18 évesen már operett-főszerepeket játszott. 33 volt, amikor úgy gondolta, áttér a drámai szerepekre. 52 évesen otthagyta kényelmes pécsi állását és nekivágott a fővárosnak. 77 évesen pedig bejelentette, hogy visszavonul a színpadtól. De aztán nyomban meg is szegte ígéretét, bár a tempóból jelentősen visszavett. Vári Évát köszöntjük.

Vári Éva pályájáról:

Vári Éva Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színművésznő, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja.

Vári Éva Nagykanizsán, 1940. augusztus 25-én látta meg a napvilágot. Érettségi után, 1958-ban jelentkezett a kaposvári Csiky Gergely Színházba színésznek, ahova Ruttkai Ottó igazgató szubrettként szerződtette.

Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabjában debütált a színpadon, ahol Birike szerepét játszotta. Itt dolgozott 1963-ig, majd 1959-ben jelentkezett a Színművészeti Főiskolára, ahol a harmadik rostán kiesett. Ekkor döntött úgy, hogy soha többet nem jelentkezik.

1963-1992 között a Pécsi Nemzeti Színházhoz szerződött, ahol közel három évtizedig tag maradt. 1964-ben, a My Fair Lady musical főszerepéért megkapta a működési engedélyét. Főként operett- és musicalszerepekben láthatták a nézők, többek közötta Mária főhadnagy (Panni), a Marica grófnő (Liza), a Luxemburg grófja (Juliette), a Lili bárónő (Clarisse), a Csárdáskirálynő (Stázi, később Cecília), a Mesél a bécsi erdő (Grétl), a Bál a Savoyban (Daisy Parker), a Mágnás Miska (Marcsa), a West Side Story (Anita),  a Csókos asszony (Rica Maca), a Chicago (Velma Kelly) című előadásokban. Egy idő után prózai darabokat is vállalt, olyan klasszikusokban mint a Cseresznyéskert (Várja), a Tartuffe (Dorine), A néma levente (Gianetta), a Bernarda Alba háza(Amelia), Rozsdatemető (Eszter), a Don Juan (Sári), A vihar (Ariel), Az ügynök halála (Linda), a a Nem félünk a farkastól (Martha), vagy a Szentivánéji álom (Titánia).

52 évesen Budapestre szerződött, 1992-től 2012-ig a Budapesti Kamaraszínház tagja, a színház megszűnése után szabadúszó.

„Őszinte, kendőzetlen, magától értetődő színpadi jelenléte, természetes ösztönössége, színészi kvalitásai erős, szuggesztív hatást gyakorolnak a nézőre. Egyedi és megismételhetetlen színpadi pillanatok megteremtésére képes, olyan intenzitással, amire pályatársai közül is csak kevesen” – írta róla a Criticai Lapok.

Vári Éváról saját szavaival:

Kaposvár: Akkoriban ha valaki erre a pályára készült, először mindig a „területileg illetékes” színházba irányították. Így kerültem én Kaposvárra, és leszerződtettek operett szubrettnek, mert az igazgató Nagykanizsán már látott vizsgaelőadásokon. Szóval felvételi vizsga helyett szerződést kaptam, mert az addigi szubrett, Lehoczky Zsuzsa akkor szerződött el Szegedre. Apámmal lelkesen közöltem, hogy én már nem is akarok a főiskolára menni. Ő erre nagyon ideges lett, bement Ruttkai Ottóhoz, hogy ezt mégis hogy képzeli. Ő viszont azt mondta, hogy személyesen felelősséget vállal értem erkölcsi és szakmai értelemben, úgyhogy maradtam.

Főiskola: Két év múlva azonban úgy gondoltam, már eleget tanultam, és mégiscsak elmentem felvételizni a Főiskolára. A szüleim folyamatosan kapacitáltak. A harmadik vizsgán azonban kirúgtak. Amin annyira megsértődtem, hogy soha többet nem próbálkoztam, sőt ha Pesten a Rákóczi úton jártam, mindig átmentem a túloldalra, hogy ne is lássam a Vas utcát, ahol a Főiskola épülete állt. Volt, aki 10-szer is felvételizett, én soha többet.

Rossz választás: A kaposvári színháznak működött stúdiója, foglalkoztak velünk, de én mégis többre vágytam, mint ami ott volt a 60-as évek elején. 1961-ben meghívtak Szolnokra a Tartuffe Mariane szerepére, a címszerepet Mensáros László játszotta. Berényi Gábor volt az igazgató, Székely Gábor a főrendező, jó színház volt. Ugyanakkor a pécsi igazgató is hívott. Úgy gondoltam, aki előbb hozza a szerződést, annak írok alá. Így kerültem Pécsre. Sokan féltettek, hogy az egy óriási színház, balett is van, meg opera is. Mi lesz ott velem? Ez rossz választás. Túl nagy lépés, mondogatták. Végül 29 évet töltöttem el a Pécsi Nemzeti Színházban, és akkor is magamtól jöttem el.

Megismerni: Mindenkivel más játszani. Azért kell megismerni egymást, hogy legyen egy közös hang, hogy jól működjön a játék.

