Vecsei H. Miklós közösségi oldalán tett közzé hosszabb üzenetet, amelyben arra reflektál, hogy a hírekben megjelent: szerződteti a Nemzeti Színház.

Sorait változtatás nélkül közöljük:

Kedves Barátaim, és többiek! 🙂

Előre említeném, hogy a következő sorokat csak teljes terjedelemben hozhatják le mind a jobb-, mind a baloldali propaganda és amorális médiumok, és talán ezzel ki is zártunk mindenkit. Talán a 24.hu és a Vigilia maradt, és egy-egy valóságperemén tengődő, kedves újságíró.

Vidnyánszky Attila nyilatkozatában szerepelt, hogy leszerződöm a Nemzeti Színházhoz. Ez egy számomra is viszonylag friss hír, de arra nem számítottam, hogy az alábbi üzeneteket kapom még mielőtt lejönnék ma a színpadról.

„Utolsó kis patkány.”

„Eddig se szerettünk, de ezután tenni fogunk érte, hogy mások se szeressenek.” (Újhullámos kritikus.)

„Köszönjük, Hasi! Tudtuk, hogy jó oldalon állsz.”

És gondolom még érkeznek. Itt fekszem szegény feleségem és kisfiam mellett, és nem tudok aludni. Tudom, hogy jópáran vannak az országban, akik nem alszanak, de most kivételesen magamhoz ragadom a szót, és megpróbálom leírni, ami bennem van. Lehet, hogy lesznek benne hibák és tévedések, szeretek tanulni, szóval az értelmes reflexióitok alapján, próbálom majd megvizsgálni a gondolataimat.

Színházról, politikáról, médiáról és ezekben a magam szerepéről fogok írni. Az elejétől kezdem…

Konzervatív keresztény családban nőttem fel egy Erdély-gyökerű családban. Hatan vagyunk testvérek. A bátyánk egy örökbefogadott, középsúlyos értelmifogyatékos cigányfiú, Badó. Szüleim szociálismunkások. Édesapám a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Budapesti Hajléktalanszállójának volt vezetője huszonéves korában, rendszerváltás környékén, ahol tanár is volt édesanyámmal együtt, majd először baloldali kormányon, majd jobboldali kormányon dolgozott éjjel-nappal a nyomorult sorba került emberekért. Édesanyám pályaútja nem ilyen látványos, de legalább ennyi erőt és szeretetet tett bele mások megsegítésébe, nem beszélve arról, hogy hat gyereket kellett felnevelnie. Tűzbe tenném értük a kezem ezerszer is. Utolsó gyerekük után elváltak, nagyon nehéz, sok-sok felfoghatatlanul fájdalmas év következett. Édesapám munkája révén napi szinten találkoztunk a nyomor legmélyebb bugyraival, nem igazán tudott minket meglepetés érni, de ezek az évek őket és minket is összetörtek. A mai napig szedegeti össze magát mindenki, hál’ Istennek, talán mára egyenesben van a családunk. Ez egy nagy ajándék, és nagyon vigyázunk rá. A testvéreimmel különösképpen, akik az egész életem legfontosabb pillérei. Persze ehhez a jobb-léthez rengeteg botlás, hullámvölgy, Kegyelem és terápia kellett. Kinek mi. Az én életemet egy három évvel ezelőtti hipnoterápia és a feleségemmel való találkozás hozta rendbe. Talán az is, hogy eltávolodtam a színházi világtól.

Kamaszkorom nagy részét csellengve töltöttem, amiben én élveztem a szülők nélküli, rettentő nagy szabadságot. Szerettem volna régész lenni, pszichológus, ügyvéd és tanár is. Első szerelmem édesanyja elvitt minket színházba, akkor voltam életemben talán harmadjára, egészen addig halálosan untam a színdarabokat, – akárcsak a szentmiséket, amelyeken 17 éves koromig hetente ministráltam. (A hittanórákat nagyon szerettem, mert valójában a legmélyebb teológiai és filozófiai oktatást kaptuk. Ezek miatt a különórák miatt kezdtem el írni. www.hasy.blog.hu – ma is megtalálhatjátok 14 éves kori írásaimat, ezt eddig féltve őriztem, de most a kitárulkozás percei vannak ) -Eszenyi Enikő rendezésében az Ünnepet néztük meg Kamarás Iván, és későbbi mesterem Hegedűs D. Géza főszereplésével. Épp Iván beszélt a színpadon, amikor az egész nézőtéren átfutott a katarzis, amit én életemben először érezhettem meg. Tudtam, hogy ezzel kell foglalkoznom. Sok apró, sokszor szerencsés lépcső által jutottam el a Színművészetire Marton László, Hegedűs D. Géza és Forgács Péter osztályába. Éppen betöltöttem a 18. évemet, fogalmam sem volt a világról, és beköltöztem a Színművészeti kollégiumába, ahol négy évet éltem együtt Janka Barnával, és ifj. Vidnyánszky Attilával, aki a mai napig legjobb barátom, és legfontosabb alkotótársam, annak ellenére, hogy két különböző színházi iskolát tartunk magunkénak, de erről talán máskor, vagy máskor sem.

Még Alföldi Róbert a Nemzeti Színház igazgatója. Rajongtam több darabért és színészért is. A Három nővér, A jég, vagy éppen az „Egyszer élünk…” hagyott bennem legmélyebb nyomot, amit egyébként éppen most adunk ki POKET-ben, ha addig meg nem köveznek. Persze, akkor még Robi is kapott hideget meleget, mert azzal küldött el a társulatból igazgatása elején több színészt, hogy „nem fogunk tudni egy irányba menni”. Ezek az esetek okot adtak arra, hogy állandó rosszallás legyen minden színházi büfében, de hát furcsa is lenne enélkül a levegő…

A Színművészeti olyan volt, mint a katonaság. Korán reggeltől éjjelig dolgoztunk. Az első félévben szárnyaltam, de onnantól mélyrepülés. Fogalmam sem volt, hogy mi a dolgom. És csak azért, hogy dicséretet kapjak a tanáraimtól többször csináltam olyan jeleneteket, amik az én identitásomtól végtelenül távol állnak. 18-25 évesek vagyunk, még a budapestiek is évente egyszer jutnak haza. Természetes, hogy apáink és anyáink helyébe lépnek a tanárok. Megörököljük azt az esztétikát, amiben ők hisznek, és áldásos kritikai érzékkel van megáldva, aki mer nem arra nézni, amerre ők. Így aztán természetessé vált, hogy szarkazmus tárgya az Operett Színház, állandó gúny tárgya a Madách Színház, a Lovasszínház, és persze minden bennük szereplő színész. Én is beálltam ebbe a sorba, csak az volt kicsit furcsa, hogy miért ilyen egyértelmű a mi esztétikai igazságunk, ha ezeket a színházakat 10-15x annyian nézik, mint a mi kedvelt színházainkat, ráadásul nem lehet jegyet sem kapni. Ennyire rossz lenne az össztársadalmi esztétika, vagy csak mi vagyunk kicsit kirekesztőek?

Akkorra már sok-sok éve züllesztették a kereskedelmi tévék a kultúrát, ami számomra máig megbocsáthatatlan bűn. Sajnos ebbe a sorba beállt azóta az állami tévé is, de erre a témakörre nem biztos, hogy ebben a posztban kitérek.

Tehát… ebben az állapotban létezünk a Színművészetin. A szarkazmus az alaphangulat. Az identitás, esetlegesen hagyományok leradírozandó dolgok, kivéve, ha ezek szélsőségek. Mondanám, hogy ez a tanárok hibája, de ez így nem lenne igaz. Főleg azért, mert a Színművészetin elvétve akadtak „pedagógusok”. Volt pár nagy mester, és voltak nagy művészek, akik mind egy évtizedes hagyományt vittek tovább, illetve formáltak észrevétlenül a saját arcukra. Egy gyerekelőadást leszámítva nem volt előadásunk, amire elmertem volna hívni a szüleimet, vagy korábbi közösségünk akár egyetlen tagját is. Elfogadtam, hogy ebben az esztétikában fogom leélni az életemet, és a magánéletem is ebbe a sodorba került. Úgy éreztem minden a sínen van, közben pedig még egyáltalán nem léteztem. Talán csak most létezem először. Remélem.

