Schneider ZoltánPogány JuditCsikos Sándor
  • facebook
  • instagram
  • 2024. április 16., kedd
    banner_bigBanner3
    banner_bigBanner4

    „Vicces, megrázó, felszabadító” – A Pekingi őszről Rujder Viviennel és Fehér Balázs Benővel

    2023. december 19., kedd 14:49

    Minden ízében különleges, izgalmas előadást láthat a közönség a budapesti Katona József Színház Kamrájában: december 15-én mutatták be az összetéveszthetetlenül egyedi látásmódú és humorú Boris Vian azonos című regénye alapján készült Pekingi őszt. A színházi nyelvet is megújító előadásról rendezőjével, Fehér Balázs Benővel és a Rochelle alakját megformáló Rujder Viviennel beszélgettünk. 

    Fehér Balázs Benő / Fotó: Horváth Judit

    Benő, mit jelent számodra Vian szellemisége?

    Fehér Balázs Benő: Üdítő vele foglalkozni, mert olyan rendezői kihívások elé állít, amik szokatlanok. Például a Piros fű című előadásunkban, amit Marosvásárhelyen rendeztem, egy férfi kapcsolódási nehézségét a szerelméhez úgy ábrázoljuk, hogy amikor közel kerülnének egymáshoz, mindig megjelenik egy szürke öltönyös, szomorú alak, és csak nézi őket. Ettől a férfi lefagy, nem tudja elengedni magát, képtelen az intimitásra. A szürke öltönyös a szorongás manifesztációja. Ebből az következik, hogy a szorongó férfit játszó színésznek nem a szorongást kell megjelenítenie, hiszen az ott van vele a szobában, hanem a szorongáshoz való viszonyát. Vagyis nem zihál, leizzad és elfehéredik, hanem próbálja elterelni a figyelmét a szürke öltönyösről – aki viszont féltékeny lesz, hogy miért nem foglalkoznak vele, majd dühös. Vian művei tele vannak ilyen motívumokkal. Lélektani folyamatokat költőien, túlzó módon ábrázol, sokszor képekben gondolkozik, és a legnyomasztóbb sorsokat tabudöntögető humorral mutatja be. 

    Vivien, milyen úton jutottál el Vianhoz?

    Rujder Vivien: Amikor egyetemisták voltunk, Benő Tajtékos napok-rendezése volt az etalon, az egész iskolán végigsöpört, hogy azt látni kell. Nagyon sokan nem is egyszer néztük meg, mert annyira szerettük, és akik dolgoztak benne, mind a mai napig emlegetik. Benő hatására olvastam el a regényt.  

    Az abszurditás nem az én világom, Vian írásai mégis közel állnak hozzám, mert azokat – legalábbis, amiket Benőtől kaptam és olvastam – az abszurditáson túl átjárják a szép, tiszta emberi érzések. Engem elsősorban ezek ragadtak meg, de persze a szabadsága, a játékossága is hatott rám.


    Hogyan lehetett ezt a nagyon erősen a verbalitásra, a fordítói leleményekre, nyelvi sziporkákra épülő anyagot színpadképessé tenni, darabbá, előadássá formálni?

    F.B.B.: Az adaptáción Laboda Kornéllal és Komán Attilával közösen dolgoztunk, a szöveget Kornél írta. Kevés fordítói ötletet használtunk az eredeti regényből, a stílusát elemeztük, megértettük, majd a magunk ízlése felé torzítottuk. Sajátos nyelv, tele játékkal, nem létező szavakkal, kitalációkkal. Ezek egy része paródia, egy része just for fun [A hecc kedvéért – a szerk.] 

    Nem kizárólag ebből a regényből merítettünk, hanem az egész Vian-univerzumból. Lopkodtunk más műveiből helyzeteket, motívumokat, egyáltalán, a szellemiségét. Ez a regény fragmentált, későn találja meg a fókuszát. Sok szereplőt elindít az elején, fontosnak mutatja őket, majd egyiktől-másiktól önkényesen megválik. El tudok képzelni több előadást, ami ebből a regényből indul ki, más és más főszereplőkkel, eltérő fókusszal.

    Pekingi ősz / Katona József Színház / fotó: Dömölky Dániel

    Ami engem a legjobban érdekelt belőle, az a szerelmi háromszög. Két barát ugyanabba a lányba szerelmes. A hoppon maradó barátot választottam főszereplőnek. Ez volt a legfontosabb döntés. A következő lépés az volt, hogy az ő sóvárgó szerelmét és a barátja iránt érzett bűntudatát a leghatásosabban ábrázoljuk. Vian pont erre nem talált ki semmi költőit, a fiú sokszor nyavalyog, hogy nagyon szerelmes, de többnyire stagnál az állapota. Az jutott eszembe, hogy mi lenne, ha belelátnánk az álmaiba. Így az a sokféle érzelem, ami a szerelmi háromszög velejárója –  az agresszió, a féltékenység, a rivalizálás –  teátrálisan megjeleníthető. Vagyis nem párbeszédekben kell gondolkoznunk, hanem képekben és szürreális helyzetekben. 

