Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója és a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) nemrégiben kinevezett kuratóriumi elnöke a Demokratának nyilatkozott terveiről.

A Demokrata interjújából:

Arról szólva, hogy bő egy héttel ezelőtt a Magyar Rektori Konferencia (MRK) és a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája (HÖOK) egyeztetést kezdeményezett a Színház- és Filmművészeti Egyetem helyzetéről, az egyetem polgárai (tanárok, diákok) azonban lemondták a részvételt, mondván az egyetem autonómiájának visszaállítása a cél, Vinyánszky Attila úgy fogalmazott: “Először a diákok, most a tanárok – egyre többen vannak kapitális szereptévesztésben. Pedig nagyon jó lenne végre közelíteni az álláspontokat… (…) Hogy mi lett volna, nem tudom, de talán a nagy hangzavarban szóhoz jutottam volna én is, a kuratórium többi tagja is, hogy a szakmai tervekről beszéljünk, egyeztessünk, arról a lehetőségről, amit a felsőoktatási modellváltással előálló rugalmasabb, korszerűbb intézményi struktúra magában hordoz. Amikor készültem erre az alkalomra, elkezdtem gyűjteni azokat a korábban megjelent kritikákat a színművészetivel kapcsolatban, amiket maguk az egyetem egykori diákjai fogalmaztak meg. És nagy meglepetésemre a Színház folyóirat 2001. májusi számában megjelent, Zacc a kávéban – Helyzetkép a Színművészetin című riportban, ezt bárki elolvashatja az interneten, igen tanulságos mondatokat találtam. „Ha valaki rendet akar vágni ebben az iskolában, akkor mindent a nulláról kell kezdeni, mert a bűn beleivódott a falakba.” Ezt például Schilling Árpád mondta még hallgatókorában, és most ő ágál a leghangosabban minden változás ellen. Bodó Viktor, aki ma az egyetemet védi, őszintétlenségről, a változtatás lehetetlenségéről beszélt, arról, hogy ha nem történik valami, ötven évig minden marad a régiben. A megszólalók leromlott infrastruktúráról, a diákok túlhajszolásáról, rossz tanítási módszerekről, súlyos mesterségbeli hiányosságokról beszéltek. Meg kellene kérdezni őket ma, hogy az elmúlt húsz év alatt bekövetkezett változásokkal elégedettek-e. (…)”

Anna kapcsán, hogy több tanár is kötődik a Katona József Színházhoz, kifejtette: “Strasbourgban, Moszkvában, de még Prágában is akad olyan egyetem, ahol egy színházból kerülnek ki nagyrészt a tanárok, de mellettük működnek mások is. Nálunk viszont csak egy ilyen csúcsintézmény van, így a helyzet végtelenül igazságtalan. És visszatérve a kérdésére, egy szóval sem akarom azt mondani vagy sugallni, hogy a Katona rossz színház lenne, sőt, igazi műhely, amelynek jól körülírható, markáns stílusa, esztétikája, filozófiája van. Más ízléseknek, gondolatoknak viszont így alig marad tér az egyetemen, pedig azok éppúgy érvényesek lehetnek. Húsz éve pontosan a sokszínűség hiányáról beszéltek azok, akik ma meghatározó alakjai a színházi életünknek. A mai diákoknak a mostaninál sokkal több módszert, iskolát, esztétikát, ízlést, formát, stílust kellene megmutatni, aztán majd ki-ki választ közülük a habitusa, személyisége, világlátása szerint” – fejtette ki Vinyánszky Attila.

Arról szólva, hogy a Kaposvári Egyetem, ahol eddig rektorhelyettes volt, augusztus 1-től pedig rektori megbízott lett, miért nem lehet egy kiegyensúlyozó alternatíva, azt felelte: “Olyan értelemben nem, hogy Kaposváron csak színészképzés van, se rendező-, se dramaturg-, se filmes oktatás nincs, így egy az egyben nem lehet a két képzőhelyet összehasonlítani. (…)”

Annak kapcsán, hogy két egykor Kaposváron végzett diák, Bergendi Barnabás és Hermányi Mariann isállítja, a szakmai képzés hiányosságai mellett éppen hogy nem a pesti, hanem a kaposvári színészképzőn zajlik kemény ideológiai nevelés. Takaró Mihály például egy óráján azt kérdezgette a hallgatóktól, ki milyen vallású. Majd amikor Hermányi közölte, hogy nem tartozik egyik valláshoz sem, azt mondta neki: „Akkor te vagy a kis liberális, ugye? Neked ez most nehéz lesz.”

“Én soha nem szoktam feszegetni senkinek a vallását, a világnézetét vagy a politikai kötődéseit, ennél sokkal diszkrétebb ember vagyok. Ezt tudták-tudják a Nemzeti munkatársai is. Innen is írnak alá az SZFE mellett. Mindenki véleményét tisztelem, soha senkit azért nyomás részemről nem ért, ha kiáll valami mellett, és mindent megteszek, hogy a közös színpadi munkát ez ne befolyásolja. Persze, befolyásolja, mert ma mindenkit ez a téma foglalkoztat, de bent olyan helyzeteket igyekszem teremteni, hogy legyen mód beszélgetni, kibeszélni dolgokat. De soha nem szabad lezülleszteni a színházat olyan szintre, hogy a politikai tusakodások kerüljenek előtérbe. Ezért hívtam mindig a legkülönbözőbb külföldi műhelyeket a nemzetközi fesztiválunkra, és ezért jött hozzánk rendezni többek közt Szász János vagy Zsótér Sándor is. Azt pedig, akárhonnan is nézzük, igen nehéz megmagyarázni, hogy a színművészeti fél tanári kara most miért állt fel, cserben hagyva a gyerekeket. Én mást gondolok a tanári felelősségről. Tették ezt annak ellenére, hogy nem győztem és győzöm ma sem minden fórumon hangoztatni, hogy senkitől nem vettünk volna el osztályt, és senki munkájába nem szóltunk volna bele. A változtatások a maguk tempójában, fokozatosan zajlanak majd, építeni akarunk, és nem rombolni ész nélkül. Kissé ironikus, hogy az ehhez a végtelenül bezárt közeghez ragaszkodó emberek éppen a nyitottság és a sokszínűség eltűnését féltik tőlünk” – nyilatkozta Vidnyánszky Attila.