Másodikosok voltunk, elmentünk a Bárkába megnézni Attila barátom édesapjának beregszászi rendezését. Juhász Ferenc, A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából. Főszerepben Törőcsik Mari és Trill Zsolt. Nem igazán értettem az előadást, de amikor vége lett patakokban folyt a könnyem. De nem csak nekem, hanem az egész nézőtérnek. Aznap este éreztem először, hogy van édesanyám. És ezt a színház adta nekem. Rájöttem, hogy milyen hatalma van a színháznak, és arra is, hogy mit tud. Hivatást találtam. És az a rettentő teher, hogy nem vagyok szociális munkás vagy tanár, mint a szüleim, kicsit enyhült rajtam, de tudtam, hogy ezért testem-lelkem oda kell adni.

Az egyetemen ennek ellenére nagyon rossz voltam. Erről a páromon kívül senkivel sem tudtam beszélni, szépen lassan darabokra estem, mind szakmailag, mind magánéletileg, mind morálisan. Már csak Tóth Jankóval tudtunk együtt dolgozni, aki a negyedik év végére olyannyira elvesztette a lélekjelenlétét, hogy még egy tragikus baleset is történt vele. Sosem beszéltünk erről, hogy ez valahol annak a hibája, ami történik velünk, pedig együtt gondoltunk erre. Persze nem mindenki így élte meg az egyetemet, aki értette, hogy mit kell csinálni, annak jó dolga lehetett. Mi nem értettük. Ráadásul a gúny és a szarkazmus a tanárok állandó pedagógiai eszköze volt. (Ha a még a figyelmetlen kritikusok nem is írtak volna végtelenül súlytó, örökérvényűnek ható mondatokat ezekről az apró lelkekről.) Természetesen nem mindegyiknek. De egy ilyen helyzetben egy-egy ilyen mondat évekig az ember fülében cseng. Az egyik tanárnőnk azt mondta az osztálynak, hogy kár, hogy ilyen kurva tehetségtelen ez a Vecsei, pedig szép színész lehetett volna. Akkor két héten át arra készültem, hogy kiszúrom az egyik szememet. Volt olyan vizsgánk, ahol a tizenegy fős osztály egyetlen tagjával foglalkozott a tanár három hétig, majd velünk is fél-fél napokat. Picik voltunk, tehát meg sem fordulhatott a fejünkben, hogy ezek a dolgok pusztítanak minket, és viszályt szülnek, ki nem mondott gondolatok százait. Muszáj többször is kiemelnem, hogy fantasztikus mestereink és tanárink is voltak mindemellett, sokuknak a pedagógiáját csak sok-sok évvel később értettem meg, közéjük tartozott pl. Marton László is.

Harmadikban az egész osztály a Nemzetiben volt gyakorlaton, már Vidnyánszky Attila igazgatása alatt, akinek akkor futott gyönyörű rendezése, a Vitéz lélek. Ez volt az első darab, amire el mertem hívni a nagyszüleimet. És máig emlékszem, hogy itt tanultam meg Trill Zsolttól, hogy mit jelent a színpadi csend.

Ebben az évben volt lehetőségem Viktor Rizsakov próbafolyamatát végigfigyelni Törőcsik Mari mellől, akibe halálosan szerelmes voltam, egyszer térdre ereszkedve kértem meg a kezét a Nemzeti büféjében, és az egyik utolsó beszélgetését is nekem ajándékozta életében, amit félve őrzök Latinovits és Bagó fényképe mellett.

Nem szerettem a Nemzeti levegőjét, de én hittem abban, amiről Vidnyánszky beszélt… már mindenki kigúnyolta a költői színházat, de még magamnak is félve kellett bevalljam, hogy én tudok hinni benne. Bár tudtam, hogy nem vagyok elég jó színész ezekhez a víziókhoz. Szerettem volna odaszerződni, de Attila elküldött Debrecenbe, ahol egy-két mondatos szerepeket játszhattam, volt beugrásom, volt időm megtapasztalni mit is jelenti a vidéki színházi lét. Egy másik világ, az alázat és a mellőzöttség legmagasabb foka. Amikor egy ember számára a világ egy városra szűkül, senki más nem fogja ismerni, de ha jól alakulnak a dolgok, abban a városban minden utca világosabb lesz, amikor arra sétál. Itt játszhattam együtt többször is Kóti Árpi bácsival, Csikos Sanyi bácsival, Kubik Annával… sorolhatnám. Egy bukásra ítélt Mester és Margarita főpróbáján azt találta mondani az egyik alkotó, hogy vegyék le a felsőjüket a színésznők, hátha meg tudunk menteni valamit a darabból. És a színésznők kénytelenek voltak átlátszó felsőket ölteni, én pedig nem hittem el, hogy ez megtörténik. Félrészegen összeverekedtem ezzel az emberrel, és másnap csörgött a telefonom. Karácsony reggel volt. A művészeti vezető hívott, gondoltam kirúg. „Hasi, láttalak tegnap a büfében dulakodni, te leszel januártól Rómeó.”

(Először egyébként a Pesti Színház színpadán játszhattam Sebastian-t a Vízkeresztből, Marton Tanár Úr rendezésében. Még fogalmam sem volt, hogy mi a feladatom. Ságodi Gabi ragyogó beszédtechnika tanárnő – akiről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni Kiss Évához hasonlóan – volt az egyetlen, aki segített, de életre szólón. „Beszélj már úgy, mint egy férfi.” – mondta. „Így?” – kérdeztem. „Így” – válaszolta. És azóta ez a fülemben cseng. Az ő hangja és az én hangom is. Ott szólalt meg először a saját hangom, még csak egy pillanatra.)

Szóval Rómeó. Szikrai Rémusz rendezésében. Ha nincs Rémusz, én nem vagyok a pályán. Ő állította össze bennem, amit a négy év alatt tanítottak nekem, csak szét volt esve ezer darabbá. És ott történt meg először velem, hogy tudok figyelni a partnerre, aki Szakács Hajni volt. Éppen ezért ott történt meg velem színpadon először, hogy átélek. Hogy belépek ebbe a különleges szövetségbe, ami minket minden háború ellenére összeköt. Elfelejtettem, hogy én én vagyok, megláttam a Júliámat, az az életem értelmét a kriptában, és ezer darabra szakadt a szívem. Felemeltem a földről, és csak forogtunk, és sírtam és nevettem is valamiért, és üvöltöttem Istennek, hogy miért tette ezt velünk. És akkor észrevettem, hogy színházban vagyok. És megtelt a szívem. És tudtam, hogy soha semmi mást nem tudnék csinálni. Az átélés, ha igaz úton jár, gyógyítja a színészt, és gyógyítja a nézőt is. Ugyanakkor függőséget is okoz. Aki már átélte ezt egy társulattal, nem tud kilépni a színház kötelékéből, hiába dolgozik éhbérért. Aki nem élte át, azért, hogy átélhesse, vagy egy életen keresztül mímelje, hogy vele is ez történik, de közben nem tud áttörni. Tegnap épp erről álmodtam. (Persze a meyerholdi színházesztétikában ez egy kicsit módosult folyamat, de erre most nem térek ki. A vége ugyanaz.)

Rómeó után szakdolgozatom témájául Shakespeare Athéni Timonjának fordítását választottam, amit Attila barátom rendezett meg, majd Budaörsre kerültünk, ahol az első egyetemen kívüli munkánkkal, a Liliomfival megnyertünk sok fontos szakmai díjat. Még mindig nem tudtam, hogy „két” Magyarország létezik, boldogan nyilatkoztam arról, amit gondolok. Egyszerűen boldogok voltunk, és szerettünk volna felépíteni egy katarzis alapú társulatot, aminek a Sztalker Csoport nevet adtuk, ami aztán pár magánéleti árulás, és strukturális átgondolatlanság miatt feloszlott.

