Verebes István az instylemen.hu interjújában mesél színházról, egy hatezer dolláros dalszövegről, az értelmiség árulásáról, és arról, hogy a világ legnagyobb teljesítményét érheti el valaki, ha akkora a habzás, hogy senki észre sem veszi, miközben a közönség a rosszakat élteti.
A kérdésre, mi a véleménye a jelenlegi Verebes Istvánról, a rendező elmondta: „28 évvel ezelőtt ismertem meg a jelenlegi feleségemet, amikor 45 éves koromban felkértek, hogy legyek a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház igazgatója. 130 ember egzisztenciája, boldogulása múlt rajtam, amely felelősséget igyekeztem komolyan venni, ezzel együtt nagyon magányos is voltam. Mögöttem állt már három házasságom kudarca, amiből az egyiket kifejezetten megszenvedtem. A saját önfegyelmemhez képest súlyos lélektani problémákkal küszködtem. Azóta, hogy együtt élünk, viszonylag megtisztultam.
A színházi működésemet befejezettnek tekintem. Minden, amit egy alkotó embernek ez a pálya adhatott, nekem megadta, talán többet is. Ez nem azt jelenti, hogy ha felhívnak a Royal Shakespeare Company társulattól, hogy szeretnék, ha megrendezném a Hamletet, nem gondolkodnék el az ajánlatukon. Magyarországon egyetlen színházigazgatónak sem fordul meg a fejében, hogy önszántából munkát ajánljon, mert elavult rendezőnek tartanak. Másrészt, ha a kultúrpolitika irányából közelítek a kérdéshez, akkor a jobboldali szimpatizánsoknak liberális, a baloldaliak szerint pedig keresztény konzervatív vagyok” nyilatkozta a rendező.
Azt is hozzátette:
„Hamvas Béla azt mondja, hogy az egyben benne van minden, és a mindenben is benne van az egy. Azt gondolom, hogy bármit is csináltam a pályám során, abban az egy dologban benne kell lennie a többinek is.
Ha valamire büszke lehetek, az az, hogy ízléstelenséget nem követtem el, vagy ha igen, akkor később felismertem, és elnézést kértem. Ez a nagyapám és apám hagyatéka. Egy szilveszteri kabaréban elmondtam egy ócska mondatot Antall Józseffel kapcsolatban, aki akkor már beteg volt. Ebben kétértelműen használtam a parcella kifejezést. Nagyon megbántam, és bocsánatot kértem a családjától, mert tőle már nem tudtam. Egy poén kedvéért eladtam a jó ízlésemet. Ilyen később is előfordult, például a Heti Hetesben szexista kijelentéseket tettem, és sorolhatnám.”
Verebes István saját bevallása szerint: moralista.
„A hatalom sosem érdekelt, mert az minden esetben aljas, kapzsi, hazug és csaló. A titkok foglalkoztatnak, a sötét, buja, az egész életmódunkat átfestő érzelmi és érzéki, hazug és igaz vágyaink. Minden, amiről Csehov beszél. A színházi szakma nem képes megdönteni rezsimeket, nem tudja jobbá tenni az emberek életét, de arra a három órára, amíg egy előadás tart, szembesít mindannyiunkat saját magunkkal”. Az érdekel, hogy miért akar Csehov színművében, a Három nővérben Olga, Mása és Irina, ez a három boldogtalan lány egy vidéki városból a nagy Moszkvába költözni. Milyen illúziók kergetik őket oda? Mi várja őket ott?” – vallotta a rendező.
Arról is faggatták, mikor lépett ki az édesapja árnyékából (édesapja Verebes Károly (1920–1987) színművész volt):
„Azt hiszem, megelőztem azt, hogy bárkinek a rokonszenvére szoruljak. A lányomat háromszor rúgták ki a Színművészeti Főiskola felvételijéről. A jelen lévő tanárok, mondjuk úgy, hogy az én kis barátaim, később egyenként jöttek oda hozzám, és közölték, hogy a lányom tehetséges, mégis valamiért, amikor dönteniük kellett a sorsáról, azt mondták, nincs rá szükségük. Egy idő után tudtam, hogy ennek az az oka, hogy Verebes Lindának hívják.
A kaposvári Csiky Gergely Színház az 1970-es évek elejétől néhány évtizedig a magyar színházi élet meghatározó társulata volt. A színház tagjai népszerűek voltak, folyamatosan dicsérték egymást. Úgy tűnt, mintha valóban kivételes csapatot alkotnának. Tudja, mi történt később? Az első adandó alkalommal elárulták egymást. Ilyenek vagyunk. Nincs is-is, csak vagy-vagy… Mint ismeretes, a Katona József Színház rendezője, Székely Kriszta jövőre megpályázza az intézmény igazgatói posztját. Most megjósolom, hogy amint kinevezik, szétrobban a társulat. Az a kohézió, amit az elődei, Zsámbéki Gábor vagy Máté Gábor megteremtettek, a múlté lesz, mert Székely Krisztának nem tetszhet minden úgy, ahogy jelenleg van.”
A szakma helyzetéről is beszélt, arról, hogy mindig voltak olyan emberek, akik ellenszegültek a hatalomnak, és olyanok is, akik kollaboráltak:
„A színházi szakma képviselői körül ma már nincsenek társaságok. Nincs az, mint régen, amikor az előadások után beültünk a Belvárosi Kávéházba, lementünk a Fészekbe vagy a Balettcipőbe. Régen nem telt el úgy nap, hogy ne találkoztam volna a pesti éjszakában Agárdy Gáborral vagy Benedek Miklóssal. Ma már nincsenek kompániák. Mindenki individualista, és a harcait is egyedül vívja meg. Amiatt szomorú vagyok, hogy rettenetesen sok tehetség kallódik el. A világ legnagyobb teljesítményét érheti el valaki, ha akkora a habzás, hogy senki észre sem veszi, miközben a közönség a rosszakat meg élteti.
Az értelmiségtől nem várhatunk útmutatást, maximum csak biztatást. A rendszerváltás időszaka jut eszembe, ami sokak számára a szabadság megélését jelentette, én pedig már akkor láttam, hogy mi lesz belőle. 1980-ban kezdtem el dolgozni a Magyar Rádióban, amit éppen ezekben a napokban bontanak le, szerzője voltam a Rádiókabarénak, gyakran konferáltam is. A szabadság levegőjétől a szemem előtt bolondultak meg az emberek. Tudtam, hogy az dögvészt hoz maga után. Igazam is lett.”