    A történet tehát Vian Pekingi ősz című regényéből indul ki, de ha valaki nem a regény világába, hanem a konkrét történetbe szeretett bele, és megnézi az előadásunkat, csalódni fog. Vagy nem. A regényt végül is bármikor elolvashatja újra.

    Vivien, mint mondtad, az abszurd nem a te világod, de…

    R.V.: De ettől függetlenül jól érzem magam az előadásban! Az ott megjelenő abszurditás abszolút az én világom. A humora is az én világom. A kottaszerű szöveg szintén, mert nagyon szeretem a ritmusjátékokat is. Ez a darab úgy van megírva, hogy a szöveg végig nekünk dolgozik, minden egyes szó, mondat segít nekünk, segíti a szerepeinket, a szituációkat. Már olvasva is nagyon izgalmas volt felfedezni. Ha a próbákon már egy kicsit kilógott a lóláb vagy dekoncentráltabb voltam, esetleg elmerengtünk valamin, és más ritmusban zajlottak a jelenetek, elölről kezdtem, mert borult az egész rendszer.

    Pekingi ősz / Katona József Színház / fotó: Dömölky Dániel

    Október elején –  épp akkor, amikor elkezdtünk próbálni  –  megnéztem a barátnőmet, Waskovics Andit a vígszínházi Üvegcipőben, és arra gondoltam, milyen jó lenne, ha a mi repertoárunkban is volna valami szép, tiszta, őszinte érzelmekkel teli darab, ahol a szerelem és a humor együtt van jelen, és van miért, kiknek drukkolni. Egy előadás, ami ad egy kis reményt, hogy lehet hinni az emberekben, érzelmekben, összekapaszkodásban. Engem most ez működtet, lök előre. Nagyon szeretem csinálni, minden ízében új, motiváló és izgalmas előadás. 

    Az, hogy kik játszanak majd egy bemutatandó előadásban, nyilván attól is függ, hogy melyik színésznek van szabad kapacitása. Úgy alakult a szereposztás, ahogy szeretted volna, Benő?

    F.B.B.: Aszerint választottam az anyagot, hogy tudtam, kikben gondolkozhatok, és ezután még a színészekre is igazítottuk a szerepeket. Vagyis volt valami elképzelésem róluk, hogy hogyan állnának nekik jól ezek a figurák, vagy miért érdekelheti őket az eljátszásuk. Ezek is olyan lényeges szempontok voltak az adaptációban, mint egy konfliktusos történet kitalálása. És nagyon jó volt velük dolgozni. 

    Pekingi ősz / Katona József Színház / fotó: Dömölky Dániel

    Horváth Jenny díszlettervezővel Marosvásárhelyen már „vianoztál”, a Piros Fűben is együtt dolgoztatok. A díszlet, egyáltalán a látvány hogyan tudja megsokszorozni a verbális hangsúlyokat, miként erősíti a rendezői koncepciódat?

    F.B.B.: A két korábbi Vian-előadásban is az volt az alapkoncepció a térszerkezet kialakításánál, hogy a nézőket ültessük be a díszletbe, hozzuk be őket a mesevilágba. Az előadás összes eleme – anélkül, hogy konkrét, erőszakos elidegenítő gesztust tennénk – folyamatosan felhívja a figyelmet arra, hogy ez játék. Semmi nem akar valóságos lenni, de minden hivatkozik a valóságra. A túlzás mögött mindig az a szándék, hogy a megszokottól eltérő jelenséget vagy emberi tulajdonságot láthatóvá tegyük. Ez hol vicces, hol megrázó. 

    Fontos szempont volt az is, hogy a sok rövid jelenetet különböző terekben tudjuk megmutatni, de ne legyen két jelenet között körülményes átállás, gyorsan snitelhessünk, így aztán felosztottuk a teret, és a nézők körül mindenhol zajlik játék. 

    Mérnöki pontossággal megtervezted az íróasztalodnál, hogy mit szeretnél látni-hallani a színpadon, és az elképzelésed megvalósítását vártad el a munkatársaidtól, vagy az első pillanattól közösen gondolkodtál velük az előadásról? 

    F.B.B.: Szorosan együttműködtünk az alkotótársakkal, mert egyszerre alakult a szöveg, a díszlet, a jelmez, a zene. Ezek hatottak egymásra. Nem csak a szöveg határozta meg a díszletet, hanem az, hogy mit tudunk vagy szeretnénk megjeleníteni, befolyásolta, hogy milyen helyzeteken keresztül meséljük a történetet. 