Akkoriban történt, hogy Attilával iszogattunk egy belvárosi helyen, amikor egy általunk egyébként kedvelt színi növendék egy felettünk járó osztályból letérdelt elénk és megkérdezte, hogy mielőtt hozzánk szól, az egész „Miatyánkot” mondja el, vagy csak a felét. Nevettek rajtunk, mi pedig nem értettük. Persze jó pár évnek és önismereti lépcsőnek kellett megtörténnie, hogy hány és hány olyan eset volt, amikor bort ittam és vizet prédikáltam, és hogy ez mennyire visszás lehetett kívülről. De ez az eset valahogy nem rólam szólt, hanem Istenről, akire én akkor már ötödik éve nem nagyon gondoltam.

Nemecsek Ernő lettem. És a Vígszínház tagja. Igazgatóm Eszenyi Enikő, főrendező Marton László. Nekem Martonról az volt az emlékem, hogy ki nem állhat engem, én se különösebben szerettem őt. Megérkeztem az olvasópróbára, érzékeltem, hogy nem igazán hisznek bennem a kollégák, nem is voltam éppen egy Nemecsek Ernő. A Tanár úr elmondta, hogy tudja, hogy bennem van, ismer engem, jobban, mint én magamat. Egyébként ez volt az Egyetem legmegdöbbentőbb része. Martonnak olyan tapasztalata volt emberismeretből (még Kernt is tanította anno domini), hogy ezerszer jobban ismert magunknál. Én igyekeztem hinni neki. A próbák jól alakultak, de az utolsó „meghalás” jelenetet, nem tudtuk megcsinálni. Annyira nem, hogy még Geszti Péter is felhívott, hogy legyek már kicsit betegebb. Marton akkor odaült mellém és Wunderlich Józsi mellé az ágyra, kiküldött mindenkit a nagyszínpadtól, és elmesélte, hogy vele, hogy történt meg ez az eset. Valahogy beleültette a lelkünkbe, amit ő érzett. Kedves, szelíd szavakkal. Wunderlich Józsi pedig megtiszelt azzal, hogy 279 előadáson keresztül cipelte velem ezt a lelkiséget, és ha bennem nem volt meg, akkor az ő szeméből újra megkaphattam, és talán fordítva is igaz. Ezért Józsi örökre a testvérem marad, akkor is, ha többet nem beszélnénk. Ezek a közös megélések minden szavakkal kifejezett kapcsolatnál mélyebbek, és igazabbak, mert nincsen mértékük. Érdekesmód az évek alatt Attilán és Józsin kívül, Beck Zolival és Szabó Balázzsal épülhetett ki ez a fajta kapcsolat, és három szegedi előadás erejéig Mészáros Blankával is. Jóisten így szervezte meg ezt.

Ez a martoni instrukció persze nem vezetett volna egyenesen ahhoz, hogy a mai napig nem lehet jegyet venni a PUF-ra, és talán Molnár-Dés-Geszti-Grecsó munkája sem tartana el egyértelműen idáig. A kulcs az utolsó próbanapon történt. Marton Tanár Úr lerendelkezte a tapsrendet, és azt mondta, hogy a tapsrend után még egyszer énekeljük el a „Mi vagyunk a Grund!”-ot. Előrejöttünk Pál utcaiak, elkezdtük énekelni. „Nem, nem” – mondta Tanár úr jellegzetes hangján. „A vörösingesek is.” És megértettük, hogy ő miért rendezte meg ezt a darabot. Összekapaszkodtunk, 33 fiú, és együtt elénekeltük, hogy na most már aztán elég legyen. Ez a mi közös országunk. Megfér benne minden, ami igaz. És megfér benne minden vélemény. És az utolsó utáni pillanatig is vállalnom kell azt, hogy megpróbállak megérteni. (Azok az önálló gondolkodók, akik eddig bírták, most kiáltanak fel, hát éppen ez az! Éppen ezért nem mehetsz a Nemzetibe Vecsei! – és részben igazuk van, de azért árnyalom még a történetet…)

Hirtelen híresek lettünk. Ellepték a rajongók az előadások után a környező utcát, néha utcákat. Újságcikkek, interjúk, képek, divatképek stb. Nagy bátran mondtuk a saját kis dolgainkat. Nem vettük észre, hogy minden egyes megszólalás szinte tiszteletlenség azokkal az idősebb pályatársakkal szemben, akiknek még nem járt ki ez a figyelem. Ráadásul a magyar média logikája szerint mihamarabb be kellett minket lökjenek egy szekértáborba. Ha nem is nyíltan, de elkezdődött ez a folyamat. Én pedig mindig ugyanazokra a kérdésekre, egyre többször válaszoltam azt, ami szerettem volna lenni, és nem azt, ami vagyok. Kialakul rólam egy kép. Persze ez mindenkivel előfordul. De én azt a hibát is elkövettem, hogy elkezdtem hasonlítani a rólam kialakult képre. A saját magam által festett, végtelenül egyszerű és álszent kép bűvöletében éltem az életem látható részét, a láthatatlant pedig még magamnak sem vallottam be. Hogy mi húzott ki ebből? Talán sok pofára esés, félrenézés, és elvesztése azoknak, akiket szerettem.

Abban az időben lettem telefonfüggő. Ez ihlette a TedX-beszédemet, amit a mai napig szégyellek kicsit, mert kihagytam belőle a hitemet. (Ami akkor persze még nem volt.) Ahogy azt a TedX-en is elmondom, a telefonfüggőségről való gondolkodás szülte meg a POKET-et, illetve az elhatározást, hogy a Junior Príma-díjunkért kapott pénzösszeget leharcolt kóla-automatákra, és 10.000 könyv kinyomtatására fordítjuk. (Többesszám Attila állandó baráti és szakmai jelenlétét jelenti.) Megkerestem minden budapesti színházat, hogy mindegyikről elneveznék egy automatát, ez köthetné össze a szakmát. Néhány automatán még most is olvashatóak a színházak nevei. Örkény, Radnóti, Víg… Valamint megkerestem az általam fontosnak vélt művészeket (egyikről sem tudtam, hogy valójában, mit gondol a világról, csak szerettem őket, de igazán.), hogy legyenek nagykövetek. Teljesen hülyének néztek, de mindegy alapon elvállalták. Grecsó Krisztián barátom elvitt a Magvetőhöz a könyvcímeimmel, meg az ötlettel egy tavaszi napon, hogy esetleg csináljuk együtt. Azt mondták, hogy rendben, most nyári szünet lesz, de ősszel kitaláljuk. Szeptember elején a Magvető kiadta a saját zsebkönyvsorozatát a mi általunk megálmodott címek egy részével. Perelni szerettünk volna, de aztán nem akartunk se Krisztiánnak rosszat, se magunknak, és végülis a cél egy része megvalósult. Vágyott címeink egy része zsebkönyvvé vált. A Magvető amolyan vígaszdíjként felajánlotta, hogy a korábban ígért Dés Laci által szerkeszett Esterházy-kötetet kiadhatjuk 600.000 forintért. Ennek kapcsán találkozhattam E. Gittával, ülhettem E. Péter asztalánál, kaptam emlékbe mindenféle ereklyét. (Fel nem tudom sorolni, hogy hány ilyen áldást érő pillanatot kaptam az élettől, hála…) Végül létrejött a POKET, rengeteg szuper kedves ember áldozatos segítségével, akiknek a mai napig hálás vagyok. Ide le kéne írjam a nevüket, de nem szeretném, hogy ebbe a felemás hangulatú posztba, még ők is belekeveredjenek a pályatársakon kívül.

Az átadó az Örkény Színházban volt. Ott volt Novák Katalin, akiről nem pontosan tudtam, hogy kicsoda, csak annyit, hogy politikus, ott volt Lábas Viki, Zacher Gábor, és mindenki más lemondta. Gondoltam drága az idejük. Az első könyvet Esterházy Gitta vette, a másodikat Novák Katalin, le is fényképezkedtem velük. Másnap az egyik újság úgy hozta le a hírt, hogy levágta róla Novák Katalint, a másik újság pedig Gittát. Édesapám akkoriban lett megint szervesen az életem része, és próbált felkészíteni erre a kétpólusú helyzetre, amit én még csak apró pillanatokban érzékeltem. A színművészeti öt éve tényleg olyan hermetikusan zár el minket a világtól, hogy esélyünk sem lett volna követni, mi történik. (Akkor még wifi sem volt a Színművészetin, mi meg dominósok voltunk.) Öt nap alatt elfogyott mind a tízezer könyv, amit fél évre gyártattunk Kínában. (Majd Törökországban, majd Magyarországon.) Siker. Ott állnak az automaták hónapokig üresen, sebaj, felvesszük kapcsolatot az Antikváriumokkal, pár nap alatt 13.000 antikvár könyvet adunk el, majd hónapokig levelezünk a hibás példányok miatt. Kedves kis tanulópénz.

