A színész, rendező, író július 4-én ünnepli 74. születésnapját, ennek tiszteletére kérdezte kívülállásról, kabaréról, ügynökaktákról, Bödőcs Tiborról, Vidnyánszky Attiláról és a rendszerhez illeszkedőkről a Magyar Hang.

A teljes interjú a Magyar Hangban olvasható.
Magyar Hang 2022.07.01 – 18,19. oldal

Évtizedek óta a Zala megyei Bazitán él. A kérdésre, a távolság szellemi kivonulást is biztosít-e, Verebes István azt felelte: „Több mint ötvenéves pályafutásomat mindig a távolságtartás jellemezte. A rendszerváltás idején a Magyar Rádióban dolgoztam, ahol nagyon hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a szabadság jobbra és balra is meghülyíti az embereket. Impulzív ember vagyok, tudtam, ha ebben a közegben maradok, akkor megdöglök, ezért hagytam ott Budapestet. Kapóra jött a nyíregyházi ajánlat, hat évig igazgattam a Móricz Zsigmond Színházat. Az pedig, hogy később Bazitára emigráltam, életem legjobb döntése volt. Thomas Mann írja A varázshegy elején, amikor Hans Castorp utazik fel a szanatóriumba, hogy aki térben elmozdul, az elmozdul időben, és elmozdul a cselekvések szintjén is. Amikor hazaérek Pestről, ami ott történik, az számomra hirtelen múlttá válik, nem érdekel, hogy mit mond Orbán Viktor, mert itt nincs aktualitása. Ennek a térnek a pszichológiája biztonságot ad. Budapesten minden esetleges, átmeneti, de ha kinézek az ablakon a ház mögötti völgybe, az állandóságot, az egyetemességet látom.”

Írásaiban, megszólalásaiban erőteljes kritikával illeti a magyar kulturális életet. Azt is elmondta, miben látja a bajok okát: „Mára felszámolták a valódi közszolgálati televíziózást, a kereskedelmi tévék szétrombolták a kulturális tartalmak maradékát, az emberek pedig rászoktak a kényelmes, lusta műélvezetre, pontosabban a műveletlenség élvezetére. Nemrég Kaposváron játszottam A Karamazov testvérekben, Szabó K. István rendezésében. Bő ötvenéves pályafutásom alatt talán két olyan rendezővel dolgoztam, mint ő. Végigkövettem, ahogy felkészült az előadásra, ahogy kitalálta, és megvalósította a koncepciót, egészen különleges produkció lett. A közönség, még a rendszeresen színházba járó ismerőseim mégis fanyalogtak, hogy nem elég érthető, hogy homályos. De hát ez egy spirituális látomás, amihez ismerni kellene Dosztojevszkijt! Ebből azonban már nem kér a közönség, így egy remek előadás tűnik el a semmiben. Ami pedig még ennél is elkeserítőbb, hogy sokan elintézik annyival, hogy ez egy fideszes színház, fideszes színészekkel, amire ők nem kíváncsiak. Innen oda épp oly rémes, mint onnan ide.”

Verebes Istvánt az SZFE átalakításáról és arról is kérdezték, valóban egy szűk kör világnézete határozta-e meg az intézmény működését: „Ideológiai képzést utoljára a szocializmusban nyújtottak, de az is inkább bohóctréfa volt. Szó sem volt semmi ilyesmiről, ez egy agresszív és aljas területfoglalás. És mégis, az agresszió mélyén van némi igazság. Azzal együtt, hogy elismerem és becsülöm az egyetemet egykor vezető kultúrkör, Babarczy László, Ascher Tamás és Zsámbéki Gábor tehetségét, hiszen dolgoztam majd” valamennyiükkel, ez egy nagyon zárt, belterjes világ volt. Évtizedeken át csak az tehette be a lábát közéjük, akiről úgy gondolták, hogy az ő emberük. Vidnyánszky Attila talán sértve érezte magát, amiért nem fogadták be. (…) Nálunk az értelmiségnek van egy sajátos vonása: az elit szereti megalázni az átlagot. Holott az átlag mindig erősebb, mint a néhány kiemelkedő, és az átlagot is tisztelni kell, hiszen nélküle semmi sem működik. Mégis túl könnyen mondunk ítéletet a másik felett. Ezen talán változtatnia kellett volna az említett körnek, talán lazíthattak volna egy kicsit a nagymellényűségükön, és ezt már feltehetően ők is így gondolják. De erről már nincs mit mondani, hiszen az egyetem ügye tökéletesen átpolitizálódott, szakmai vitára így nincs esély. A színház esetében értelmezhetetlen a keresztényiség, a bal- vagy a jobboldali ideológia. Ez egy szakma, a színész nem tud keresztényi vagy szocialista módra bejönni a színpadra, csak színészként.”

Hátraarc című könyvében a magyar színházi struktúra átalakítását javasolja. Ennek kapcsán úgy nyilatkozott:
„Milliárdokért tartanak fent 60-70 ezres városokban önálló társulatokat, és játszanak egy-egy előadást 10–15-ször, mielőtt lekerülne a műsorról. Budapesten pedig több musical volt műsoron a pandémia előtt, mint a New York-i Broadwayn. Sajnos itthon harminc éve nem volt olyan kulturális kormányzat, amelyik tudta volna, hogy racionálisan mi mennyibe kerül. Mindig is dilettánsok ültek a minisztériumban, politikai oldaltól függetlenül, ami egyenes út a mértéktelen költekezéshez. Dolgoztam színházigazgatóként, láttam, hogy mi mindent lophattam volna el, és tudom, hogy milyen kemény munka volt változtatni ezen a mentalitáson, és rendet tartani, hogy ne vihessék haza a színházat részletekben. Azt mondják, nincs pénz a kultúrában, dehogy nincs, rengeteg pénz van, csak borzasztóan rosszul használják fel.”

A felvetésre, Orbán Viktort nem akarja-e elhívni egy előadására, azt válaszolta: „Focimeccsre lenne szükség ahhoz, és legalább három gólt kellene rúgnom, hogy Kossuth-díjat kapjak.”

A teljes interjú a Magyar Hangban olvasható.
Magyar Hang 2022.07.01 – 18,19. oldal