Raymond Queneau így fogalmaz a Zazie a metrón (Zazie dans le metro) című kötetéről: „A regény szereplői valóságosak, ezért képzeletbeli személyekhez való hasonlóságuk csakis a véletlen műve lehet.” A sajátos humor, a tűpontos szerkesztettségre való törekvés, a szemtelen (ön)irónia, és a végtelenül játékos kedv éppúgy a francia avantgárd alkotó jellemrajzának sajátjai, mint Benedek Dániel és Fándly Csaba előadásának. Queneau, az író fölkapja, megrágja, kiköpi, majd újra összegyúrja százféleképpen a valóság apró morzsáit. Hasonlóan tesz a két tehetséges fiatal színművész a Csiky Gergely Színházban, de tovább is gondolják a fentieket. Bemutatták a Variációk egy rablásra című előadást Kaposváron.
Talán közhelynek tűnik – már, ha elcsépelt lehet egy eddig számunkra ismeretlen járványos időszak fontos állomása –, de mégis, a közönség régóta várt már arra, hogy élő színházban legyen része.
Föltételezem, hogy annyi város- és megyejáró programon, videósorozaton és jószolgálati kezdeményezésen túl, nem volt ezzel másképpen a kaposvári Csiky Gergely Színház társulata sem. Már csak azért is így gondolom, mert Benedek Dániel és Fándly Csaba színművészek például jó ideje készültek már kétszemélyes „összművészeti műfajmámoruk” bemutatására, s a május 6-i csütörtök este hangulata alapján a nézők közül többen közel jártak a színlapon olvasható életérzéshez.
Mit tehet két színész pandémia idején? Természetesen online tartalmakat készítenek, ellátogatnak a nézők ablakai és erkélyei alá, önkéntes munkát vállalnak, és segítenek, ahol csak tudnak. De ha a terasztól a konyháig, a „Rozmarínfa–erdők” sötét árnyékától a veteményeskertig mindenhol elmondták már Arany, Petőfi és Ady összes versét – viszont alkotó energiájuk továbbra sem csillapodik –, vétek lenne azt parlagon hagyni.
dr. Fülöp Péter igazgató érdeme, hogy fölismerte a két tehetséges művész ambícióját, teremtő, játékos kedvét, és lehetőséget adott nekik, hogy a lehető legteljesebb értelemben azt csináljanak, amit csak akarnak. Ezt a félmondatot pedig a két színész, a látottak alapján igencsak megjegyezte…
Adott egy internetes portál 2019. évi híradása, mint az előadás alapját képező információ:
„A rendőrség honlapja szerint szeptember 20-án egy férfi egészen furcsa bűncselekményt követett el Újpesten.
- Először elkezdett követni egy idős nőt az Újpest-központ metrómegállótól egészen a villamosig,
- A villamos után is követte még a nőt,
- Az Erkel Gyula utcában aztán hátulról meglökte, mire a nő elesett és elejtette a táskáját,
- Az elkövető felkapta a táskát és elszaladt,
- De pár perccel később valami történhetett benne, mert visszament az idős nőhöz, felsegítette a földről, majd konkrétan hazakísérte.
Az áldozat nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedett, a 36 éves elkövetőt a rendőrség pedig térfigyelő kamerákkal azonosította, majd elfogatóparancsot adtak ki ellene egy héttel később. A férfit egy nappal később egy józsefvárosi internetkávézó előtt fogták el, ahol az ablakot verte, mert nem engedték be részegsége miatt. Az egyik alkalmazott végül kihívta emiatt a rendőröket, és így kapták el a férfit. Rablás és testi sértés bűntette miatt gyanúsítottként hallgatták ki, és indítványozták a letartóztatását.”
Eddig a hír, amit Benedek és Fándly mint „alapművet”, sajátos átiratban vázol a közönségnek az előadás elején.
