Verebes István: “Az igényesség és az emberség belépőkártya a pályára”

Színész, rendező, konferanszié összetéveszthetetlen stílussal: ő a Verebes. A rendezőt Szegő András kérdezte.

A kérdésre, mint az utolsó klasszikus konferanszié, akit még Kellér Dezső nevezett örökösének, miként konferálná be ezt az abszurdot, amiben mostanában élünk, Verebes István azt felelte:
“Jó a kérdés, és érzem, hogy valami szellemeset kellene válaszolnom, de most semmi ilyen nem jut ezzel kapcsolatosan eszembe. Nemrég megpróbálkoztam amolyan örkényesen beszédbe elegyedni magával a vírussal, és faggatni, hogy mi is, ki is ő tulajdonképpen, mi szándékkal van itt. (…) Hebegett-habogott. Hogy mi alapon vonom felelősségre, hiszen papírja van róla, hogy nem is élőlény, emellett pedig vegyük észre azt is, mennyi mindent köszönhetünk neki, hiszen például azóta nincs ózonlyuk a légkörben, a velencei lagúnákban delfinek úszkálnak, a légi forgalom csökkenésével sokkal tisztább lett a levegő, és végre rádöbbenünk, hogy a civilizáció milyen mérhetetlen károkat is okozott az élővilágnak.”

“Ennek az esztelen hajszának, zaklatottságnak véget kell vetni. A politikai horrorról nem is beszélve, ami szivárog befelé a zsigereinkbe, a lelkünkbe” – tette hozzá Verebes, aki arról is beszélt, szerencsésnek tartja magát.

“Igazából akkor nem értette senki, de eljöttem Pestről Nyíregyházára. Életem legjobb döntése volt! Több volt a szerencsém, mint az eszem, ezt leszögezem. Megismerkedtem a feleségemmel, és ő egy csapásra helyrerakott. A sorsomat, az életemet, a mentalitásomat. Bazitára költöztünk, és ami impulzus ott eljut hozzám, az a zöld, a táj, a végtelen ég hatása, és nem a mindennapi rosszindulaté” – árulta el Verebes István.

Verebes István / Fotó: Stekovics Gáspár
Verebes István / Fotó: Stekovics Gáspár

A felvetésre, miszerint évtizedeken keresztül Budapest egyik ikonikus alakjának számított, elmondta: “Számomra teljesen egyértelműen a három gyermekem a lényeg. Semmi egyéb. (…) Minden egyéb ténykedésem csupán cafrang, a sors kegyes ajándéka, hogy töltsem el valami szórakoztató dologgal a fennmaradó időmet. Hogy miként teljesítettem ezeket az egyéb feladatokat, hogy milyen rendező, színész, konferanszié voltam, milyenek a könyveim, cikkeim, riportjaim? Bármilyen szempontból lehet azokat akár elfogadhatónak tartani, akár pocséknak. Őszintén szólva nem is érdekel. Abban azonban biztos vagyok, hogy a lényegben, a gyermekeim mellett, a gyermekeimért, a gyermekeim útjukra bocsátásában, a boldogulásuk érdekében helytálltam. (…)”

Arról is beszélt, a munkában nem bírta a slamposságot: “Ez a gondosság, igényesség szerintem belépőkártya a pályára. Ez meg az emberség. Emlékszem, egy operettrendezésem bemutatója előtt fél órával félrehívott az énekkar, és megköszönte nekem, hogy a próbák során olyan emberségesen bántam velük. Botránynak éreztem, hogy ide eljutottunk, hogy megköszönik azt, hogy emberséges hangon beszéltem velük. Megborult a világ? Ez a minimum! Akkor miért számít erénynek?” – vetette fel Verebes István.

A teljes interjú a Nők Lapjában olvasható.
2020.07.08 – 18,19,20. oldal