Nézzük a filmet, vészjóslóan szól a zene és tudjuk, mindjárt megjelenik a szörny is. Nem látjuk, talán csak az árnyéka sejlik fel, de képzeletünkben már megjelent. Nem is kell, hogy valóban így legyen, mert úgysem lesz olyan ijesztő, mint ahogy azt a fantáziánk elénk vetítette. Valahogy így vagyok a némafilmekkel is.

Amíg az egyik érzékszervünk hiányt szenved, a képzeletünk játékára hagyatkozunk helyette. A némafilm egyetlen szereplőjének sem hallhatjuk a hangját, de bármit elképzelhetünk helyette. S fantáziánknak semmilyen valóság nem szabhat határt. 

A némafilmek történetét, titkát, varázsát idézte meg e heti műsorában Kováts Kriszta, a Kovátsműhelybe meghívott vendégeivel. Elsőként Kurutz Márton, a Nemzeti Filmintézet-Filmarchívum gyűjteményezési és kutatási menedzsere és filmtörténész segítségével. A témaindító dal a színésznő A néma nők (László Attila – Fábri Péter) című száma volt. 

Körülbelül 120-125 évvel ezelőtt sikerült mozgóképeket celluloidra rögzíteni és azokat falra vetíteni. A kinematográf elkészítése a Lumiére fivérek nevéhez fűződik. A szerkezet mozgókép kivetítésére és rögzítésére egyaránt alkalmas volt. Az első kereskedelmi célú vetítést 1895. december 28-án rendezték meg Párizsban. S már a rákövetkező év májusában Budapesten is vetítettek, sőt, készítettek is filmeket. Akkor még beszéd, hang nélkül, zenekísérettel, a vásznon a színészek nagy mozdulatokkal és gesztusokkal közvetítették a történeteket, miközben a képek közé magyarázó feliratokat csempésztek. Ezek a mozik nem csak fekete-fehérek voltak. Az úgynevezett „virage”-technika segítségével színezték a kópiákat, s ennek komoly dramaturgiai szerepet szántak. Így lett egy romantikus jelenet vörös színű, a gyilkos jelenet kék, a napfényes sárga.  

Az első filmvetítések sátormozikban voltak. Ezekre a rendőrkapitányság adott ki mutatványosi engedélyt. S ezek a mozik vándoroltak, mint egy vándorcirkusz. Nem sokkal később, létrejöttek az első kőmozik. A műfaj sokáig kereste a nevét. Hívták bioszkópnak, fényjátékháznak, végül Heltai Jenő Vígszínházban bemutatott egyik operettjének betétdalában hangzott el először az a szó, hogy „mozi” s onnantól kezdve, fölkapták. Ez lett az elfogadott rövidítése a mozgóképszínháznak. 

Korábban az operatőrökre volt bízva, hogy veszik fel, s milyen sebességgel tekerik a filmet. A mozigépész pedig folyamatosan szinkronizálta azt a természetes sebességre. Akkoriban a filmszalagra másodpercenként 18 kockát rögzítettek.

A kor világhírű, nagy női némafilm-sztárjai Asta Nielsen és Greta Garbo voltak. Az akkori közönség nagyon szerette a drámát. Minél tragikusabb, drámaibb volt egy film, a néző annál jobban azonosult a hősökkel. De népszerűek voltak Chaplin komédiái, a burleszkek, Stan és Pan, Buster Keaton, Fritz Lang, Eisenstein és René Clair filmjei.

Asta Nielsen volt az első sztár, 70 filmmel a háta mögött. Apollinaire részeges látomásnak és a magányos ember álmának nevezte. A színésznőnek különleges arca volt – mai szemmel nézve nem is szép. „A tudat, hogy a kimondott szó nem hallható, lehetetlen túlzásokra ragadtatta a színészeket. A következmény nevetséges arcfintorgatás volt” – mondta a színésznő, s ez a probléma a némafilmkorszak elején valóban igen jellemző volt. Asta-ról Greta Garbo így nyilatkozott: „Mindent ő tanított meg nekem, amit most tudok.” 

Greta Garbo egyedi jelenség volt és tudta a saját egyéniségét hozni. Legendájára jellemző mozzanat, hogyNinocska című filmjét – amit Lengyel Menyhért  írt – csak úgy hirdették: „Greta Garbo nevet.”

A műfajban még most is van fantázia, nem is véletlen, hogy – ha ritkán is, de –  ma szintén készítenek némafilmeket. Elég csak a Mel Brooks rendezte Bombasiker, és a The Artist – A némafilmes című nagy sikerű mozikra gondolni.  

A műsor második részének vendége Darvas Kristóf, zongorista, zeneszerző volt, aki némafilmeket szokott kísérni zongorán. A műfajt apukájától, Darvas Ferenctől „örökölte” meg. Édesapja először 14-15 évvel ezelőtt nem ért rá egy ilyen felkérésre és őt küldte el maga helyett a Nyitott Műhelybe. Ezt egyre több ilyen felkérés követte, s Kristóf a mai napig szívesen tesz eleget az ilyen meghívásoknak. Akár a Tér-Film- Zene Fesztiválon, a Szigeten, vagy éppen a régi Fészekben. Eleinte mindig megnézte előbb a filmeket. Legalább egyszer, többször nem. Aztán volt, hogy nem tudta előtte megnézni és kiderült, így is megy. Azóta improvizál az ilyen vetítéseken. Ezt a műsorban ki is próbálták: Kováts Kriszta felolvasott néhány filmvászonra kívánkozó jelenetet, amire a zenész – a hangszerén – ott, helyben improvizált. Nagyon érdekes kísérlet volt, mert mozgókép híján, a zene segítségével tudtuk elképzelni a képeket. 

Kristóf eredetileg informatikusnak készült, de – mint mondja – a zene és az informatika olyan, mint egy hosszú házassághoz képest egy vad szerelem. Nemcsak édesapja, hanem testvére, Benedek is zenész (többek között Pintér Béla egyik állandó alkotótársa). Megesik, hogy együtt lépnek föl, de nehéz mindhármukat összeegyeztetni. Inkább apjával duóban lép föl gyakran. S mivel édesapja az egyik legkeresettebb színházi muzsikus és zeneszerző, magas a mérce. De nagyapja, Darvas Szilárd is elismert alkotó volt: író, újságíró, humorista, konferanszié, dalszövegíró. Ő írta a Dollárpapa című film forgatókönyvét, társszerzője volt az Állami áruház és a Felfelé a lejtőn című filmeknek és Psota Irén híres slágerének, az „Énmellettem elaludni nem lehet”-nek is ő írta a szövegét. Egyszer a Ludas Matyi szerkesztőségébe ezekkel a szavakkal lépett be: „Feltaláltam a rövid élet titkát!”. Minden bizonnyal nem jóslatnak szánta, de sajnos alig múlt ötven éves, amikor meghalt.

Kristóf a Baltazár Színházban is sokat dolgozik, de dolgozott már a Krétakörrel, Bodó Viktorral, Ruttkai Borival. Legújabb munkája egy némafilmes adaptáció a Stúdió K-ban. A produkció címe: Amikor én halott voltam.

https://www.klubradio.hu/adasok/hangtalanul-nemafilmek-nemafilm-szinesznok-112314