A két színművész a történetet lenyűgöző frissességgel és szakmai tudással tárja a nézők elé, a gyermekvers, a görög dráma, az időmértékes verselés, William Shakespeare, a kortárs irodalom, a fizikai színház, az internetes portálokon zajló kommentháború, a 19. században ismét föllángoló honszeretet, a Nagy Államférfi (vagy éppen a Nagy Színész), a bábművészet, a film noir, a spanyol szappanoperák, de még a musical stílusában, műfajában és eszközeivel is.
Egy alaptéma különböző lehetséges variációinak bemutatását, vagyis, hogy a variánsokban az eredeti gondolat felismerhető maradjon, nem Queneau találta fel. Ennek egyik első és számunkra jelentős példája a Halotti beszéd és könyörgés, amiben szintén találunk idézeteket, és utalásokat a Szentírásra. Ahogyan az ókori görög szövegekben is előfordulnak korábban már megfogalmazott gondolatok, akár konkrét idézetként, akár utalásokként.
A hozzánk közelebb eső időszakot tekintve, elég, ha csak Tandori Dezső Gertrude Stein rózsa-variációira, vagy Weöres Sándor Téma és variációk című alkotásaira gondolunk. Amennyiben a konkrét alkotóktól eltekintünk, a posztmodern irodalom intertextualitása – vagyis szövegközisége, a különböző szövegek közötti kapcsolat megteremtésének szándéka – szintén sokféle variációs lehetőség. Irodalomelméleti szemszögét tekintve éppen abból az alapvetésből indul ki, hogy az évezredek alatt fölhalmozódott szövegkincs után már nem lehet újat írni, csak az eddigieket átformálni.
Az egyetemes zeneirodalmat tekintve, a 15. század miséiben már hangsúlyosan megjelennek a zenei variációk, de Bachtól Beethovenen és Liszt Ferencen át, Wagneren és Mahleren keresztül egészen Brittenig, Kodályig, Bartókig számos művet találhatunk, ahol a vezérmotívum alakváltásai visszaköszönnek. (Wagner az operáiban, zenedramaturgiai szempontból a tökéletességig csiszolta a technikát).
A festészetben talán kissé később köszöntött be a fenti esztétikai látásmód: a 19. század közepéig-végéig az uralkodó nézet szerint, a képzőművészek egyik célja általában a valóság lehető leghűbb ábrázolása volt, talán a legérdekesebb variáció-fonal azelőtt Dürer rinocéroszának megannyiféle értelmezése. A fényképezés megjelenésével azonban többek között a festészet is elvesztette valóságábrázolás-funkcióját, és a különböző „izmusok” rohamos szaporodásával visszavonhatatlanul áttört a gát.
Rátérve az előadásra, nem véletlenül említettem korábban Raymond Queneaut. Biztosan sokan emlékeznek rá, hogy 1982-ben, az akkor főiskolai hallgató Salamon Suba László rendezésében, Bán János, Gáspár Sándor és Dörner György szereplésével a Katona József Színházban bemutatták a szerző Stílusgyakorlatok című művét. A produkció nagy siker volt. Nem nehéz fölismerni némi inspirációt Benedek Dániel és Fándly Csaba előadásában. Azzal a különbséggel, hogy Benedek Dániel Egressy G. Tamással közösen csak azután írta meg a szövegkönyvet, Sebesi Tamás zenei anyagával, hogy a kaposvári színészek a hír alapján már előre kitalálták a színpadon megjelenő szituációkat, a stílusokat és a műfajokat.
Az előbbiek azért fontosak, mert teljesen más az irodalmi és a színházi zsonglőrködés a nyelvi leleményekkel: ami elolvasva működőképes, közel sem biztos, hogy az lesz színpadon, vagy csak értő és fáradtságos dramaturgiai munkával. Miután azonban a színészek alapvetően a színpadi játék természetrajzából indultak ki, és ehhez alakították a szöveget, ezért talán sokkal szabadabban dolgozhattak, sokkal inkább magukénak érezhették a közösen megfogalmazott nyelvi szövetet, mintha előre megírt darabot vittek volna színpadra. Legutóbb ehhez némileg hasonló munkamódszert az Újvidéki Színház Tolsztoj Anna Karenina előadásának végén láttam.
