Vecsei H. Miklós színművész Facebook oldalán jelentkezett új írással, amelyben egy kolléga azon gondolata kapcsán szólal meg, miszerint “a színház természetéből fakadóan ellenzéki”.
Részlet:
“….(….) hirtelen bevillant egy sor egy évekkel ezelőtti cikkből: „A színház természetéből fakadóan ellenzéki”. Most már ez sem hagy aludni. Egy rendező kollégám nyilatkozta ezt, valószínűleg a színházi kettészakítottságot érintő számtalan tehetetlen interjú egyikében. Érteni véltem, mire gondolt, de nem tartottam pontosnak a megfogalmazást. Sejtettem, hogy ez még nem az „igaz”, de akkor már rég túl voltam azon, hogy fontos legyen számomra a véleménynyilvánítás. De most fél ötkor arra gondolok, hogy én úgy tartom (most!) igaznak, hogy „a művész természetéből fakadóan ellenzéki”, „a színház természetéből fakadóan független, emberi”.
Itt persze az „ellenzéki” szót aktuálpolitikai jellegén túl is kell tudni értelmezni. A színház, ha valóban ellenzéki lenne, akkor meg kellene támadnia III. Richárdot, és meg kellene támadnia Macbethet és Lady Macbethet. De a színház nem támadhatja meg őket, mert tönkremegy. Mert ők mi vagyunk. Ezért olyan döbbenetes a színház.
Vállalnunk kell az utolsó utáni másodpercig, hogy bűnösök vagyunk. Éppen ezért nem támadhatunk. Segítenünk kell a felismerés és a bűnhődés útját még akkor is, ha az túl van a darab idején. Ez a vállalás teszi szakrálissá a színházat, még akkor is, ha annak a szakralitás egyáltalában nem lenne témája.
Nekünk tulajdonképpen meg kell védenünk a bűnösöket, sőt meg kell szeretnünk őket, mert látnunk kell, hogy és miként estek ki a saját valóságukból, hogy hogyan és mikor vesztették el a szeretetet, talán már generációkkal ezelőtt. És ha nem találunk választ, akkor belülről marnia kell, mert át kell segítsük őket a túlsó partra.
Végtelenül nehéz feladat, gyakran azt érzi az ember: gyónni való. Ha szakrális színházról beszélek, általában megmosolyognak pályatársak, vagy álszentnek vélnek (sokszor igazuk volt ezzel kapcsolatban, már látom, és hát ki tudja, milyen messze vagyok most is a saját valóságomtól), egy elismert kritikus azt rótta fel, hogy épp Euripidész és a deszakralizált színész megjelenésével indult el a modern színház. Nem tudja, hogy valójában egyre gondolunk.
Számomra épp az „ember” vállalásával indult el a szakrális színház, és nem Isten fölbukkanásával a színpadon. (Hiszen, ha Isten létezik, az emberrel együtt jelent meg a színpadon. Az ember magában vitte fel. Isten, ha van, ott van mindenütt, de kell neki a tér. A teret pedig az ember teremti meg. Ma is mindennap, öntudatlanul. Számomra a szakrális színház nem feltétlenül témájában szakrális, de jellegében feltétlenül az. Számomra Othello megélése szakrális aktus, szemben egy rosszul olvasott Evangéliummal. Ezért is vélem úgy, hogy az én generációm számára a ma általában látható és elérhető liturgiák jellege – nem-vállalása, nem-átélése – távolabb van az istenkereséstől, mint a szakrális színházi törekvések, vagy maga az átélt pillanat, a megérkezés. Úgyis mondhatnám, hogy a színházat visszavezetném a liturgikusság felé, a liturgiát pedig a színház igaz átélése felé. Isten elvesztésének állapota is vállalhatóbbá és istenközelibbé válna.)
Többek között ezért tartom az aktuálpolitikát primer módon felhasználó színházat teljesen hatástalannak, idejétmúltnak, és formailag elhibázottnak. Számomra abban a színházban, ahol MA! az aktuálpolitizálás a megoldás, ott nem keresték eleget a formát. (Persze a mi színházi hagyományunk magjára, a rendszerváltás előtti időkre ez nem igaz. Ezért hangsúlyozom, hogy ez a MÁ!ról szól bennem.)
Amit ott több tucat ember hónapokig tartó munkájával így elmondanak, ugyanazt le lehet írni egy facebook-posztban, és nem lesz kevésbé igazabb a formája. Tizenhat éve nézem, hogy azzal kacagtatják a nézőket a színpadon, hogy kimondják, hogy stadion. (Még mi is beleestünk ebbe a hibába.) Az ember szíve ezer darabra szakad, ha látja, hogy a nyomor mellé stadiont építenek. De a kultúrában ugyanekkora figyelmetlenség, ha addig jutunk el, hogy a felső tízezer magát éppen forradalmibbnak vélő ága kuncog ezen, majd nyugtázva az 1.0-ás közcinizmust, hazasétál.
Az irodalom lehet terepe, a film és a média lehet terepe, de a színház és a tér jelenlevő-szertartásában számomra hazuggá, pontosabban teljesen hatástalanná válik. (Kétszer ugyanaz a szó ritkán jelenti ugyanazt, de itt a „hazug” szó jelentése kísértetiesen hasonlít az első bekezdés „hazudik”-jára, talán vissza is utal rá.)
A színházon belül viszont, maga a művész, valóban ellenzéki. Nem tehet mást. Ahogy Jézus is minden elakadásánál kérdezett, szembefordult. De ez az ellenzékiség mindig kétségbeesésből, fájdalomból és tehetetlenségből fakad. Gőgöt, cinizmust és felsőbbrendűséget sosem vélek benne felfedezni. Az azoknak a sajátja, akik nem tudtak identitást találni ebben az identitásvesztő világban. Meg kell találni a saját formánkat. Mert amikor rátalálunk érezni fogjuk, hogy ez most igaz. “