Vágy: Mindig arra vágyunk, és igazából azért hozunk létre egy előadást, hogy legyen valami olyan hozadéka, közvetlen hatása, amitől megváltoznak, jobb irányba mozdulnak az emberi kapcsolatok. Akár úgy, hogy akik évek óta nem beszéltek, azok újra szóba álljanak egymással. Manapság különösen nagy probléma, hogy az emberi kapcsolatok nem igazán tudnak normális mederben folyni, mert nem figyelünk egymásra, nem hallgatjuk meg a másikat, és csak ritkán bocsátunk meg. Márpedig ez szét tudja zülleszteni a családot. 

30: De amikor elmúltam 30 éves, akkor úgy éreztem, már nem akarok rózsaszín tüllruhában kislányként ugrálni a színpadon. Már nem jelentett kihívást. Ha 5 operettben el tudtam játszani a szubrettet, akkor a többi 35-ben is meg tudnám csinálni. Ez a szerepkör egy kaptafára készül. Más a zene, a szöveg, de a szituációk nagyon hasonlóak. Az operett engem már nem elégített ki. A musical persze igen, annak mindig megvan a drámai alapja. Úgyhogy egy szép napon bementem az igazgatóhoz, és azt mondat, nem akarok már operettet játszani, hanem prózát szeretnék. Megkérdezte, hogy hajlandó vagyok-e előröl elkezdeni a prózai színészi pályát? Egészen kis szerepekkel. Bizony meglepődtem. Egy városban az operettszubrett elismert művésznek számít. Én is sikeres és népszerű voltam, volt Jászai-díjam is. Ehhez képest kezdetben egészen kicsi szerepeket osztottak rám” – idézte fel a művésznő.

Visszavonulás: Nem szántam bombasztikus hírnek, hogy abbahagyom a színészetet. Azt terveztem, hogy a szezon végéig lejátszom az előadásaimat Pesten, aztán szépen elköszönök. Sokat utazom vidéki turnékra. Egy-egy nehéz előadás után, mint amilyen a Piaf, másnap nem tudok felkelni. Fizikálisan és mentálisan is elfáradtam. A színészet örökös készenléti állapotot igényel, menni kell, tudni kell, formában kell lenni. Részben az orvosom tanácsára döntöttem így.

Szorongás: Időnként magas a vérnyomásom, ami a szorongás miatt van. Alapjaiban mindig mindentől féltem, megijedtem. Szorongok azon, hogy jót vagy rosszat írnak rólam, hogyan jövök ki a rendezővel, mit játszom. Nem lehet örök feszültségben élni. Mindenki csak arról beszél, hogy ez a szakma milyen csodálatos. Arról már kevésbé esik szó, hogy azáltal, hogy kitesszük magunkat a színpadra, mindenki elmondhatja rólunk a véleményét. Engem még megkíméltek, ezzel együtt felháborítónak tartom, hogy az internetes kommentekben bárki belegyalogolhat a lelkedbe, gyalázkodhat. Erős idegrendszer és önbizalom kell ehhez a pályához, hogy azt mondhasd, nem érdekel mások véleménye, van egy dolgom, és azt csinálom.

Pécs vs. Pest: Végigmehettem bármelyik pesti utcán, senkinek nem voltam ismerős. Tudtam, hogy ebben benne van az, hogy ötvenkét éves koromban szerződtem Budapestre. Épeszű ember ebben a korban nem hagyja ott azt a helyet, ahol beleírta magát a falakba, a közönség ismeri, szereti. Vendégként hívott Szűcs Miklós igazgató a Budapesti Kamaraszínházba a Cigánykerék című musicalre, majd a Koldusoperára. Gondoltam, ha megbukom, legfeljebb majd hazakullogok. Eleinte félállásban szerződtem le, ami hosszú távon megoldhatatlannak tűnt. Igazából az Életképek című tévésorozatból ismertek meg országosan Horváth Ádám rendezőnek köszönhetően.

Otthon: Minden évben elhatározom, hogy a szünetben elutazom valahová. De 25 évig, amíg Budapesten játszottam, és az Orlai-produkciókkal nyaranta is rengeteget utaztunk, hiába volt itt Pécsett a házam, a kertem, ezt alig élveztem – amikor hazajöttem, azt se tudtam, hol van a villanykapcsoló. Most annyira jó itthon lenni! Kiülök a teraszra, gyönyörködöm a fákban, a virágokban, hallgatom a madarak énekét, s a legnagyobb hőségben is remekül hűsölök itt.

Mindenem: Ötvenkilenc évem van a színházban, a fiatalságom, a barátaim, az élményeim, az örömeim. Ezt nem lehet csak úgy lesöpörni. Éppen ezért nem merem és nem is akarom kimondani, hogy többet nem csinálom. Ha valaki úgy gondolja, hogy rám van szüksége egy darabban, elvállalom a számomra is megfelelő felkéréseket.

Egy remény: Nekünk, színészeknek ugyanis egy reményünk van az életben, hogy egyszer majd észrevesznek minket, vagy hogy megtörténik a katarzis. Tulajdonképpen ebben a vágyakozásban múlik el az életünk.

Forrás: Színház Online, Librarius, Best, Népszava, Orlai Produkció, Pécsi Nemzeti Színház