Verebes István a kritikus gondolkodásról, bestiális részvétlenségről és arról is nyilatkozott a Magyar Hangnak, hogy a nyakon vágás nem jó megoldás. Lapszemle.

A teljes interjú a Magyar Hangban olvasható.
Magyar Hang 2023.10.27 – 18,19. oldal

Verebes István elsőként arról beszélt, gyermekeivel beszélgetve gyakran szembesül azaz, hogy a világlátása paraméterei közül rengeteg nem érvényes, ráadásul Budapesten is idegenül érzi magát, más itt a gondolkodás lüktetése is:
„Ebben a városban az emberek nem törődnek saját magukkal. Itt nincs állandó önellenőrzés. Ha megbarátkozunk a csenddel, mint ahogy én Zalában megbarátkoztam vele, azt jelenti, vitaképes viszonyba kerülök a gondolataimmal.”

„Amikor elköltöztem Budapestről, egyszerűen kimentettem az egómat a továbbtorzulásból. Ha most találkozom a szakmám híreivel, már nem bánom, hogy inkább kívül vagyok, hogy nem érzem a valakikhez, valahová közeledés vágyát. Harmóniában élek. Véd a távolság és ami itt Zalában körülvesz, az egyetemesség. Egy nagyvárosban minden változik, ami most van, holnap már nincs. Ami mifelénk változik, az az örök törvények biztonságában történik. Hatalmas erő ez. Miközben a nyugalomért persze áldozni kell. Már nagyon tehetségesen és határozottan tudok nemet mondani, holott ez anyagilag és személyesen is veszteség. 45 évesen megadatott, hogy megjutalmazzon az élet: olyan feladatot kaptam a nyíregyházi színház vezetésével, ami összekapott, összerakott, ráadásul megismerkedtem az emberrel, akivel azóta együtt élek. Kegyelem, jutalom, én pedig elfogadtam. Azóta viszont bigottan szigorú vagyok a bűnökkel szemben, amiket korábban én is elkövettem, hisz a saját életemből tudom, milyen borzasztó következményekkel jártak. Nincs más lehetőség, mint a vezeklés, mert rengeteg mindent elszúrtam. Márpedig nem szeretnék adósságokkal a hátam mögött meghalni, így aztán kíméletlenül szigorúnak kell lennem magammal szemben is” – szögezte le Verebes István.

Azt is hozzátette: „A feladatom, hogy amikor egy darabot állítok színpadra, a tapasztalataim és a kvalitásom érvényesítésével olyan atmoszférát teremtsek, amelyben mindazok, akikkel együtt dolgozom, értelmesnek és emberségesnek érezzék a létezésüket. Miközben negyven éve mondom ugyanazt a színházról, mindhiába. A helyzet egyre rosszabb. Lehet hangosan vidnyánszkyzni, de az alapvető bajok már négy évtizede ugyanazok.”

A felvetésre miszerint remek előadások születnek, azt felelte:
„Születnek, csak közben senki sem boldog. Kérdezze meg akármelyik színház bármelyik vezetőjét, színészét, egyikük sem fogja azt mondani, hogy boldog, de még a rendszer kegyeltjei sem. Az egyik vidéki színházból hírlik, kezdik kapiskálni, hogy semmi értelme évi egymilliárd forintért fenntartani egy színházat, ahol a legsikeresebb darabok sem élnek meg húsz előadást. Egyszer megírtam, szerintem hogyan kellene régióba szervezni a színházivilágot, miként lehetne egészségesen finanszírozni, és talán a legfontosabb, hogy mindezt egyetlen szakmai szervezettel képviselni. Mindenek ellenére konzultálni volna érdemes például Vidnyánszkyval, hisz az ő reputációjának sem használ, hogy ő lett az új Major Tamás. (…) Látom, hogy leszegett fejjel elégedetlenkedik, fájlalja, amiért szétszakadt a szakma, még ha ő is jócskán tehet arról. De nem csak ő. A sértettségének sajnos van némi icipici érthető indukciója. Az alávaló módon szétzúzott Színház- és Filmművészeti Egyetem nagyon tehetséges, kiváló szakemberekkel működött, de dölyfösen zárt kör volt, és a szakmai képzés egyoldalúsága révén sok hiányossággal terhelve. Változni, változtatni kellett volna. Nyilván nem úgy, ahogy és ami történt. De ahogy Vitray Tamás mondja, még a legalávalóbb kritikák mélyén is lapul valami kicsike igazság.”

A teljes interjú a Magyar Hangban olvasható.
Magyar Hang 2023.10.27 – 18,19. oldal