    Pekingi ősz / Katona József Színház / fotó: Dömölky Dániel

    Egy előadás létrejötte nem demokratikus folyamat, hiszen a rendező előírja, hogy a színészeknek mit kell tenniük, de azért vannak megengedőbb személyiségek, akik hajlanak arra, hogy nem csak nekik lehet igazuk, és persze léteznek diktátorok. Vivien, jól sejtem, hogy Benő az előbbiek közé tartozik?

    R.V.: Ez az első közös előadásunk, úgyhogy nem tudom, általában milyen a munkamódszere. Ebben a darabban, ahogy említettem, olyan a szöveg, mint egy kotta. Ahhoz mindenképpen ragaszkodott, jogosan, mert tényleg úgy jó, ahogy van, akkor él meg, ha úgy mondjuk, ahogy megírták. Nem férnek bele pluszmondatok, improvizációk. 

    De ez semmilyen gondot nem okozott, tökéletesen kommunikáltunk, meghallgatott, én is őt, meggyőztem, vagy meggyőzött. Fel sem merült, hogy ne mondjam el, mit szeretnék. Ha nem volt jó az ötlet, elmagyarázta, hogy miért nem az. Egyetlen gyomorgörcsös élményem sincs, soha nem kaptam olyan reakciót, hogy „sarokba be, és ne szólalj meg többet”. Azt láttam, hogy figyel, érdeklődik, törődik azzal, hogy nekem és senki másnak se essen rosszul  semmi. Még erre is volt energiája, pedig nagyon pörögtünk a próbákon. Főleg ő.

    F.B.B.: Annyiban diktátor voltam, hogy ki akartam hozni azt a ritmust, amit hallottam a szövegben. Csábító minden poént kijátszani benne, de sok poén nem nevetésre van írva, csak mosolyra. Ezt gyors tempóban elegáns játszani, különben olyan, mintha minden apró hülyeségre azt várnánk a nézőtől, hogy hahotázzon. Ez egy óramű, tele ritmusjátékokkal, koreografált elemekkel, amit pontosan kell működtetni, de ha sikerül, akkor hatalmas élmény színészileg.

    Pekingi ősz / Katona József Színház / fotó: Dömölky Dániel

    Technikailag is bonyolult, nagy díszlettel, sok jelmezzel, kellékkel, zenével, fénnyel. Nemcsak a színészeknek kellett nagyon pontosnak lenniük, hanem a hangosítónak, a világosítónak is meg kellett tanulnia szigorúan ritmusra nyomni a gombot. Emellett Józsa Tamás, az előadás zeneszerzője élőben kíséri a játékot szintetizátoron, pontosan követve a színészek gesztusait. 

    Rujder Vivien / fotó: Horváth Judit

    Gondolom, a próbákon kemény munka volt másodpercre pontosan begyakorolni a partitúrát, de az előadáson az volt a benyomásom, hogy a színészek felszabadultan élvezik a játékot, amúgy vianosan „eldobálják az agyukat”.

    R.V.: Úgy érzem magam, mint egy kislány a vidámparkban, tényleg, olyan jó és friss ez az élmény. Már az első felvonás közepénél megdöntöttük a színházban a rekordot a jelekkel, nagyon megható látni a munkát fent a fény- és hangpultban is. És akkor még ott vannak nekünk a gyönyörű jelmezek, a díszlet… Ilyet ebben színházban még nem láttak! Nagyon büszke vagyok erre a csapatmunkára, ami abszolút Benő érdeme. 

    F.B.B.: Én is nagyon büszke vagyok erre a csapatra, de ez nem az én érdemem. A Katonában azt láttam, hogy öltöztetőtől színészig, zeneszerzőtől asszisztensig mindenki élvezettel és alázattal dolgozik, erején felül teljesít. Egy próbán például azt kértem Vivitől és Tasnádi Bencétől, hogy utánozzák le egymás mozdulatait, de úgy, hogy ne nézzék egymást. Annyira összeszokott páros és annyira kreatívak, hogy két perc múlva összedobtak ketten egy olyan koreográfiát, amin máshol lehet, hogy másfél órát kellene szöszölni. 

    Az első pillanattól kedvesek voltak velem és befogadóak. Nagyon szerettem ezt a próbafolyamatot.

    Boris Vian úgy fejezte be földi pályafutását, hogy a  Köpök a sírotokra című(álnéven írt) regényéből – tiltakozása ellenére – készült film premier előtti vetítésén dührohamot váltott ki belőle a hamis, torz adaptáció, majd összeesett. Végzetes szívrohamot kapott: úton a kórház felé a mentőautóban életét vesztette. A Katona alkotócsapatának Pekingi Őszét túlélné? 

    F.B.B.: Egy szót sem ért magyarul, mert már meghalt. Szóval, lehet, hogy túlélné. 

    Szerző: L. Horváth Katalin

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2024 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram