KulisszaMácsai PálForgács PéterRadnay CsillaPokorny LiaBereményi Géza
  • facebook
  • instagram
  • 2021. január 26., kedd

    Verebes István: “A szakma eltűrte, hogy méltóságát, egzisztenciáját lerombolják”

    2020. május 25., hétfő 06:36

    Verebes István – túl a hetvenen – ma is aktívan dolgozik. A rendező a párbeszéd szükségességéről, 40 év elhallgatásairól is nyilatkozott a Magyar Hangnak.

    A teljes interjú a Magyar Hangban olvasható.

    Arról, hogy telnek a napok Bazitán, ezekben a járványveszélyes időkben, Verebes István elmondta: „Jól. Nekem semmi változást nem jelent. Ha dolgozom, az más, de ha itthon vagyok, az életmódom tökéletesen azonos a most elvárttal, nem mozdulok ki. Szeretek itthon lenni, húsz éve lakom itt. Ha kinézek a teraszról, védettnek érzem magam.”

    Valahol azt mondta, már 18 évesen is ugyanazt gondolta a lényeges dolgokról, mint most. Erről szólva kifejtette: „(…) A vehemenciám később csillapult, de az elveim különösebben nem változtak. Az “elveket” az esetemben úgy értse, hogy nincs kikristályosodott világnézetem: van, amiben konzervatív vagyok, van, amiben liberális, van, amiben baloldalian gondolkodom. Egyrészről patrióta vagyok, másrészről világpolgár. Ezért nem vagyok képes semmilyen közösségben hosszan képviselni azt, amit ott elvárnak, mert mindig adódik valami, ami összeütközik valamelyik alapelvemmel. Ezért nem tudnék belépni például egy pártba, mert a párt mindig uniformizál, egységesít, én pedig nem tudok igazodni az egységes személethez. Ennek ellenére elég jól megúsztam az elmúlt ötven évet.”

    Verebes István

    Arról szólva, hogy látja a mostani világot, úgy fogalmazott: “Más lett, mint ami volt, de az élet élhetősége nem változott. Sőt, egyre romlott. Olyan anyagi különbségek alakultak ki, hogy az emberek még inkább egymásnak feszültek. Ilyen a szocializmusban nem volt, mert nem voltak ekkora jövedelmi különbségek. Az emberek is máshogy beszéltek, másképpen bántak egymással, nem gyűlölködtek. Budapest is sokkal bájosabb hely volt minden szakadtságával, szürkeségével, hiányosságával együtt. Hogy számítottam-e erre? Nem azt mondom, hogy számítottam rá, de azt tudtam, hogy rosszabb is lehet, mint amilyen volt. Olyan módon épült le az erkölcs, az értékrend, az egymás iránti megbecsülés, hogy azt lehetett érzékelni, ez egy folyamat” – vélekedett Verebes István.

    Arról szólva, hogy nem tartja sokra a politizáló publicisztikai színházat, az egyetemes emberi értékeket megjelenítő, katarzis alapú színház híve, elmondta: „Ha színházról beszélünk, el kell mondanom, hogy a problémákat – a szerkezet, a működés, a személyzeti eljárások minden egyes szegmentúrájában – most megpróbálják a Fideszre rálőcsölni. Részben jogosan, de ahova mára eljutottunk, az hetven év eredménye. Eszenyi Enikő most nyilvánosságra került története, a Vígszínház botránya is negyven év elhallgatásának a következménye. Negyven éven át kushadt ez a szakma. Eltűrte, hogy a méltóságát, a rangját, az egzisztenciáját, az erkölcsét lerombolják. Ez nem Orbán Viktor műve. Ez a mi szakmai reputációnknak, a helytállásunknak a kudarca. És ahogy senki nem hajlandó a múltjáért felelősséget vállalni, a színházi szakma sem kezd önellenőrzésbe, és nem mondja ki azt, hogy ezt elszúrtuk. Ugyanúgy hallgatnak, mint azok, akik aláírtak ügynöknek, és nem mondják el ma sem, mik voltak a motívumaik. Nem ítélkezem senki felett, mert lehet, ha a gyerekeimet megfenyegették volna, én is aláírtam volna. Más kérdés, hogy miként jártam volna el.”

    Verebes István arról is beszélt, hogy a színészszakma ugyanúgy, ahogy az orvosi és a tanári is, elvesztette korábbi presztízsét.

    “Amikor mi, színészek, felvettük a farmert, lerongyolódott a közképünk is. Azokat színészeket, akiket úgy hívtak, hogy Bessenyei Ferenc, Básti Lajos, Sinkovits Imre, Latinovits Zoltán, Őze Lajos, Kállai Ferenc, vagyis a legnagyobbakat – itt van még köztünk Törőcsik Mari, Bodrogi Gyula, Haumann Péter vagy Huszti Péter az én generációmból -, a nekik járó szerepek repítettek magasra. Aztán egyszer csak kihúzták a szőnyeget a lábuk alól. Megszűnt az a színház, amelyben ők a világirodalom jelentős szerepeit eljátszhatták. (…) Egy színház 10-20 millió forintos költségvetésből bemutat egy darabot vidéken, és azután a produkció, bármilyen sikeres volt is, megy a levesbe. Ilyen ország nincs még egy a világon. Láttam Nyíregyházán Dragomán-darabot. Szikszai Rémusz rendezte. A Kalucsni nagyon fontos, jól megírt mű, eredeti előadásban. Huszonegyszer eljátszották, és vége. Mintha nem is lett volna. Végig kellene mennie az országon annak az előadásnak. A világon nincs még egy olyan hely, ahol 800 millióért fenntartanak egy társulatot egy hatvanezres városnak. Máshol városról városra utaznak, mozognak az előadások” – nyilatkozta a rendező.

    “A Bánk bánt kell látnia mindenkinek, Az ember tragédiáját, Az ügynök halálát, és Dragomán György darabját. Az értékeket kell látnia a magyar közönségnek. A kultúrpolitikának az értéket kellene támogatnia az irodalomban, a drámairodalomban is. Negyven éve jártatom a számat, most megírtam egy cikkben, az Élet és Irodalomban jelent meg. Levezettem, hogy az 50-es évektől, Major Tamás politikai regnálásától és színházfilozófiájától miként jutottunk el idáig, az Eszenyi-féle esettanulmányig. (…) Marton-, Gothár-, Eszenyi-ügyek kapcsán felmerült, hogy a háború előtt hogyan működött a színészkamara. Színész csak az lehetett, aki kamarai tag volt. Volt egy etikai bizottság, amelyben nagy tekintélyű, feddhetetlen művészek, jogászok ültek, kijelölték az erkölcsi korlátokat, és ha valami történt egy színházban, botrány nélkül a szakmán belül elintézték a visszás történeteket. Most három színházi egyesület is működik, de ezek politikai alapon szerveződött gittegyletek, semmi értelmük, a saját érdekeiknek a manifesztumai” – fejtette ki Verebes István.

    A teljes interjú a Magyar Hangban olvasható.

    - Színházi pillanatok az Instagramon -