Éjjel 82 éves korában elhunyt a Mikroszkóp Színpad egykori igazgatója, színész és rendező, Sas József. A hagyományos kabaré műfajának egyik utolsó mohikánjára Sándor Erzsi emlékezik.

A nézők Sasnak hívták a kabarét, mert a Mikroszkóp nevet folyton megpróbálták leváltani. Nem ment. Végül is elgyalulták.

A Mikroszkóphoz való ragaszkodás a magyar néplélek történelmi meghatározottságában keresendő.

Nem enged a negyvennyolcból. Kalefnek hívja a Moszkva teret, nagy ívben tesz Széll Kálmánra Moszkva az övé, nem adja, és Sas is az övé. Mindenki tudja róla, amit lehet, azt is, amit nem lehet, és vállrándítva bólintanak. Ki nem lop, ki nem csal, ki nem tagadja, és ki nem próbálja megúszni? Sas ezzel is csak egy közülük, miközülünk, aki a nép vagyunk, és akinek Sas mindenét odaadja, még azt is, amit eldug.

Sast utálják az értelmiségiek, megvetik az entellektüelek, kigolyózzák maguk közül a művészek. A lábukat sem tették be elmúlt színházába, és ha meglátják a tévében, fénysebességgel vetődnek a távkapcsolóra. Jól teszik. Nem az övék.

Ez a Sas legyeket fog, és ördögi praktikával bifsztekként tálalja őket a nagyérdeműnek. Sas nem finom kis műves, nem cirádamester, nem előkelő iparos. Vállról indítható viccrakétával szőnyegbombázza a közönségét.

Vásári mulattató, vándorkomikus, hivatásos nevettető, bohóc. Nem szellemi akrobata, hanem munkás. Bohócgyári melós. Darabra megdolgozik minden pillanatáért. Nézőként érkezik a kabaréjába, késve persze és fölállítja a teljes sort, hogy bepofátlankodjon a helyére, amelyről az első perctől látszik, hogy nem üres. A nézők hibátlanul fölállnak neki oda is, vissza is. Ő meg lökdösi őket, lábukra hág, zsörtölődik velük, azok hálásan nézik. Igen, ennyire hülyék vagyunk, ennyire a tied vagyunk, csinálj belőlünk még nagyobb marhát, köszi!

Sas egy martinász kalóriafogyasztásával dolgozza bele magát a közönség kegyeibe. Nem bízza őket a véletlenre. Nemcsak megrendezett elkésésével, hanem sikert kikényszerítő szemfényvesztéseivel is. Betapsol magának, csippent a poénnál, segíti a tévelygő nézőt. Nagy meló, sok izzadság – és egyetlen pillanatig sem tagadja el, mibe kerül ez neki. Nem intelligencia, hanem testnedv. Vér, veríték, könnyek. A néző szeméből spriccel a színpadra, úgy röhög. Tele szájjal, hangosan, sikítva. Le lehet szólni, de mondja valaki a néző nevetéstől könnyes szemébe, hogy nincs igaza.

Sas prolibohóc, egy a nézők közül, aki vagány, szemtelen, valódi ripők. Táncol, dalol, korát meghazudtolóan arcátlanul pattog. Bármilyen figurát séróból hoz, de úgy, hogy éppen olyan legyen, mint a nézője melletti néző. Mert a szarból pálinkát főző piros orrú parasztra épp olyan tévedhetetlenül ismer Sas nézője, mint a fülébe bazseváló, huncut szemű cigányemberre. Sohasem magára, mindig a másikra.

Rózsahegyi Kálmán színitanodájából hozza Sas a kliséket, és ezek csak nem akarnak kiüresedni. Sas a legendákba dicsért, nagyra becsült öreg mesterétől tanulta el a komédiázás művészetileg örökké és mélyen lenézett csepűrágófortélyait. Színpadra lépése óta egyvégtében ripacsiskola kitüntetett doktoraként rendel.

A vásári komédia alakjai örök időkön át felismerhetőek. Ki-ki vérmérséklete és iskolázottsága szerint igazodik el bennük. Tudhatók a hatalmaskodó Capitanók, a behódoló Pantalonék és az agyafúrt, de haszonleső vicces Brighellák. Sas őket idézi meg és közben nem spórol a festékkel, az anyaggal, a mimikával, a haj- és barkótépéssel. Ha nem elég jellegzetes a figura, hozzágörbíti a lábát, hajlítja a hátát. Csiricsáré színeivel segíti közönségét a figura azonosításban.

Sas hatásvadász, giccsőr és színházi plebejus. Ebben egy a nézőivel. Olyan, mint ők. Olyan, mint a nép. Egészen nép-szerű. Ezt honorálják neki, amikor nem engedik eltűnni a művészeti megfontolások finnyogásai között.

Elvehetik akár többször is a színházát, legyőzhetetlen haknikirályként újból és újból visszatér az övéihez. Hozza a nézettséget, a hallgatottságot, őt meg követi a közönsége, mennek utána Fészekből művházba. Ennek a közönségnek Kemény Henrik halála óta nem maradt más, csak a Sas. Akiről tudható: egy életen át megbízhatóan püföli az ördögöt.

Most, hogy végleg letette ő is azt a palacsintasütőt az ördög pezsgőt bont.

Sándor Erzsi