Mint arról beszámoltunk, stratégiai együttműködési megállapodást kötött a Ferencvárosi Torna Club és a Nemzeti Színház. A 888 a dokumentum aláírása utáni percekben kérdezte Vidnyánszky Attilát, a teátrum Kárpátaljáról elszármazott igazgatóját futballról, színházról, háborúról és az ukrajnai magyarság sorsáról. Lapszemle.

„Büszke lehetek rá, hogy elkötelezett futballcsaládban nőttem fel” – fogalmazott Vidnyánszky Attila, aki korábban maga is játszott.

„Őszintén bevallom, nem voltam kiugróan tehetséges kapus, ráadásul alacsony srácként nem volt igazi esélyem a továbblépésre. Az edzők azért értékelték bennem, hogy elég jól tudtam harcra ösztönözni a társaimat. De így is viszonylag hamar a lelátóra cseréltem a pályát. Azért nem marad Vidnyánszky nélkül a magyar foci, Matyi fiam nemrég igazolt Dunaszerdahelyre és az U17-es válogatott büszke tagja” – fejtette ki a direktor.

A kérdésre, most szinte kötelező lesz-e az Üllői úti stadionban járnia, elmondta: „Amikor csak tehettem, eddig is ott voltam a hazai mérkőzéseken. Igaz, nem a díszpáholyban, mert jobban szeretek a többi szurkolóval elvegyülni; azt sem bánom, ha időnként a nyakamba öntenek egy pohár sört, vagy a gól után hátba vágnak. Most – a színház és a klub együttműködése nyomán talán többször is felbukkanok majd a páholyban, de azért néha visszaülök majd a fanatikus szurkolók közé a lelátóra.”

Arról is faggatták, hogy Kárpátaljáról elszármazott emberként mennyire tudja hűvös távolságtartással figyelni az ukrajnai háború történéseit: „Természetesen nem tudom és nem is akarom a feltörő érzelmeimet kizárni. Annál is inkább, mert a kárpátaljai magyarság egyre gyorsabb ütemben fogyatkozik, már a megszűnés határára érkezett. S ami még fájóbb, csak távoli személője lehetek a szülőföldem lassú „eróziójának”, hiszen nem tudok hazamenni. Ellehetetlenül a magyar anyanyelvi oktatás, és ami néhány éve még elképzelhetetlennek tűnt: megszűnik az a beregszászi magyar iskola, amit az édesapám épített és amelyet 47 évig igazgatott, és édesanyám is ott tanított; sőt, én is ott voltam tanár két évig. Ez mind, mind torokszorító. A Beregszászi Magyar Színház pedig másfél éve itt játszik nálunk, persze, hogy érzelmi viharokat él át az ember.”