Csörög a telefon. Mácsai Pali. Az azt meséld el, Pista… és Pali egész igazgatása (egyetem alatt egyszer meghívott beugrani egy Örkényes előadásba!) számomra példakép. Nem véletlen, hogy oda terveztem az első automatát. Felhívott az irodájába, és megkérdezte, hogy miért nem szóltam, hogy politikusok is lesznek itt. Nem tudtam, hogy ez bárkinek baj lehet. Teljesen naivan esedeztem bocsánatért, ő persze hitt nekem, és kedvesen figyelmeztetett, hogy „kemény világ a kinti, és mindennek következménye van.” A polgármester elvitette az automatánkat, a HVG pedig lehozta másnap, hogy eddig tartott az állami pénzből finanszírozott zsebkönyv projekt. Amit persze az egyik legfontosabb színházi kritikus megosztott a facebookján, engem külön kiemelve, hogy ha tehetséggel nem megy, megoldjuk pénzzel.

Ott álltam 23 évesen. Minden pénzemet erre költöttem. A magánéletem romokban. A lelkem a szombati, vasárnapi Pál utcai duplázásokban. A színésztársaim letérdelnek elém imádkozni. A közvetlen társaim tudják, hogy nem a valós képet rajzolom magamról az interjúkban. Ahogy Cseh Tamás mondta: „tudtam magamról, hogy kifestett emberroncs vagyok”. De emellett azt is tudtam, hogy jó ember vagyok alapvetően, és bármit megtennék a kultúránkért, csak elbizonytalanodtam, hogy mit is jelent ez a kultúra.

Amikor a POKET-hez próbáltam pénzt gyűjteni, volt egy élményem a Szerencsejáték Zrt. akkori vezetőjénél, aki a leendő nagykövetek nevei közül alkoholos filccel kihúzta azokat, akikből nem kér. Visszaköszönt az egyetemi szarkazmus túloldala. Természetesen egy forintot sem fogadtam el tőle. Ugyanakkor kezdtem látni, hogy hogy lehet belesüllyedni ebbe a rendszerbe apró megalkuvások során. (Hoppá!)

Minden évben összeállítunk egy versantológiát. Az első antológiának az volt a címe, hogy „A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából”. Életem legfontosabb előadása. Mari a „szerelmem”. És idősebb Attilával évek óta nem beszéltem, de elvittem neki tiszteletből ezt a könyvet. És ő is ugyanezt mondta. Vannak benne költők, akik miatt ő nem tud teljes szívből örülni ennek. Idegbajnak tartottam ezt, és nem értettem, hogy miért nem lehet a verseket nézni. Mi történt ezekkel az emberekkel, hogy nem látnak túl a legfelületesebb rétegeken, miközben számomra a művészet éppen erről szólna. Innentől évekig nem beszéltünk, és leszámítva a Woyzeck-előadásunkat, nem is tettem be a Nemzetibe a lábam.

Attila barátom ezzel párhuzamosan rávett arra, hogy amíg édesapám nincs otthon, vigyük el a családi autót, és töltsünk egy napot Kárpátalján. Voltunk Beregszászon, Ungvár környékén, Muzsalyon, Jánosi felé, és megmutatta Attila azt a romos épületet, ahol édesapja irodalomtanárként a saját osztályával megalapította a Beregszászi Nemzeti Színházat. Egy régi, talán leégett épület, földszintjén. Itt hozták létre a kilencvenes évek elejétől a magyar színháztörténet legfontosabb előadásainak jónéhány darabját, és a számomra legkedvesebb társulatot is, az Illyés Gyula Színház társulatát.

Én itt már a József Attila-estemet játszom, amiről a színházi kritikusok feje annyit írt, hogy „úgy emlékezett, hogy szőke a hajam, pedig barna.” Ugyanő írta a Liliomfinkat játszó színészről hogy „legfeljebb csak a haja hasonlít egy Liliomfihoz”. Bocsánat, ha esetleg nem szószerint idézek, ezt is csak azért írom ide, hogy ne maradjon itt ez a találati lehetőség a legjobb fegyvereseinknek.

Telnek az évek. Készítjük a Vígben az előadásainkat. A Gatsby előadás kapcsán például az egész színházi szakma összezördült, hogy nem írtuk ki Fitzgerald nevét. Azt persze eltussolták, hogy a zenés daraboknál ez nem szokás. Molnár sem volt kiírva a Pál utcainál, se Kipling a Dzsungel könyvénél, se most Collodi a Pinokkiónál, de arra alkalmat adott ez az észrevétel (amivel egyébként egyetértenék, ha nem ez lenne a színházi hagyomány, és nem lenne benne ez a mérhetetlen kétszínűség), hogy a Kovács-Ifj.Vidnyánszky-Vecsei H. alkotóhármas megbélyegződhessen. Attila azóta bölcsen hallgat. Tudja, hogy nem érdemes beszélni. De nem csak ő, hanem az egész magyar értelmiség. Ezért sem szeretem az influencerkultúrát, mert a kéretlen vélemények elárasztották az egész országot, miközben egyetlen mesternek sem halljuk már a hangját. Se tanárnak, se ápolónak, se az ezeket tömörítő céheknek. Nem is értettem, hogy hogy nem szúr szemet senkinek, hogy az influencerek hirdetik meg az „egészséges Magyarországért” rendezvényt… amit szerettek volna, abban igazuk volt. De a szóhasználatuk és tetteik alapján nekem ők voltak az egészségtelen Magyarország egyik „alappillére.”

Jött a Dés-ügy. Dés Laci eljátszotta Karácsony Gergely kampányrendezvényén a „Mi vagyunk a Grundot!”. Megszakadt a szívem. De nem azért, mert eljátszotta, hanem mert azt hittem, hogy ő is ugyanazt gondolja erről a dalról, mint mi, mint amit Marton Tanár úr. Próbáltam vele szembeszállni, persze bután, ifjonti hévvel. Ki is lőttek fél nap alatt. Viszakoztam ahelyett, hogy higgadtan elmagyaráztam volna, mit gondolok. Az előzmény az volt, hogy egy „Jobbik”-os rendezvényen nem engedték, pedig az egyik vörösinges apukája kérte. Belekerült ezáltal a Pál utcaiak a nekik igen, nekik nem körbe. Aminek persze van létjogosultsága bizonyos történelmi esetekben, de a zéró-színvonalon tengődő magyar politikai életet talán nem tudnám jókra és rosszakra osztani párt szerint.

Jött a #metoo ügy. Akkoriban még létező volt az anyakomplexus kifejezés. Én ebből kifolyólag nagyon nehezen voltam a nőkkel való kapcsolataimban. Huszonegy éves koromban éreztem először valódi tiszteletet egy idősebb nő iránt. Rémisztő volt a felismerés. De egyébként is, nagyon nehezen ment a nőkkel való kommunikáció. 23 éves koromig összesen két nővel voltam, pedig mindegyik tetszett, csak egyszerűen semmiféle kommunikációs formám nem volt feléjük, féltem is stb. A #metoo ügyben pedig világszerte mindenki pszichológussá vált. Az első hullámában rengeteg volt hibámra, és hiányosságomra feleszméltem. Több embert hívtam fel sok-sok évvel ezelőtti esetek miatt, hogy bocsánatot kérjek. Alapvetően fontosnak tartottam ezt a társadalmi edukációt, és bátornak is tartottam, hogy ilyen dolgokról merünk beszélni. Akkor még nem volt teljesen szemérmetlen a közbeszéd.

