Megrázó történetet tár elénk Ad de Bont Mirad, egy fiú Boszniából című művén keresztül a Pinceszínház társulata. A produkció címszereplőjét, Ricz Ármint, a darab egyik szereplőjét személyes érintettségéről is kérdezte a kisvárdai előadás után Varga-Amár Rudolf.

Az alkotók ajánlója az előadás elé:

Egy háború traumáit feldolgozni hosszantartó, talán egy életen át tartó folyamat. Akkor is, ha az ember nem közvetlenül válik az események részesévé. De ezt sajnos tudjuk és a saját bőrünkön tapasztaljuk a mai napon is. Mirad, egy fiú Boszniából című előadásunk egy családi történeten keresztül történő traumafeldolgozás, megfűszerezve egy kis balkáni mentalitással és zenével. Őszinte és megrázó történet két fiatal felnőttről, akiknek az életútját és kapcsolatát a háború teljesen átírta és egy fiatal fiúról, aki otthonát, identitását és jövőjét két csatatér között, menekülés közben vesztette el. A nézők, erre a bő egy órára, a Balic család barátaivá válnak, megismerik a történetüket, a hagyományaikat és az életútjukat, betekintést nyernek szarajevói életükbe. A délszláv háború harminc éve kezdődött és hivatalosan húsz éve ért véget, ám minden, az előadásban elhangzó mondat és történet, történhetne akár ma is, akár ebben a pillanatban, alig néhány száz kilométerre tőlünk…ahogy harminc éve is.

Interjú:

Ad de Bont, holland szerző prózája alapján készítettétek az előadást, melynek története a délszláv háború idején játszódik. Mi motivált benneteket az anyag választásban?

A rendezőnk, Siflis Anna választása volt. Elsődleges kapcsolódásunk ehhez az anyaghoz, szövegmasszához, hogy a három színész közül ketten a Vajdaságból érkeztünk, ott születtünk. A gyermekkorunk meghatározó motívuma volt az akkori háború. Önkéntelenül is belopta magát az életünkben a háborúnak a tudata, miután közvetlen élmény számunkra. Egyfajta feldolgozási folyamat is lezajlott bennünk a próbák során.

Mit gondolsz a háború emlékezetéről? Milyen módon kell megőrizni az emlékét, hogyan kell beszélni róla?

Talán az egyéni és személyes megéléseket kell bemutatni, az emberi történeteket. Én a személyes vonatkozásaimmal tudok dolgozni, vagy beszélni erről a témáról, a gyermekkori traumák feldolgozásáról. Az előadás kapcsán jöttem rá, hogy bennem is vannak kibeszéletlen dolgok. Furcsa élmény bennem az, ami ott volt, szinte romantikus emlékek jutnak eszembe. Nyilván ez kapcsolódik ahhoz, hogy gyermekként tapasztaltam meg azt a tragikus világot. Gyakran voltak például áramkorlátozások, esténként a család egy-egy gyertya köré gyűlt a sötétben és imádkoztunk. Pozitív emlék számomra, hogy mennyire közel voltunk akkor egymáshoz. Fontos volt figyelni a bajra, és arra, hogy hol és mit tudunk segíteni egymásnak, miközben a brutalitás vesz körbe. Édesapám orvosként vett részt a háborúban, a hiány és az érte való aggódás is egy alapélmény abból az időszakból. Ez persze, már egy sokkal nehezebb emlék.

Ezek után nem egyszerű áttérni a szakmai kérdésekre. Mi vezetett titeket, mikor dramatizáltátok a prózai szöveget?

A több helyszínen és szálon futó cselekményt filmszerű jelenetszerkesztéssel próbáltuk megoldani. Emellett egy nagyon intim, puha, érzékeny világot akartunk teremteni, ahol vallomásszerűek a megszólalások, ezért több, hosszabb epikusan mesélő megszólalásokra bomlik a szöveg. Ezekből alakulnak ki aztán dialógokra épülő jelenetek. A tér adott volt, a Pinceszínház nagyon szűk és zárt tere, amely segítette, hogy a történetek, a szereplők érzelmeinek rekonstruálásakor kialakuljon egy nagyon közvetlen, bensőséges, intim közösség a nézőkkel. Fontos, hogy saját élményeinket a közönséggel együtt egészen testközelből tudjuk újra megélni. Ez a fajta intimitás volna az előadás célja, ez határozza meg a leginkább. 

A szűk, kifutószerű játszótéren egymással szemben helyeztétek el a nézőket, olyan megvilágítással, hogy ők lássák egymást, mi volt ezzel a célotok?

Az, hogy mikor mi ott vagyunk a színpadon és játszunk, akkor ők is részt vegyenek az aktusban, lássák egymás arcát, figyeljék és érezzék egymás reakcióit, így legyenek egy közösségi élmény részesei. Olyan fajta zártságot akartunk teremteni, ahol nincsen kibúvó a másik tekintette alól, nincsen menekülés a téma és az aktus elől. Legyen ez a menekülés lehetősége nélküli szembesülés a játszók és a nézők között.

A filmes dramaturgiát zenével tördeltétek?

Igen, a jelenetváltásokhoz a szláv népzenéből kerestünk dalokat, sőt a zenevilága az előadásnak kizárólag a „puskaporos hordó” zenei motívumaiból épül. Ezek a dallamok egyszerre foglalják magukban a háborúban vitézkedő, hősieskedő attitűdöt és a háború miatt megélt mély fájdalmat.

Ez az első fesztiválotok az előadással?

Nem, először Győrben voltunk az Öt Templom Fesztiválon, ez a második alkalom, és a Thealter lesz még Szegeden a nyáron, ahol láthatnak minket.

Felmerült a lehetősége, hogy a kisvárdai fesztiválon legyen a színművészetiseknek egy saját szekciója. Sajnos ez teljesen nem jött létre, de ez diákelőadásként van feltüntetve és a kolozsvári egyetemisták is hoztak előadást. Mennyire érzed a hiányát egy hallgatói fórumnak?

Az az egyik legnyitottabb állapot, mikor az ember egyetemista. Én most végzem Marosvásárhelyen Bocsárdi László mesterszakos osztályában. Mindenféle színházi gondolkodást, játékkulcsot próbálunk felszippantani. Ebben az állapotban nagyon nagy szükség van az ilyen találkozásokra.

szerző: Varga-Amár Rudolf