyetlen, akit erről eddig hallottunk megnyilvánulni (a magyar filmművészet oktatásáról az MTT-n belül Kálomista Gábor gondolkodik). És ezzel messze nem azt akarom sugallni, hogy Vidnyánszky Attilát eddigi életműve ne jogosítaná fel arra, hogy színházművészetet oktasson, de az, hogy ízlése egy állami oktatási intézmény egészének törzsanyaga legyen, mégiscsak költői túlzás, a hübrisz leplezetlen fölvállalása. Ha eddig kritikaként felmerülhetett a sokszínűség hiánya az SZFE vonatkozásában, akkor ezután az isten se moshatja le az intézményről, hogy itt bizony egy kultúrpolitikai puccs következtében kerültek a falakon kívülre a korábbi oktatók. 
Abban viszont egy percig se kételkedjünk, hogy ha megtörténik az átalakítás, és az intézmény fölött jogot gyakorló kuratórium Vidnyánszky Attila instrukciói alapján kezdi meg tevékenységét, akkor a jelentősen megemelt támogatásoknak hála lesz annyi pénz, amellyel külföldi oktatókat lehet majd bevonni az oktatásba. Akárcsak a Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozó esetében: ha az aktivitás politikailag támogatott, akkor meglesz hozzá a megfelelő anyagi juttatás, és így megvalósulhat a fejlesztés is. 
Csakhogy egy személyes ízlés és habitus, amely nélkülözi az önvizsgálatot, egyszerűen alkalmatlan arra, hogy korszerű, transzparens, fenntartható és demokratikus gyakorlatok forrása legyen. Amióta Vidnyánszky Attila hatalmat kapott Magyarországon, azóta nincs béke, folyamatos az érdekellentét, a leuralás, a simlisség, a mellébeszélés és a dilettantizmus. Ha valaki nem hisz nekem, hallgasson Jordán Tamásra, mit gondol az MTT által átvett POSZT elmúlt évekbeli teljesítményéről, szakmai szemmel. 

3. AZ SZFE TUDOMÁNYOS MUNKÁJÁT SEM AZ ÁLTALÁNOS ELFOGADOTTSÁG, SEM AZ IDŐTÁLLÓSÁG NEM JELLEMZI.
A magyar színházi szakma évtizedek óta bánik mostohán az elmélettel és annak művelőivel. A színházi emberek leginkább színdarabokat olvasnak, szakmai irodalmat csak ritkán, gyakorlati színházi emberek nehezen vetnek papírra bármit, ellenben – mondjuk úgy – tartanak azoktól, akik teoretikusan közelítenek a színház világa felé. A magyar kritikusoknak állandóan mentegetőzniük kell a véleményük miatt, az akadémikus elit inkább műkedvelőként jár színházba, még az egyetemen jelenleg tanító tanárok többségének sem hozzáférhető a tanítási metódusa, egyszerűen nem tudható, hogy onnantól, hogy felvételt nyert egy hallgató, pontosan mi is vár rá az intézményben. Mindez joggal veti föl a kérdést, hogy mit képzel a színházi szakma magáról. (A filmes szakok hasonló hiányosságairól nincsen tudomásom, ami természetesen nem jelenti azt, hogy a filmes szakemberek nyitottabban viszonyulnának a művészet elméleti vetületéhez, mint színházas kollégáik.) 
Azt azonban nem látom, hogyan oldaná meg ezt a szégyenteljes helyzetet Vidnyánszky Attila. A körülötte megjelenő úgynevezett tudományos vagy elméleti szakemberek teljesítményét figyelembe véve annyi változást tudok elképzelni, hogy irdatlan grafomániával megáldott, lelkes, de szakmailag hiányos ismeretekkel rendelkező személyek lepnék el azt a bizonyos tudományosságot. Amióta én ismerem, azóta mindig is az volt a baj a szakmánkkal, hogy az éppen aktuális trendhez igazodást ünnepelte, és bátortalan volt a sokszínűség értelmezésében. Ezt a probléma a Vidnyánszky Attila köpenyéből előugró tudományosság sem fogja orvosolni. 

