„Várom, hogy szabadabban tudjak beszélni” – Jordán Tamás búcsúzik Szombathelytől
2021. február 6., szombat 06:06
„Ép ésszel nem lehet magyarázatot találni arra, ami a színházak és a művészetek körül történik mostanában” – mondja Jordán Tams, a Weöres Sándor Színház alapító-igazgatója, aki búcsúzik a vezetői poszttól.
A teljes interjú a Nyugat.hu-n olvasható.
A kérdésre, ő mitől búcsúzik most Szombathelyen, elmondta: „Búcsúzom a színháztól, a társulattól és minden háttérdolgozótól. Ez utóbbiak számomra mindig fontosak voltak, mert egy jó színház olyan, mint egy svájci óra, amiben vannak kisebb és nagyobb fogaskerekek, és bármelyik elromlik, az egész óra megáll.
Én nem vagyok tanult színész, talán ez is közrejátszik abban, hogy soha nem éreztem magam különbnek, mint a többi ember. Az előadások, amiket létrehozok, ugyanúgy részei lesznek a világnak, mint az az asztal, amit Tamás fiam készít mint asztalos. De a színház mellett minden mástól is búcsúzom.
A helyektől kezdve, amiket megszerettem – Móló, Frei, Deck – a lakásom melletti MOL-kútig. Utoljára még bementem a kedvenc Fő téri lottózómba is. Egy ideje minden a búcsúról szól, hiszen azzal, hogy én most ezt befejezem, egyben 30 év igazgatói pályafutásának a lezárása is. 1990-ben lettem a Merlin igazgatója, aztán a Nemzeti majd a Weöres Sándor Színház következett. Búcsúzom tehát egy életminőségtől és egy társadalomban betöltött szereptől is.”
Jordán Tamás arról is beszélt, hogy önálló estre készül: „Egy olyan Ady Endrét szeretnék bemutatni, akit a közönség nem eléggé, vagy nem úgy ismer, mint én. Ady olyan, mint egy főorvos, aki a vizit nyomán megállapítja, hogy rettenetes bajok vannak a beteggel, akit nagyon nehéz már megmenteni. De nem haragszik, csak aggódik és terápiát keres. A beteg természetesen Magyarország metaforája. (…) Alig várom, hogy szabadabban tudjak beszélni. Korábban is éreztem néha, hogy meg kell szólalnom, mint például a Madách téri tüntetésen, vagy amikor megírtam a Vidnyánszky pápa-levelet, de a jövőben biztosan hangosabb leszek, mert el akarom mondani, hogy mi van ma Magyarországon.”
Azt is elárulta, szeretne egy helyet találni magának, ami olyan lenne, mint a kis Merlin, előadásokkal, önálló estékkel, beszélgetésekkel.
A kérdésre: tekintettel a jelenlegi társadalmi, politikai környezetre, aggódik-e a magyar színházak jövője miatt, elmondta: „Ha csak a tényeket nézzük, ép ésszel nem lehet magyarázatot találni arra, ami a színházak és a művészetek körül történik mostanában. Érdektelenséget és döbbenetet érzek egyszerre. Tényleg nem tudom, mit lehetne tenni, de azt tudom, hogy nem szeretnék most például egyetemista lenni. Azt látom, hogy a színészek többsége meg van riadva, nem tudják mikor és mit tudnak majd játszani; különösen a vidéki színházak vannak nehéz helyzetben. Engem viszont soha nem tudtak tűzbe hozni még azok az események sem, amelyek engem közvetlenül veszélyeztettek. Született optimista vagyok, aki mindig hitt abban, hogy a bajok legyőzhetők.
A művészeknek mindig is volt félnivalójuk a hatalomtól, de ha visszanézünk, azt látjuk, hogy a színház még a nagyon nehéz helyzetekben is élt és virágzott. Sőt, éppen a nyomás alatt merít magának energiát és mutat fel hihetetlen teljesítményeket, érezve a közönség erre való vágyát.
Szóval nem kell aggódnunk, hogy elvérzik a színház, mert szükség van, hogy tükröt tartson. És minél nehezebb a helyzet, a művészek egyre inkább rá lesznek kényszerítve, hogy olyan dolgokat fogalmazzanak meg, amelyeket korábban nem.”