Aztán jött Sárosdi Lilla és a Marton-ügy. Végtelenül nehéz volt mindenkinek. Az egész úgy kezdődött, hogy Lilla a „Pál utcai fiúkkal” vezette be a történetét, mi pedig nem igazán értettük, hogy nekünk ehhez mi közünk. Kiderült a történet, Marton arra kérte őt egy autóban, hogy… Aztán kiderült, hogy Kanadában is történt valami ilyesmi. Bementünk a színházba, és vezető, liberális színészek röhögtek az egész helyzeten, hogy te jó ég, ha minden lány most ezt számonkérné, akitől ezt kértem stb. És mi is azt hittük, hogy az egész ennyi. Ráadásul elkezdtek terjedni Lilláról azok a felvételek, amin kielégít két férfiszínészt meztelenül. Mindennél jobban szerettem Tanár Urat, ugyanakkor valóban találkozhattam az áldozathibáztatás esetével, életemben először. Illetve először vettem észre. És itt nem arról van szó, hogy én áldozatnak láttam-e Lillát, hanem arról, hogy ő saját magát annak látta. Innentől kezdve ez egy kibogozhatatlanul nehéz dolog. Bocsánatot kell kérni. Számomra világos volt a helyzet. Ugyanakkor ott volt a Tanár úr, pár éves kislányával, az egész színház rajongott érte. És jöttek az újság címlapok „Szexuális ragadozó” stb. A kritikusok négy díjra jelöltek minket Attilával, egyiket sem kaptuk meg, de Lillát kitüntették a bátorságáért. Tudtuk, hogy az ő bátorsága sok embert menthet meg bántalmazó kapcsolatokban, de volt az egész ünneplésében valami fals, valami embertelen. És akármi volt az igazság, azt tudtam, hogy Marton Tanár úr és a családja nem érdemli meg ezeket a címlapokat. Nem így. A Színművészetis diákok és bizonyos tanárok indítványozták, hogy Martont tanácsolják el. Martont elküldték a Színműről. Ahol egész életében ingyen tanított, ami az életét jelentette. A pofájába nevettek azok a diákok, mondván, hogy utolsó sunyi bántalmazó, akik éjjelente a büfében beekizve dugták egymást, ahol érték. Köztük néha már én is. És senki nem védte meg. Még a legközelebbi barátok és pályatársak is csak halkan. Enikő is elküldte a színháztól. Ő rajta pedig eluralkodott a rák, és így halt meg rövid idő alatt. A sírjára nem merték felvésni a nevét.

A haldoklása alatt páran látogattuk csak. Ezekben az időkben vált igazán mesterré. Fantasztikus útravalókkal indított el mindig, egy-kettőről már írtam is korábban. Mindennap velem van Tanár úr, és bármi is az ő igazsága, és valósága, én kitartok majd amellett, hogy ne felejtsük el a nevét.

A Színművészeti azzá a hellyé vált számomra, ahol ezt megtették vele. Valójában gyávaságból. Mert ha nem volt rajtuk a média és a kritikusok kereszttüze, mindannyian biztosítottak minket empátiájukról. De hát láttunk ezer és ezer ilyet a történelem során. Egy valakinek el kellett vinnie ezt a balhét. Tanár Úr lett az. Még az is lehet, hogy jogosan. Azt tudom, hogy ő végül békével ment el. Mert elvált számára az addig összemosott baráti, szakmai közeg. Még egy dolog zavart ebben az ügyben. Elfogadtam Lilla traumáját, sőt imádkoztam is azért, hogy békére leljen és meg tudjon bocsátani, amiért meg kell. Ugyanakkor azt éreztem, hogy elveszi ez az ügy a figyelmet arról a több tízezer nőről (és férfiról), akik napi szintű bántalmazásnak vannak kitéve a saját családjukban.

A Színművészeti végül négy tanárt vetett ki magából, mire elérkeztünk a modellváltás évéig. A régi rendszerben egyszer felajánlották, hogy legyek tanársegéd, ezt elutasítottam. Nagyon nehéz magánéleti időszakot éltem ismét. Még viszonylag távol voltam a saját valóságomtól.

A modellváltásból én annyit tapasztaltam, hogy delegálni kellett embereket. A régiek csak a sajátjaikat delegálták, az újak szintén. És mivel „ők voltak kormányon” ezért erőből lesöpörték a másik oldalt. A másik oldalt, akik évszázados hagyományokat vittek, akik között világszínvonalú mesterek voltak, akik gyávák voltak valódi véleményformálásra a Marton-ügyben, akik mellett én elhittem, hogy a színház a deviancia és a szarkazmus intézménye. És ez az új oldal mit hozott? Párbeszéd-képtelenséget, tapasztalatlanságot, gőgöt, és gyakran üres esztétikát, de hozott hitet is, és sok esetben visszafordulást olyan hagyományokhoz, amelyek az „én időmben” nevetség tárgyává lettek. Novák Katalin ebben az időben akarta nekem adni a Fiatalokért-díjat, amit éppen az SZFE-ügy miatt nem fogadtam el. Pontosabban megkértem, hogy beszéljen velem erről, hadd vigyem el neki a fiatalok hangját. Nem akart beszélni velem. Azóta sem beszéltem vele. Szomorú voltam az erővel való térhódítás miatt, ugyanakkor erőnek erejével próbáltam megérteni az idősebb Attilát. Persze azt is láttam, hogy a fél, eddig mellőzött szakma beáll mellé csendben. Kopogtat az ajtaján, tanárrá válik. „Most mi jövünk.” – gondolhatták, talán tudat alatt is. Az interneten mindeközben azt láttam, hogy a közvélemény egyértelműen FreeSzfe-párti. Teljesen érthetően. Olyan embertelen alázás hullám kezdődött az ügyben mindkét oldalról, hogy a gondolkodók eddigi csendje még fájdalmasabb lett. Az új SZFE-n felajánlottak nekem tanári helyet, természetesen azonnal nemet mondtam. Régi Sztalker-sulis tanítványaimat (Hét évig csináltuk. A tanítás két fő tapasztalata: nekem a megtiszteltetés – tényleg, és a hálátlanság.) készítettem fel csak, valamint máig igyekszem egyengetni egy-két elakadás útját. A FreeSzfe-Szfe harc alatt kezdtek a szakmabeliek azzal a zsargonnal jönni, hogy a „fiataloknak mindig igazuk van”. Ez ebben a helyzetben számomra eszméletlen manipulációnak hatott. Hiszen mindig igazuk van abban, amit ők éppen csinálnak. Mert ők vannak legközelebb a tisztasághoz. De honnan tudhatták volna, hogy valójában mi történik. Hogy milyen évtizedes viszonyok és sértettségek húzódnak meg. Én magam sem tudtam, hogy mit véljek, ami végül átlendített a FreeSzfe oldalára, az a Karsai György Tanár úrral való bánásmód volt. Karsai Tanár úr olyan minőségű elméleti órákat adott nekünk az egyetemen, hogy a mai napig kiráz a hideg a gyönyörűségtől és az izgalomtól, ahogy magyarázni tudott nekünk szanszkritül és ógörögül. Innentől támogatója is lettem a FreeSzfe-nek, egyébként a mai napig. A Telexnek is az lettem az átalakulásnál, de egy-két cikk majdnem origo-szintű manipulációvá fajult, ezért aztán róluk lemondtam. (Ha jól emlékszem a Böjte Csabát ért támadások révén éreztem azt, hogy „öregeim, csak az ezredét tegyétek utána, akkor megértem ezt a hangnemet”. Nem a tényeket, a hangnemet. Egyébként ez az a hangnem, ami szerintem újra és újra megnyerte a FIDESZ-nek a választást. A budapesti max. egymilliót (mikor-mennyi) meg lehet kacagtatni vele, okot ad pár jóízű kommentre, de végül kontraproduktívvá válik. Az én nézőpontomból a 21. század legfontosabb kérdése az identitás lesz. Ezeknek az újságíróknak a többsége identitás nélküli. Egy egészséges vitában az ember támad, és védekezik. Akinek nincs identitása, nincs mit megvédenie. Kettős erővel tud támadni. És nincs ami fájjon neki, mert nincs találat. De láthatóan azoké a kultúráké a jövő, akik körvonalazni tudják magukat. „Jobbra, balra, középre, felfelé.”)