4. AZ ISKOLA NEMZETKÖZI TEVÉKENYSÉGE ÉS KAPCSOLATRENDSZERE FOLYAMATOSAN GYENGÜL.
Kétségtelen, hogy az SZFE nem erős a nemzetközi kapcsolatépítésben. Ehhez azonban látni kell azt is, hogy az SZFE költségvetése csak megalázó bérezést tesz lehetővé az intézményben évtizedek óta tanító szakembereknek. Megengedhetetlen (ön)kizsákmányolás zajlik. Nemzetközi oktatási tapasztalattal rendelkezve azt kell mondanom, hogy az a pénz, amit Magyarországon Kossuth-díjas művészek vagy nemzetközileg elismert szakemberek kapnak a munkájukért, az munkajogilag elfogadhatatlan, a tanítás színvonala felől közelítve pedig egyértelműen káros. Az SZFE-n oktatók hivatástudatból oktatnak, nem a pénzért, amiből megélni nem lehet. A színvonal emelésének egyik kulcseleme a komolyan vehető bérezés. Amíg nem emelkedik meg jelentősen az SZFE támogatása, vagy nem történik valami eszement létszámleépítés, addig nemzetközi szintű szakemberek jelenlétére sem lehet számítani.
Mindezeken túl, a nemzetköziség hiányának van egy másik oka is: az a fajta zárt szellemiség, amely ismerős lehet számunkra a társadalom más színterein tapasztalható befordulásokból. Hol hivatásrendiség, hol bandaszellem, amiből következik, hogy olyan szakemberek, akik a nyitáshoz segíthették volna az intézményt, de nem ugyanabból az „akolból” jöttek, vagy nem voltak művészek, rendre kiszorultak a döntéshozói körből. A színházi szakra egyértelműen jellemző véd- és dacszövetség (amely nem ízlések, hanem pozíciók mentén szerveződik) okán nehezen épültek be a nem rendező – színházigazgató – híres színész hármasságon kívülre eső szakmák és szaktudások. Idegen nyelvet ugyanakkor ezek a színházi emberek annyira nem beszélnek, hogy határokon átívelő kapcsolatokat építsenek, idejük tetemes részét saját színházukban töltik elképesztő energiával és hittel, vagyis eleve kizárt a hatékony nemzetközi hálózatépítés. A magyar színházi szakma addig lesz önmaga foglya, amíg nem tud együttműködéseket generálni, más szakterületekről származó véleményeket és javaslatokat befogadni, működési módjait, szempontrendszerét újragondolni. Kizárólag akkor érhető el egy nemzetközi mércével magas szinten jegyzet egyetemi státusz, ha a hagyományosan antidemokratikus működést sikerül felülírni. 
A tervezett átszervezés ezt a problémát nem oldaná meg, hiszen már magának a fenntartó alapítványnak a létrehozása is a demokratikus normák megszegésén keresztül valósulna meg. Az egyetlen dolog, ami változtatható, az az anyagi támogatás növelése. Ezt elérheti Vidnyánszky Attila, és akkor majd hívhat külföldről kollégákat. A nemzetköziség ugyanakkor önmagában semmit sem ér, ha nincsen mögötte összhangzó értelem. Csak az az oktatás hatékony, amely a hallgató által a képzésben részt vett évek során épül egységes rendszerré. Attól, mert egy híres embert hallgathatok egy idegen nyelven, még nem leszek jobb szakember.

5. AZ EGYETEM VÉGZŐSEI NEM SZOLGÁLJÁK KI A MAGYAR KŐSZÍNHÁZI HÁLÓZATOT, AMELYET AZ ADÓFIZETŐK BEFIZETÉSEIBŐL, KÖZFELADATELLÁTÁS CÉLJÁBÓL TART FENN AZ ORSZÁG.  
Amennyiben a probléma az, hogy a végzős hallgatókat nem hívják a színházak, akkor az azt jelenti, hogy valamilyen okból nem tartják őket alkalmasnak. Ez komoly szakmai kérdés. Ebben a kérdésben benne van, hogy mi a mai színházi ízlés, mi a minőségi szórakoztatásról vallott közvélekedés és így tovább. Milyen fajta színészre vagy éppen emberre van szüksége az állami, önkormányzati színházaknak? Milyen munkaerőt preferálnak? És ezt az igényt mennyiben szolgálja ki az SZFE? Ki kell-e szolgálja egyáltalán? Avagy mennyire ezt az ízlést szolgálja ki, és nem valami mást? Ha az más, akkor mi az? Jó volna erről komolyan beszélgetni, és megoldást találni a problémára, amennyiben valós. Amennyiben tényleg ez a helyzet, és nem az, hogy maguk a végzett diákok nem akarnak kőszínházakba munkafelvételre jelentkezni. (A színház is lehet olyan, mint lakatosműhely, kérdés, hogy ez jó-e nekünk?). 