A macedón rendező, Dejan Projkovszki – azután, hogy a próbafolyamat során minden színész kiválaszthatta a regényből az éppen akkor, a napi életéhez gondolatokban és érzelmekben közel álló részleteket – megajánlotta az Annát játszó Béres Mártának, hogy a saját szavaival írjon magának egy, az előadást lezáró monológot. Természetesen a szakmai tudás feltételezi, hogy a színész akár egy többszáz éves schilleri drámai szöveget is képes a 21. században a lehető legszemélyesebben, leghitelesebben tolmácsolni a játéktérben. Bízom benne, hogy a két színművésznek bőven akad még lehetősége azokban is kiemelkedőt nyújtani.
Az előadásnak nincs külön rendezője, illetve Benedek Dániel és Fándly Csaba magukra vállalták a feladatot. Néhány kizökkent ritmus, a jelenetek elkülönítésének pregnánsabbá tétele, valamint a váltások dinamikája, intenzitása okán talán elkélt volna néhol egy külső szem, de sokhónapnyi szünet után premier, első előadás volt a csütörtöki kaposvári örömünnep, és ahogyan idővel egyre többet játsszák majd, biztosan kicsiszolódik minden apróság.
Az előadás erénye, hogy nem csupán vicces, hanem végtelenül szellemes is egyben. A közönségnek az elsődleges humorforrás mellett megadja a mélyebb műveltségi tartalmakhoz való csatlakozás lehetőségét, így minden néző megtalálhatja az éppen neki szóló réteget. A két színész szakmai profizmusa, prózai színészi teljesítménye mellett szép színű énekhangját, hangszeres zenei képzettségét és kiforrott mozgáskultúráját is megmutatja a nézőknek. S ha már mozgás: a különböző jeleneteket bonyolult koreográfiákkal és ritmusjátékokkal látták el, ami fokozott koncentrációt igényel mindkét szereplő részéről, főként a közös színpadra lépéseik alkalmával.
Akár a fizikai színházat parodizáló mozdulatokban, a számítógép klaviatúráján történő ütemes gépelésben, a spanyol szappanoperához kapcsolódó kardvívásában, vagy éppen a bábszínházként interpretált jelenetben, elég csupán egyetlen „félrement” mozdulat bármelyikük részéről, és oda a poén, szétfoszlik a varázs.
Benedek és Fándly előadása attól végtelenül humoros, hogy a legblődebb, legnegédesebb szituációkat is véresen komolyan veszik.
A kortárs verset fölolvasó költő (de lehetne akár alternatív színész is) műmájer lazasága és trendi trágársága telitalálat; a két musicalénekes túláradó, érzelemdús egymásra találása után pedig szinte már föl kellene mosni a színpadot a következő jelenet előtt.
A Variációk egy rablásra, jobbára egy iskolapad, két, ruhafogasokat tartó állvány, néhány jelmez és kellék között, Memlaur Imre világítástervező lágy fényei alatt fanyar társadalmi látlelet is egyben. Éppúgy ráismerünk a számítógép monitorába feledkező, felénk sem tekintő adminisztrátorra, a kötelezően versmondásra kényszerült kisiskolás túlzott izgalmának feszültségére, és mindennapjaink délutáni televíziós sorozatainak igénytelenségére is.
Benedek Dániel és Fándly Csaba azonban a hozzávetőlegesen egy óra után izgalmas szellemi utat ajánl: egy fiatalabb férfi és egy idősebb nő beszélget a buszmegállóban, ahol szóba kerül, hogy a hölgy, ha igazán akarja, elképzelheti saját életének színházi előadását. A közönségnek pedig szintén megadatik a lehetősége erre. Ezernyi variációban.
Szerző: Oláh Zsolt