Jött a covid. Én egy-két számomra is érthetetlen magánéleti helyzetnek köszönhetően eljutottam Bagdy Emőkéhez, majd két alkalom után egy hipnoterapeutához, aki az egész életemet helyre rakta másfél év kemény terápia alatt. Eljutottam oda, hogy nem csak kimondtam, de éreztem is, hogy nekem „van édesanyám, van édesapám”. Ez a pillanat mindent helyrerakott. Bár aki miatt ezen az úton végigmentem, azt elvesztettem, de azóta már minden történés az életemben egészen más megvilágításban él. Stabil vagyok, békés, és nehezen sebezhető. Hála Istennek. Hozzá is a covid alatt kerültem vissza. De erről talán máskor. A lényeg, hogy Isten, Család, Haza (Mi is az?!).

A covid alatt jutottam el újra nagyszüleim szülőföldjére, Erdélybe. Persze sokat jártunk itt gyerekkorunkban, de most Berecz Pista barátunk vitt el minket, hogy találkozzunk azzal, amivel tíz év magyar színház közegben eltöltött év alatt tulajdonképpen egyszer sem. Kísértetiesen hasonló történt velünk, mint Bartókkal, amikor meghallotta azt a bizonyos Lidit ötfokú skálát énekelni, miközben ő a Kossuth szimfóniára készült, azt „hivve, hogy magyar zene nincs.” Liszt után szabadon. Itt kezdtem el írni az „Ifjú barbárok” és az „Ereim végei” című darabjainkat Attila bíztatására, Pista és kultúrköre szellemiségére újra és újra rácsodálkozva. Irigyelve. Reméltem, hogy nem vesztettük el teljesen azt, ami számukra megvan. Jóisten, Erdély, Család… elérzékenyülök, ha Csíksomlyót hallom, vagy Csoóri-életművét olvasom. Hol van az évekkel ezelőtti Hasi a színészbüféből?

És ki képviseli a kultúrában ezt az ágat? Hát Vidnyánszky Attila és a Fidesz. Hallgattuk is Orbánt, sokszor büszkén a covid alatt. Milyen karizmatikus, lelkesítő, persze már akkor sem mertük volna bevallani senkinek. Megálltunk Déván Böjte Csaba előtt, megkérdeztük, hogy miben tudnánk segíteni Csaba testvér? Azt mondta, hogy itt van négyezer gyerek, legalább fejenként, ha egyre vigyáznánk… és mi beszálltunk az autóba és hazajöttünk. Vissza Pestiesedtünk.

Aztán szép lassan láttam, ahogy kiépül a propaganda. A királyi televízió a kereskedelmi tévéknél is durvább agysorvasztássá válik, a plakátok országszerte milliárdokért hergelik a népet és tanítanak gyűlöletre, közpénzen meghízott emberek mászkálnak németrendszámú G-Mercikkel és Lamborghinikkel, hogy százezres pezsgőket durrantgatnak kereszténynek mondott összejöveteleken, a stadionok és külföldi közepes focistákba tett százmilliárdok iskolák és európai oktatás helyett, oldalakon keresztül sorolhatnám a NER általam bűnnek vélt eseményeit. Ugyanakkor ott lebegett a szemem előtt a kettősállampolgársági szavazás, az, hogy szembe mernek szállni szinte egyedüliként a woke-kal, hogy nem szégyellik kimondani, hogy hány magát liberálisnak hazudó ország gazdagszik meg a háborúból. És akkor megint billen az egész lelkem, amikor legyrosozzák az iszlám embereket, mert én nagyon-nagyon tisztelem az iszlám és a zsidó vallás békés oldalát. Ezerszer erősebbnek tartom őket a hittükkel, mint magunkat. Ezért is fájdalmas, ha összemossák a terrorizmussal. Kb. ugyanannak látom, mint a keresztesháborúkat összemosni a kereszténységgel. Akárhova nézek kétszínűség, és szekértábor-logika. (Ismét egy kritikus tett helyre engem azzal, hogy „hazudik az, aki középen áll”, hiába próbátam védeni magam, hogy én témák szerint próbálok gondolkozni.) Esélyt sem adtam arra, hogy mindez változni fog. Féltettem édesapámat, hogy még mindig a Fidesz minisztériumában dolgozik, örültem, hogy van egy remek polgármesterünk Őrsi Gergely személyében, és próbáltam felvenni a kapcsolatot azokkal a művészekkel és politikusokkal, akikben ösztönösen hittem, vagy fontosnak tarottam, hogy hallja meg az én színészgenerációmnak a hangját. Hogy jót is mondjak a kritikusokról, akik közül csak eggyel találkoztam személyesen életemben… (Pedig mennyivel hasznosabb tagjai lehetnének a színházi társadalomnak, ha találkozhatnánk és építő jelleggel tudnának fogalmazni.) szóval Gabnai Katalin, akinek egyébként nagyon kedvelem az írásait, egyszer kiigazította a kritikájában egy soromat. Akkoriban olvastam utoljára kritikát (sajnos), de ahányszor ahhoz a sorhoz érek József Attila-estemben, akkor mindig rá gondolok hálával, pedig nem tudom, ki ő. Mint Arvo Pärt az ismeretlenre, aki időről időre egy kedves virágcsokorral lepi meg. „és most könnyezve hallgatom, a száraz ágak hogy zörögnek.”

Mindeközben Eszenyit is „kiebrudálták” a Vígből. Tényleg csinált elviselhetetlen dolgokat, de sok szeretetet is tudott adni. Én nem bírtam volna valószínű. Soha nem is kellett vele dolgoznom színészként. Árulónak tartottam, amiért elengedte Martont, de valamiért mégis igyekeztem megvédeni, amikor őt dobták ki hasonlóképp. Remélem ő is megbékél, és minél tisztább fejjel tud ráfordulni a jövőre.

Az Eszenyi-ügy közben egyébként volt egy érdekes eset. A menyasszonyommal rendszeresen összejártunk egy másik színészpárral régebben. A színészpárnak a férfi tagja mindeközben udvarolt az én menyasszonyomnak, aki persze ezt elmondta nekem, de igyekeztem úgy tenni, mintha nem tudtam volna róla, csak finoman megszakítottuk a kapcsolatot. Szegény nem tudta, hogy én erről tudok, ezért az Eszenyi-ügy kapcsán nem restelt megszólítani a témában facebookon engem és Attilát, holott egyikünknek sem volt facebookja. Engem úgy nevezett „a színpadon istennel beszélgető Vecsei”. Aki a Vígszínházban kollégám volt, mindenki tudta, hogy én nem bánok kesztyűs kézzel, ha igazságtalanságot látok, nem egyszer szóltam rá Enikőre ilyen helyzetekben. Persze lehetett olyan helyzet, hogy nem vettem észre, hogy éppen igazságtalanság történik. Kicsit az is az, hogy most egyoldalúan emlékezem. Azért hozom fel ezt az ügyet, mert az egész szakma ránk támadt ismét. Nem volt menekülés. Próbáltam telefonálni, ezt a fiút is felhívni. Senki nem vette fel. Illetve aki felvette, csendes támogatásáról biztosított minket. Pedig nem volt szükségünk támogatásra, egyszerűen meg szerettük volna érteni, hogy mivégre a nemtelen támadás, és éppen ellenünk. Kezdett világossá válni, hogy ez a színház levegője. Innen menekülni kell. Elmentem a Vígből, amit Attila épp a bástyájának élt meg érthető módon. Pedig nagyon tiszteltem Rudolf Pétert, és kíváncsi lettem volna, milyen a kezei alatt nőni, de nem bírtam már elviselni ezt a társulaton belül is kezdődő szakadást.

Életem talán legjobb döntésévé vált. Három éve csak partvonalról vagyok a szakma része, pedig havi 25-30akat játszom. Igyekeztem metszeteket találni képzőművészet, zene és színház között, újra felvettem a kapcsolatot fontos mesterekkel, lett egy fantasztikus feleségem, akivel már kisfiúnkat nevelgetjük békességben, Sári kutyánkkal együtt.

