Évekig volt az ország Nemecsekje, majd nemcsak a sikerdarab főszerepét, hanem a Vígszínházat is maga mögött hagyta, s több mint egy éve nem ad interjút. A Kultúra.hu kérdezte.
A teljes interjú ITT olvasható.
Vecsei H. Miklós elsőként arról beszélt, mit jelent számára a böjt: „Önmegtartóztatást. A mindennapos istenkeresés és Istenhez kapcsolódás az életem folyamatos jelene, a böjtben igazából csak hétköznapi eszközökkel támogatom. Igyekszem kevesebbet beszélni, nem iszom alkoholt, nem eszem húst, még több minőségi figyelmet adok a szűk környezetemnek. Két-három éve még rengeteg időt fordítottam a rászorulók segítésére, de igazából ritkán éreztem közben örömöt. Tettem, mert úgy láttam helyesnek, miközben sziszifuszi dolognak éltem meg – nem tudtam annyit adni, mint amekkora teher volt számomra. (…) Két éve már csak két gyerekre figyelek – rájuk viszont úgy, hogy minden egyes befektetett perc mélyíti a kapcsolatunkat és az egymástól való tanulás lehetőségét. Ez is lépés volt az Isten felé vezető úton” – árulta el Vecsei H. Miklós.
„Az egyik testvérem az elmúlt évben az életéért harcolt egy halálos betegséggel szemben – érzékeltem egy fiatal ember haláltusáját, de úgy, hogy nem találkozhattam vele; láttam, ahogy a családom beletörik ebbe a helyzetbe – ez megdöbbentő találkozást jelentett az élet túloldalával annak ellenére, hogy a testvérem ma már jól van” – mondta a színművész.
A kérdésre, mikor nőtt fel, azt felelte: „Még most is nagyon kamasznak érzem magam, mert a szabadságnál semmit sem szeretek jobban. Felülni egy vonatra csak úgy, lekapni egy könyvet a polcról és nyakig belemerülni, kirándulás közben egy fát vizsgálva megállni – ezek az életem legfontosabb pillanatai, és a kamaszkoromat élem bennük újra.”
Arról is faggatták, volt-e olyan változás a közelmúltban, ami jobban felébresztette: „Úgy neveltek a szüleim, hogy mindenkiben bízzam, ám érkezett egy gondolati ütés az életembe, hogy mégsem kellene így tenni. Nem biztos, hogy ez a jó lépés, de talán okosabb felnőttkor felé visz. Két éve, amikor a Móra Kiadó hangoskönyve készült APál utcai fiúkból, és odaértem a felolvasásban, hogy „Boka János ekkor döbbent rá, hogy nem vagyunk egyformák”, hirtelen én is többet értettem meg az emberekből. (…) Sokáig nagyon közvetlen voltam: mertem teljesen őszintén kitárni mások számára az életemet – aztán egyszer csak úgy éreztem, hogy félreismernek. Nagyon kevés olyan emberrel találkoztam, aki annak mondott, akinek én tudtam magamat, és nem értettem, ez hogyan lehetséges. Kis puzzle-darabokból állt össze, hogy mit csináltam rosszul: a hangsúly az amitről az ahogyra tevődött. (…) Lassan harmincéves vagyok, és az elmúlt tíz évben öt napnál többet soha nem pihentem. Szerettem ezt a 11 évet, de hoztam radikális döntéseket: nincs interjú, nincs Vígszínház.”
Arról is beszélt, hol vannak a kegyelem csatornái az életében: „A jézusi út radikális szabadságában, hiszen szeretet, egymásra figyelés, fesztelenség, stressztelenség, kaland, férfiasság, nőiesség, bátorság, őszinteség van benne – ezek a sajátosságai, és mégsem tolonganak rajta. De kegyelem, hogy létezik. Ha az ember jó helyen van a lelkében, akkor ez a fa itt előttünk egészen eszméletlen kegyelmi dimenziót jelent, ahogy a szél rázza a leveleit, és él. Sokkal nagyobb véletlen, mint az általunk észrevett véletlenek, csak nem tudatosítjuk, mert minden pillanatban elérhető, és az emberek végigélik az életüket úgy, hogy majd holnap foglalkozom vele, mert holnap is ott lesz.”