Május 11-én, 21 órakor a szombathelyi Weöres Sándor Színház Ványa bá című előadását közvetíti az M5 csatorna.

A Csehov Ványa bácsi című darabja alapján készült produkciót 2015 decemberében mutatták be Réthly Attila rendezésében, a felvétel a 2016-os Vidéki Színházak Fesztiválján készült, a Thália Színházban.

Ajánló a darab elé:

Egy negyvenhét éves férfi – Ványa bá – beleszeret egy nála húsz évvel fiatalabb nőbe, aki nem szereti őt viszont. Férje is van. Ráadásul szíve szerint egy harmadik férfiba, Ványa barátjába, Asztrov doktorba lenne szerelmes. De nem mer. Abba a bizonyos harmadik férfiba pedig, Szonya, Ványa bá csúnyácska unokahúga is szerelmes. Reménytelenül.

Így, és még jobban össze van gabalyodva minden. Valamint negyvenhét éves korában az ember már számot vet az életével is: kicsoda ő, mire jutott, mi vár még rá, mit remélhet. Ványa bá úgy érzi, nemcsak a szerelemben szerencsétlen, hanem az egész életét elrontotta. Kétségbeesik. Kétségbeesve keresi az okokat, a megoldást, a kiutat. Hogy jó és szép legyen az élete. Ha még lehet. Ha a körülmények is engedik. Küzdelmét látni torokszorítóan fájdalmas. Mintha magunkat látnánk.

A rendező a produkcióról:

Réthly Attila az előadás kapcsán úgy fogalmazott korábban: “A Ványa bácsi olyan Csehov-darab, amely régóta foglalkoztatott engem, már a főiskolás-egyetemi éveimben is: a negyedéves vizsgám abból készült. Az csak egyetlen órában elmesélt kivonata volt a teljes műnek: az az emlék rögzült bennem vele kapcsolatban, hogy ezzel az anyaggal a későbbiekben majd szeretnék komolyan foglalkozni. Ehhez el kellett telnie húsz évnek, találkoznom kellett Hamvai Kornéllal – el kellett kezdődnie a közös munkának. Már akkor – a Ványa bá előkészületei idején – kiderült, hogy Kornélt viszont a Három nővér újrafordítása is foglalkoztatja; hogy egyszer, majd valamikor szeretné megcsinálni. De engem a Három nővér nemhogy nem foglalkoztatott soha: kifejezetten eltartottam magamtól; különös tekintettel arra, hogy olyan darabról van szó, amelynek kiemelkedő színháztörténeti jelentőséget tulajdonítanak a mi színházi kultúránkban. Olyan emblematikus Három nővér-előadások születtek jelentős rendezőktől, hogy nem szerettem volna, ha a kritika az “elődök” teljesítménye szerint teszi mérlegre a tehetségem. Jobban érdekeltek a kortárs darabok, mint az újból és újból felfedezett, újratöltött klasszikusok”.

A kérdésre, miként nyúl most egy Csehov-darabhoz, kifejtette: “Egyszerűen és alapvetően azzal a szándékkal és gesztussal szeretnék hozzányúlni, hogy a színház nem múzeum, nem színháztörténeti kelléktár; hogy mindannak, ami a színpadon zajlik, jelen idejűnek kell lennie, a mából kell szólnia – a ma emberéhez. Természetesen ez alapvető elvárás minden rendezővel szemben, de én mindezen pontosabban azt értem, hogy szeretném megszabadítani a rácsontosodott művésszínházi “rokokótól”, és visszaadni a művet a széles közönségnek. Véleményem szerint Csehovnak nem elitista művész színházak színpadán van a helye, hanem a mindenki számára érthető, átélhető, széles közönségrétegeket mozgató népszínházban. Tehát minden nosztalgiát, minden pátoszt ki kell űzni ebből a darabból, ami hozzátapadt az elmúlt évtizedekben. Legfőképpen pedig azt az érzetet, azt az előfeltételezést szeretném az előadásból elűzni – de ennek az előfeltételezésnek még az árnyékát is -, hogy a három címszereplő olyan drámatörténeti jelentőséggel bíró kivételes lény, akiknek párja nincs. Szerintem nagyon hétköznapi emberekről van szó, akik viszont úttörők abban, ahogy az érzéseikről beszélnek.

A másik ambícióm az, hogy elmeséljem a történetet. Kíváncsi vagyok, hogy ez eltúlzott ambíció-e. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, egyes vélemények szerint Csehov nem is valódi drámaíró, darabja műfaji meghatározásába is belebonyolódik, összevissza irkált a vakvilágba meggondolatlanul – egyik mondatot a másik után, ember legyen a talpán, aki abból valami értelmeset kihámoz. A másik póluson az a vélemény áll, hogy a világ egyik legnagyobb géniuszával állunk szemben, aki egy vesszőt sem írt véletlenül”.