Arról, mi lenne a megoldás ebben a helyzetben, ami mindkét félnek elfogadható úgy vélekedett: “Ezt megint csak közösen kellene kitalálnunk. Javasoltam Fekete Péter államtitkár úrnak, hogy amikor a járványhelyzet engedi, szervezzünk egy vagy több konferenciát, ahol a színművészeti vezetése találkozhat az egész szakmával, az összes színházigazgatóval és mérvadó filmes szakemberrel. És akkor, ott, nyílt színen beszéljünk a jövőről, mindenki mondja el, mit szeretne, milyen hiányokat érez, hol van szerinte túl- vagy alulképzés. (…)”

A felvetésre, mi van, ha azt mondja majd a szakma egy része, hogy ha Vidnyánszky Attila is ott lesz, mi nem megyünk, úgy reagált: “Ha azt fogom érezni, hogy eljött a pillanat, hogy tényleg már csak az én személyem az akadálya a közös gondolkodásnak, gond nélkül félre fogok állni. Mert én ezt ügynek tartom, és nem hatalmi kérdésnek. Soha nem az voltam, aki két kézzel kapaszkodik mindenféle igazgatói székekhez. (…).”

Arról is faggatták, miért tűnik úgy, hogy az ellendrukkerek többen vannak, különösen a színházi világból: “(…)A legmeghatóbb amúgy is az egyszerű emberek támogatása, amikor jönnek a templomba, és mondják, hogy az egész városka értem imádkozik. A Nemzetibe napi három-négy biztató levél érkezik, köztük rengeteg kézzel írott, múltkor például csak ennyi állt egy papíron: „Kitartást! Egy melós.” És igen, a szakmából sokan nem mernek színre lépni, mert tartanak a megbélyegzéstől. Hogy kiveti és megköpködi a saját körük. Emlékszem, amikor a már említett Zsótér Sándor és Szász János először idejöttek rendezni, ők is kaptak kemény megjegyzéseket, hogy hogyan is képzelik ezt. Jobb- és baloldalon egyaránt megpróbáltak kijátszani bennünket egymás ellen. Személyesen is nagyon sajnálom, hogy Szász János nem bírta tovább a rá nehezedő nyomást, és úgy döntött, két nagyon sikeres rendezés, a megteremtett bizalom után mégsem dolgozik tovább a Nemzetiben, és nem rendezi meg a már meghirdetett, remek szereposztású Ivanovot. Miközben ő is pontosan tudja, hiszen erről is beszélgettünk, és unásig tudom csak ismételni: a színművészeti kapcsán az újító szándékok szakmaiak.”

Leszögezte, az oktatásban most változások nem leszek, minden úgy megy tovább, ahogyan eddig, és a folyó képzések a jelenlegi rend szerint futnak ki a következő években, a kuratórium feladata az előttünk álló hónapokban az, hogy az egyetem vezetésével a következő évben indítandó új képzésekről, a közeljövőről és a távlatos célokról, feladatokról tárgyaljon: “(…) El kell érni, hogy a vidéki színházi világ újra vonzó legyen a diákok számára. Hiszen ez jelenti a szakmának a legnagyobb részét, a diákok jelentős hányada itt talál majd munkát. A képzésen belül a mainál határozottabban kell érvényesülnie az esztétikai sokszínűségnek, ugyanakkor a színjátszásunk egyedi jellegéről és annak gyökereiről sem szabad megfeledkezni, arról a kulturális ethoszról, amit Bartók és Kodály képviselt. Nagyon sok vendégtanárt kell hívni, külföldről is. Be kell kapcsolni az egyetemet a nemzetközi vérkeringésbe: utaznia kell tanárnak, diáknak a világba, de sok esetben az is elég, ha eljönnek a Nemzetiben rendezett MITEM előadásaira, ahol az európai színház nagy mesterei mind szerepelnek évről évre, szakmai előadásokat is tartanak. Nemzetközi egyetemi fesztiválokat kell szervezni. Hosszú távú kapcsolatot építeni a legjelentősebb külföldi színházi iskolákkal: kurzusokat cserélni, együtt dolgozni velük – magyar rendezőhallgató külföldi színészekkel és fordítva. Ugyanígy a határon túli magyar iskolákkal is közös ügyeket kell szervezni, mert így természetes módon tágul a „kismagyar” látószög. Mindezeket rendszerszintűvé kell tenni. És ezt nem csupán a színész- és színházi rendezőképzésre értem, hanem a filmesre is. Komoly infrastrukturális beruházás lehetősége előtt állunk, az új campus a következő száz év oktatásának a terepét jelenti, egyedülálló esély, amiről közösen, együttműködve kell dönteni. A háborúskodás helyett egy nagy levegőt kellene vennie mindenkinek. El kell kezdeni a tanítást és a tanulást, és el kell kezdeni az izgalmas, előrevivő, jövőt építő szakmai vitákat. A helyzet lassú normalizálódása mindenki érdeke.”

A teljes interjú a Demokratában olvasható.