Aztán jött váratlanul ez a szerencsétlen Benett-ügy. Benett világraszóló tehetség. Ugyanolyan sérült persze, mint mindannyian, akik ezen a pályán vagyunk, és próbálunk valami igazságot kiverekedni a színpadra. Az egész szakma tudta, hogy ki mondta neki azt, hogy ne mondjon semmi politikai dolgot. Ma is tudja mindenki. Az lett volna az egyenes, ha a botrány kirobbanása után jelentkezik, hogy én voltam, ne haragudjatok. Egyébként is egy baloldali (bármit is jelentsen ez), liberális emberről van szó. Ehelyett a Prima-díj szervezői körlevélben kérték, hogy írjak alá egy nyílt levelet, amibe én elolvasás nélkül beleegyeztem (én barom!), persze megint rákerültem minden címlapra stb. hiába nem én fogalmaztam a levelet. (Azok sem jelentkeztek.) Pedig már olyan jó volt látókörön kívül lenni… A pár hónapnyi távolság arra persze elég volt, hogy ezt az esetet valójában már letojjam, csak Benett felé éreztem lelkiismeretfurdalást, mert ő aztán tényleg nem tehetett semmiről. Rohadtul idegesítettek persze, hogy megint megjelentek a hivatlan prókátorok, és felemelték egy olyan politikai pulpitusra, amiről nem volt szó. Persze érthető, hogy ezt dobja ki magából a közhangulat, amit leginkább a Fidesz, és a magát liberálisnak mondó média szított. Minden normális ember elfordult már réges-rég ettől, csak olyan rohadt nehéz, amikor az ember szereti a kultúráját.

És hogy szerintem mi történt a Fidesszel, aki egyébként Jézus Krisztus keresztjét tűzi a zászlajára? A hatalom természete szerint tönkrement. Egy ember irányítja, aki geopolitikailag rengeteg fontos és bátor lépést tett, de a belföldi helyzetet teljesen szétzilálta. Illiberális demokráciát épít a Nemzeti Együttműködés Rendszerével. Ha ez jóravaló, hívó, szociális emberekre épülne, én ott lennék mellettük. De az idő a húsosfazék körül mindig hasonló embereket termel ki. És ez nem csak országos szinten történik így, hanem egy cég vezetésében, sőt egy család életében is. Sok mindennel egyetértettem egyébként Viktorral a múltban, de látva az ország morális széthullását, és a nemzeti, keresztény értékek hamis, farizeus használatát már nem tudok hinni ebben. Persze alternatívát sem láttam. És inkább csak nem mentem el választani legutóbb. De ha fegyvert szorítottak volna a fejemhez, hogy választanom kell, akkor még legutóbb is talán jobbra szavaztam volna.

A kultúra rohadt hangos az igazságtalanságtól. Pedig a kultúra éppen az, ami elpusztíthatatlan. Iránban betiltják a zenét… sosem volt még egy-egy hang erősebb, mint most ott. Magyarország rég nem tart itt. Ráadásul nem kell agytrösztnek lenni, hogy felfogjam az orbáni kultúra-finanszírozás logikáját. „Kell nekünk tükör!” Ott van a Krúbi, az Azariah, a Carson Coma ingyen. Nézik, hallgatják őket többmillióan, minek adjunk pénzt még külön olyan művészeknek, akik abból aztán majd minket szídnak? Én ezt a logikát teljesen megértem. Sőt még azt is megértem, hogy mivel egy ember irányít, ezért maga a hatalom is elkezd emberi tulajdonságokat felvenni. Önérzetes lesz, sértődékeny, gőgös, játékos, bátor, barátai bűneit relativizáló, emberek között különbséget tevő, szerető. Vannak itt jó tulajdonságok is. Ez bizonyos pillanatokban félrevezető tud lenni. Lásd pl. jó fociszereplések.

De mit csináljak én? Eszembe nem jutna politikai színházat csinálni. Nekem ennél a színház sokkal több. Ráadásul a hitemet is ott találtam meg újra. Minek szentelném az alkotói energiámat olyan emberekre, akik számomra – egy-két kivétellel – megélhetési bűnözők, gyakran csak jobb-baloldali álarcok alatt. Elkezdtem újra szociális munkát végezni, újra megtapasztalhattam, hogy mennyi remek ember van ebben az országban, hány tenniakaró fiatal, milyen kedves kis közösségek, csendben az ország kis zugaiban, osztálytermekben, művelődési házakban, kórházakban. Ugyanakkor nem lehet nem meghallanom azokat a pályatársaimat, akik független színházasként (őszinte hittel) tönkre mennek. A Csák-i logika szerint a jegyekből fenn kéne tudni tartani magukat. De ez egy téves gondolat. Angolszász kultúrában ez lehetséges. Nálunk 100-ból 1. Kérdés persze, hogy 100-ból hányra van szükség? Biztos sokan rávágják, hogy 100-ra, de szerintem egy egészséges társadalomban, a fiatalok igyekeznek azzal foglalkozni, amire valóban szükség van. Így a szükség szüli meg a számokat. Ehhez persze nagyon erős valóságérzékelés kell. Én pedig az egész országban nem tudok tíz embert mondani a beszélők közül, akiről biztos vagyok, hogy önálló gondolatai vannak. Történik valami a világban, megjelenik jobbról balról pár szalagcím, és mindenki ezeket mondja fel, néha még a szavak sorrendjét sem cserélik ki… Semmelweis-filmnél volt ez számomra a legszembetűnőbb, ahol a Forbes újságírója Ctrl+c ctrl+V sorokkal próbált minket alázni, édesapja, édesanyja megosztotta a cikket és lett közöttünk egy rés, pedig „mi nem őriztünk együtt libát.” – Akkor persze még jó voltam nekik, amikor (ingyen-) címlapra raktak humán-terméknek, de úgy tűnik megszűnt a barátság. – De persze őt is megértem. Csak sajnálom, hogy ezzel kell töltenie az idejét. Hogy ebben az elcseszett kultúrában gyártja a digitális hulladékot, és hergelteti az embereket valami olyanért, amiről sem mi, sem ők, sem ő nem tehet. Egyébként a Semmelweis-film fogadtatása a médiában és a társadalomban remek példája volt a szakadásnak. Tulajdonképpen nem volt objektív hang. A balos újságok rekordgyorsasággal lehozták alázó cikkeiket, a jobbosok igyekeztem kicsit ügyetlenül visszahozni. A kritikus gondolkodók joggal kritizálták, mások, a szó legszebb értelmében egyszerű-lelkek joggal örültek neki és voltak rá büszkék. Én valahol a kettő között voltam. A hangjától valamiért szörnyülködőm, de sok részét szerintem szépen meg tudnám védeni :). Leginkább a csapattal, és a Koltai Tanár Úrral való közös munkát, ismeretséget. A Gárdos Péter-esetet kielemeztem a Mandinernek adott „kötelező”-interjúmban.

Persze ezen munkák és témák kapcsán szóba kerülhet a megalkuvás kérdése. Gyors-ítélkezők mindig meg tudják mondani, hogy hol vannak a morális határok. Általában gyorsan és tetszetősen. De ezek a villám-vélemények tiszavirág életűek.

Ezek mind, és persze rengeteg apró, kihagyott részlet, vezettek el addig, hogy nem olvasok híreket, nem követem a közösségi médiát. Kertészkedem, és próbálok olyan előadásokat létre hozni, amiben hiszek, és azokkal, akikben hiszek. Így jött létre a QJÚB, a Cseh Tamás-est, így ismerhettem meg sok zenész és képzőművész kollégát, válhatott tudtán kívül is mesteremmé Visky András, és ezen békével él itthon a kis családunk, és ezen békével igyekszem figyelni a testvéreimre is. Erdő közepén, kiskutya, kisbaba, áldott-jó feleség, remek és igaz barátok, alkotótársak, igazi csend, megélhető hit. Minek nekem innen bárhová elmozdulni? Nem szűrődik be ide semmilyen hang. Három éve egyetlen forintot sem kaptam az államtól semmilyen előadásra. Független színházas lettem tulajdonképpen.