Évtizedek óta tapasztalt jelenség, hogy éppen azok az egyetemi hallgatók, akik a leginkább önállóak, elszántak és tehetségesek, azok kerülik a kőszínházakat. Miért? Mert a kőszínházak igazgatói képtelenek beemelni az övékétől eltérő elképzeléseket. Nem képesek megfelelő munkakörülményeket, az önálló művészeti fejlődés és karrierépítés lehetőségét biztosítani. Ezért inkább pályáznak színházra ezek a fiatalok, ha tudnak, ha komolyan veszik őket, ha adnak bármi esélyt arra, hogy felnőtt művészekként viselkedjenek.
Magyarországon a színházi társulatok iránti kritikátlan rajongás minden művészeti és emberi fejlődés lehetőségét fölzabálja. Miért gondoljuk olyan bizonyossággal, hogy a jelenleg fenntartott társulatok valódi művészeti műhelyek? Nem azt állítom, hogy ne lehetnének társulatok valódi művészi műhelyek, csak azt, hogy attól, mert van egy társulat, nem biztos, hogy valódi művészeti műhely is. Ha meg nem műhely, akkor inkább hierarchikus, elavult szokásjogokon alapuló képződmény, amelyre a gazdaságilag biztonságos működés, az állandó repertoár fenntartásával járó folyamatos jegybevétel, illetve a társadalmi támogatottság látszatának biztosítása érdekében van szükség. Ahogyan azt már 2004-ben tettem (Gáspár Mátéval közösen), most is jelzem: az állami támogatás és a társulat fenntartása nem feltételezik egymást. Az állami támogatásból nem következik automatikusan, hogy pont így, ahogy most van, kell társulatot működtetni. És a társulat megléte sem lehet biztosítéka az állami támogatásnak, hiszen annak egyetlen oka az állampolgárok kulturális termékekkel való ellátása. A lényeg a kultúra fenntartása és fejlesztése, nem pedig az egyes igazgatók csapatépítési potenciáljának a biztosítása. Nem szabad elfelejteni, hogy mi a cél. Erről a témáról (mint annyi minden másról) is jó volna nyílt, szakmai vitákat folytatni, de ahogy érzékelem, ez sem az MTT tagságának, sem Vidnyánszky Attilának nem érdeke, tehát nem fogunk vitázni, mert nincs miről. 

6. AZ SZFE-N MEREV ÉS ELAVULT STRUKTÚRÁKHOZ RAGASZKODVA, BESZŰKÜLT ELKÉPZELÉSEK MENTÉN OKTATNAK, ÉS EMIATT ELENGEDHETETLEN, HOGY A HAZAI SZÍNHÁZI ÉS FILMES FELSŐFOKÚ KÉPZÉSBEN VÁLTOZÁSOK TÖRTÉNJENEK, A FELSŐOKTATÁSI AUTONÓMIA MESSZEMENŐ FIGYELEMBEVÉTELÉVEL. 
Az MTT fennállásának 12 éve alatt miért nem kezdeményezett össz-szakmai egyeztetést e témában? Kérdés persze, hogy az SZFE maga miért nem kezdeményezett. Az érdeksérelmek felszínre törése, a számonkérhetőség, a kritikai megjegyzések elkerülése végett mindig is sikerült elmismásolni az önkorrekciót. Pozíciók megtartásához és kézből osztogatáshoz szokott a színházi (talán filmes) szakma. Ehhez a rendszerhez Vidnyánszky Attila attitűdje pont hogy szervesen simul, nem éppen felforgatja azt. Akiről mindig keveset hallani, az az egyetemi hallgató. A potentátok önértelmezése (senki ne szóljon bele) személyes jellegű történés, nincsenek szakmai viták, csak nagy történetek, leuralás van, meg egy-két magányos sikoly. 

7. AZ ÚJ MODELL BIZTATÓBB ÉS TÁVLATOSABB FINANSZÍROZÁSI HELYZETET TENNE LEHETŐVÉ, MODERNEBB OKTATÁSI-TUDOMÁNYOS MÓDSZEREKKEL. NÖVELNÉ AZ EGYETEMI AUTONÓMIÁT. 
