A szombathelyi Mesebolt bábszínészével beszélgetett a Vaol.hu. Lapszemle.

A kérdésre, mi volt az első erős benyomása Szombathelyről, Varga Bori elárulta: „Meséltem is sokáig mindenkinek: hogy sokkal nyugodtabbak az emberek, mint Kecskeméten. Azt vettem észre, hogy más itt a tempó, más a ritmus, és bármerre járok – utcán, üzletekben – mindenki eggyel kedvesebb. Sőt: még most is ezt érzem, pedig hat éve itt élek. Igen, már hat éve – engem is megdöbbent, ha belegondolok.”

A kecskeméti Ciróka fontos hely, a vidéki önálló, profi bábszínházak zászlós hajója, ráadásul a létrejöttében nagy szerepe volt Kovács Gézának. Arról szólva, ő milyen emlékeket őriz róla, kifejtette:

„Szerettem oda járni. A kecskeméti bábszínház  szép, van egy kicsi udvara, ami maga egy sziget – jó emlékeim vannak róla. De ami nekem extrán érdekes: Angi – Kolozsi Angéla, aki ugye most a kolléganőm – a kedvenc bábszínésznőm volt Kecskeméten. Csodáltam, felnéztem rá: jaj, de szép az a néni – és jaj, de ügyes… Amikor Angi elkezdett ide járni, akkor eleinte zavarban is voltam, hozzá kellett szoknom, hogy kollégák vagyunk.”

Kaposvári színészhallgatóként, Uray Péter osztályából a gyakorlati évét töltötte a Meseboltnál, aztán ott maradt. A felvetésre, Nyina, Irina, Julika – Csehov és Molnár Ferenc mintha rá gondoltam volna, amikor ezeket híres-neves lányszerepeket megírták, a színésznő úgy fogalmazott:  

„Egy osztálytársam mondta egyszer, hogy reméli, fogok még Nyinát játszani… Ez a mondat évekig aggasztott; nem is aggasztott, foglalkoztatott. Főleg, hogy lépten-nyomon nekem szegezték a kérdést: „mikor fogsz visszatérni, visszamenni”. Sose tudtam ezekkel a megjegyzésekkel igazán mit kezdeni. Vissza kéne térnem? Miért? Szíven ütött. Miért gondolják sokan úgy, hogy a bábszínház pihenő, parkolóhely az autópálya szélén – ahol megálltam egy kicsit, de majd megyek tovább. És aztán rájöttem, hogy valószínűleg azért szólítanak meg annyiszor ezzel, mert nem tudhatják – ha nem mondom el nekik –, hogy én itt tényleg megtaláltam a helyemet. Vagyis nem biztos, hogy vissza fogok térni… Persze el sem zárkózom – de egyelőre nem érzem azt, hogy a kőszínház valami olyasmi, amit mindenképpen ki kellene pipálni. Nem érzem a hiányát, van más, ami betöltse az életemet. Van más kihívás. Nem feltétlenül  egy szerep megformálása – hanem mondjuk az, hogy a bábmozgatásban hogyan fejezek ki egy apróságot. Ha csak úgy lennék, mindig éppenhogy megcsinálgatnám az adódó feladatokat, ezek olyan hegyet képeznének, amit meg kell mászni – akkor valószínűleg lenne hiányérzetem.”