Amikor… találtam egy romtemplomot a Budakeszi úton. Senki nem tudta, hogy létezik, pedig közvetlenül az út mellett fekszik. Franciaországban voltam egyszer egy templomban, ami rock-kocsmaként üzemelt. Először színház lett. Majd színház büfével. Majd színház utáni büfé. Majd étterem és büfé. Majd kocsma. Majd kezdő rockbandák kocsmája. Hangulatos kis hely volt. A kereszténység ennél volt már mélyebben… gondoltam. De mégis… ezt egyszer valakik hittel építhették. Magyarországon több, mint 300 ilyen templom van, ahová évente legfeljebb egyszer lép be ember. Elhatároztam, hogy felkeresem ezeket a templomokat és romokat, és a helyi közösségnek csinálok egy olyan ökumenikus-performanszt, amit 3-tól 99 éves korig be lehet fogadni, és ami ezeket a várakozás állapotában lévő helyeket újra élettel tölti meg a helyi közösség számára. És számunkra is.

Elmentem sok-sok év után Vidnyánszky Attilához, hogy felvázoljam ezt a tervemet. Kíváncsi voltam, hogy van, mit gondol, mi történik vele. Röviden beszélgettünk, támogatta a tervemet, mondta, hogy menjek el Csákhoz, szerinte, és a beszélgetés végén megkérdezte, hogy mikor jövök a Nemzetibe? Mondtam, hogy ez pár éve életem legszebb mondata lett volna, de most nem aktuális. Érdekesség, hogy a „baloldali” színházi élet egyik kulcsfigurája volt benn előttem, és egy másik jött utánam. Azt hittem a Mátrix.

Érteni véltem Attilát. Az ő generációjának az elhatározását és lojalitását. És bár nem értettem vele egyet a legtöbb dologban, főleg a dolgok mikéntjében és a párbeszéd-képtelenségben, mégis egyenesnek találtam őt a saját hitével, és fel nem tudtam fogni, hogy ennyi bántás mellett is, hogy marad talpon. Azt is látni véltem ugyanakkor, hogy rengeteg „rosszakaró” és „ügyeskedő” legyeskedik körülötte. Látni véltem Nagyapám arcát is a békemeneten, hittel telve, a kommunizmus ellen lázadva még mindig, joggal, egy tisztességes múlttal a sírban, és látni véltem, ahogy törölgeti a könnyeit az ominózus margitszigeti előadás után. Ami szerintem bűn volt a színészekkel szemben. Nem szabadott volna őket ilyen helyzetbe hozni. De bűnnek tartom azt is, ahogy a sok baloldali médium a nevük említése nélkül alázta ezeket a kárpátaljai színészeket, akiknek a mellényzsebében ott lapul a behívó. Akik naponta kapnak hírt, mert elveszítik családtagjukat, barátjukat, osztálytársukat. Mi próbáljuk megmondani nekik, hogy hogy vélekedjenek a háborúról. Azt hiszem ez téves gondolat. Sajnáltam őket, de büszke is voltam rájuk. Szégyennek tartottam, hogy a gyerekekkel is játszatják, és arra gondoltam, hogy ki tudja, hogy hol és mi az igazság. Mennyivel jobb az, hogy lövöldözős játékon játszanak kétéves koruktól az okostelefonokon… nem tudom. Maradok csendben, szemlélődöm befelé.

Elmentem Csákhoz is a templom tervével, akivel egyébként egész jót veszekedtem egy new yorki éjszakában pár hónappal ezelőtt. Ő is helyeselt, de persze pénzt senki nem tudott éppen adni. Nem is kértem egyébként pénzt. A Poketet szerettem volna felajánlani cserébe. Odaadom a pedagógusoknak a Poketet, de cserébe csináljanak szakrális előadói teret ebből a romból.

Az az élmény is bátorított erre, hogy Juhász Anna vezetésével elindult egy program (amiről korábban írtam), aminek a keretében a legkisebb magyar közösségekbe visznek irodalmi, zenei és színházi programokat. Ez az élmény döbbentett rá, hogy a társadalom 99%-ának a színház nem elérhető. Hasonló programot talált ki Vidnyánszky Attila is a Déryné Társulattal. Viszont, mint annyi minden más pénzből-gyorskultúrát kezdeményezésnél, itt is a sokat markol keveset fog jön létre egyelőre. Bízom benne, hogy ez a jövőben változni fog, mert fontos kezdeményezésnek tartom mindkettőt. Főleg, hogy megélhetem ezeket a találkozásokat. Az volt az ötletem, hogy Vidnyánszky Attilának valahogy elmagyarázom, hogy a Független Színház nem egyenlő az ellenzéki, politikai színházzal. Remek csoportok készítenek világszínvonalú előadásokat, amiket ugyanígy berakhatna a Déryné programba, és nem állnának be ezek az innovatív, tehetséges művészek Lidl-pénztárosnak. Elkezdtem összegyűjteni ezeket az előadásokat, és alkotókat. Néztem színházat, filmet, táncot, mindent, amit ajánlottak. Leültem beszélgetni függetlenszínházas barátaimmal, hogy mit szólnak ehhez az ötletemhez. Általában élesen elhatárolódtak, hogy ők nem lesznek árulók. Kicsit szégyelltem is magam a helyzetben. Viszont mindenegyes beszélgetés azzal végződött, hogy egyébként soha nem találkoztak, és nem is beszéltek Vidnyánszky Attilával. A nyilatkozatai alapján ítélik meg. (Egyébként szerintem nem tud nyilatkozni.) Elhatároztam, hogy van bennem most annyi béke, hogy elkezdem kijárni ezt az utat. Megkérdeztem a QJÚB csapatát, hogy mit szólnának, ha mennénk a Nemzetibe. A díszletet összerakjuk a raktárból, pénzt meg annyit kapnak, amennyit egyébként én is összekapartam nekik előadásonként még „függetlenként”. Mindenki belement, én pedig felhívtam Attilát, hogy találkozzunk. Meséltem neki Radnótitól, és a Sík Sándor-i sorról: „kell az áldozat.” Ez nem hagy engem nyugodni hónapok óta. Arany János Petőfi-nekrológja után ez lenne a második, amit a magyar irodalom Szent Péterétől megkérdeznék. Megbeszéltük, hogy én nem állok ezen a politikai oldalon, de nem is lennék a pályán, ha ő nem lenne… szóval megtiszteltetés, hogy a QJÚB-bal megcsinálhatjuk a bemutatónkat, és cserébe bekerülök a Nemzeti állományába, mint Hobo és Berecz András. Mindkettejüket végtelenül tisztelem, és nekem, a közepes tehetségemmel (több szorgalmammal és érzékenységemmel) fel se merül, hogy hozzájuk hasonlíthatnám magam. Egyszerűen ez most így alakult, egy társulaton kívüli társulati lét, amiben lehetőségem van hídként funkcionálni, esetleges beszélgetéseket létrehozni, még akkor is, ha tudom, hogy ezért kereszttűzbe fogok kerülni az otthon nyugalma helyett. Meglátjuk, mi lesz… ha bármi olyan történik, ami számomra nem vállalható és közöm lenne hozzá, akkor továbbállok. Nyilván sokak szerint már ez sem vállalható. Megértem. Én megpróbálom ezt a szerepet. Kíváncsi vagyok sikerül-e hatnom, terelnem, talán magamat is… akit érdekel, egyébként a Tisza Pártra szavaztam lelkesen, kettőker-ben Őrsi Gergőre és a kutyapártra, és bízom is a változásban. Abban a változásban, ami egységet hozhat, és nem veszítjük el az identitásunkat… Olvasom most még a kommenteket. „Hol a szemed béka? Zsíros ukrán g’ci… Takarodjál vissza a háborúba!” Kikerült a bodyshaming-felügyelet alól… Akik eddig se szerettek, teljesen megértem, ezzel néha én is hadilábon állok, akik most csalódtak, kicsit miattuk írtam ezt a tizenhat A4-es oldalt (meg magam miatt is), akik pedig eddig is velem voltak, azokat ölelem szeretettel, mint mindig. Valószínű sok mindenbe bele lehet kötni, lehet, hogy alapjában véve rosszul gondolkozom, de így gondolkozom. Sajnos, nem tudok egyelőre máshogy. És most vissza sem fogom olvasni, mert inkább bebújok a családom mellé. Jó éjszakát mindenkinek! 🌙