A finanszírozás problémái nem az alapítványi átalakítástól fognak megoldódni, hanem a politikai támogatottságtól. Ez egyértelmű, nagyon elfogultnak kell lenni ahhoz, hogy ezt valaki ne értse. Pénz akkor lesz, ha Vidnyánszky és köre veszi át az intézmény irányítását. Az autonómiára való hivatkozás arcátlan eufemizmus. Vidnyánszky Attila szerint akkor lesz az intézmény autonóm, ha ideológiai és pártpolitikai szempontok alapján átalakítják, ő személyesen veszi át az irányítást, és megnyílnak a pénzcsapok. A „modernebb oktatási-tudományos módszerek” említése tényszerű értelmezésért kiált. Vajon a kaposvári egyetem színházi szakján folyó oktatási tevékenység mennyiben tekinthető modernebbnek, hovatovább tudományosabbnak az SZFE-n tapasztalhatónál? Szabadna erről valamit tudnunk azon túl, hogy a kaposvári iskola diákjai támogatásukról biztosítják a budapestieket? Olyan jó lenne már egyszer valami konkrétumot is hallani, olvasni, amikor Vidnyánszky az oktatást a szájára veszi. Ténylegesen mit tekinthetünk ma modern és tudományos oktatásnak a színházi és filmes szakterületen? Ez volna a legfontosabb feladat mindannyiunk előtt, mielőtt alapítványokat hozunk létre, fesztiválokat, színházi társaságokat alapítunk: kideríteni, hogy vajon mit is gondolunk a szakmánkról. Ez a párbeszéd amióta én a színház világában mozgok (kb. 25 éve), azóta biztosan várat magára. 

8. NEHEZEN ELHESSEGETHETŐ AZ AZ ÉRZÉS, HOGY AZ SZFE JELENLEGI „KÜZDELMÉNEK” POLITIKAI MOTIVÁCIÓI VANNAK, AMELY ÉRZÉS, ELOLVASVA AZ EGYETEM NÉHÁNY VEZETŐJÉNEK NYILATKOZATAIT, MEGLEHETŐSEN VILÁGOSNAK ÉS EGYÉRTELMŰNEK TŰNIK.
Vidnyánszky Attila, mint már annyiszor, ezzel a nemtelen és alaptalan indokkal próbálja diszkvalifikálni az egyetem önvédelmi akcióját. Magyarországon, ha valakinek véleménye van, akkor annak közlése előtt azt kell kinyilvánítania, hogy kinek a nevében, támogatásával beszél, aztán nyithatja csak száját értelmező szóra. Vidnyánszky Attilának, aki – mit ad isten – pont a 2010-es választások után kapott egy rakás kultúrpolitikai hatalmat, nincsenek politikai motivációi? Vidnyánszky Attilának nemcsak a szavai, de hallgatása is politikai üzenet. Hányszor hallgatott, amikor szólni kellett volna, és hányszor beszélt, amikor hallgatni lett volna érdemes – a szakma érdekében! Vidnyánszky Attilának csatlósai és ellenfelei(ellenségei?) vannak. Ő maga mondta, hogy ez az időszak most arról szól, hogy felé lengett ki az inga. Igazából neki van igaza, mert ő soha nem rejtette véka alá, amit akart, és azt mindenféle ellenállással szemben is tolja, hiszen van hozzá politikai támogatottsága, pozíciói, pénze, hatalmas adminisztrációja (neki dolgozik nem egy minisztérium), a kisebbséggel szemben ő juszt se toleráns. 
Miután az MTT helyénvalónak tartja a kormány eljárását, azt kell feltételeznünk, hogy egyetért azzal is, hogy a minisztérium semmiféle egyeztetést nem kezdeményezett az SZFE-vel, konkrétan a szenátus által demokratikusan megválasztott rektorral, Upor Lászlóval. Tehát az MTT nem akar egyeztetést, és semmiféle támogatást vagy érdekegyeztetést nem tart szükségesnek, ezért nem is szorgalmazza azt. Az MTT tehát elengedte az SZFE kezét azzal a cinikus megjegyzéssel, hogy mivel nem tagja az egyetem, az érdekeit sem tudja képviselni. Vidnyánszky Attilának van humorérzéke, még ha „odabaszós” is. 
Most írhatnám azt, hogy szóltam előre. Nem segít ez semmit. De vajon meg lehet-e szólítani a Nemzeti Színház vagy más MTT tagszínházak társulatát, a színészeket, rendezőket, dramaturgokat, akik nagyrészt az SZFE-n nevelkedtek? Meg lehet-e szólítani egymást évtizedek után? Lehet-e alulról szerveződve, kikerülve Vidnyánszkyt és más potentátokat, megszólítani egymást? Lehet-e józan hangot találni? Vannak-e még, akik nem a bőrüket féltik, hanem a becsületüket? Fel lehet-e még lelni a józan ész nyomait a próbatermekben, az irodákban, a büfében? Meg lehet-e még állítani ezt a szégyenteljes, barbár pusztítást? Vagy mind beletörődünk, hogy bérelt helyünk van a vadászok terítékén?