A magyar kultúra napján Józsefváros egykori színházára, a Bárkára emlékezett jozsefvarosujsag.hu Vidovszky György rendezővel, aaki oszlopos tagja volt a színháznak.
(…)
– Hogy merült fel az az ötlet, hogy Józsefvárosnak legyen egy saját színháza?
– Valójában Csányi Jánosnak, az alapító-igazgatónak volt ez az – elég merész – ötlete. Ő akkor fiatal rendezőként egy, a Szentivánéji álomból készített kultikus előadást tudhatott magáénak ismert színészekkel, Kulka Jánostól Udvaros Dorottyáig, akikkel ezt annak idején még az Új Színháznak a stúdiójában játszotta késői esténként. Ez egy független előadás volt, aminek olyan szakmai sikere és híre volt, hogy tulajdonképpen ez jelentette a szakmai tőkéjét a színházalapításnak. És akkor János úgy gondolta, hogy ehhez az összeverbuvált társulathoz kellene egy színházépület. Szívós munkával kijárta a Józsefvárosi Önkormányzatnál, hogy azt az épületet, az egykori Ludovika vívótermét kaphassa meg a Bárka Színház. Ennek a megfelelő jogi procedúrái után végül is a Kulturális Bizottság hozta meg a döntést, és így lett a tornateremből színház. Aztán újabb pályázatok révén az épületet sikerült átalakítani egy kicsit, megőrizve természetesen a vívótermet, ami egy stúdióval és egy másik szinttel kiegészült. Ez is elkészült, és akkor hivatalosan megnyílt, ha jól emlékszem 1996-ban. A Bárka Színház ebben az átépített épületben indult el, ez az épület a jelen pillanatban is ebben a formájában van ott.
– Hogyan sikerült ilyen neves színészeket leigazolni rögtön az elején? Mert azért ha visszanézi az ember, hogy kik voltak a társulat tagjai már a kezdetekkor, azért az látszik, hogy szokatlanul egy erős csapat volt.
– Ez ennek a legendás előadásnak volt köszönhető, hiszen akkor még mindenki magához a Szentivánéji álomhoz csatlakozott úgymond szeretetből vagy izgalomból. És aztán sokan ezek közül a színészek közül úgy gondolták, hogy ebben a szellemi műhelyben szívesen folytatnák a munkát, és így csatlakoztak. De másrészről azt is fontos elmondani, hogy sok olyan színész, akinek a nevét ma jól ismerjük, akkor még egyáltalán nem volt ennyire ismert. Akár Mucsi Zoltán vagy Scherer Péter. Ők akkor részben a független színházi terepen – akkor még alternatív színháznak hívtuk ezt a független világot – voltak ismertek is, illetve Mucsi Zoltán Szolnokon már játszott korábban. Szikszai Rémusz neve sem volt ennyire ismert, ők akkor pályakezdő színészek voltak. Vagy említhetném Pokorny Liát is, aki a Bárka stúdiósa volt, őt színházi gyakorlatra vette fel a színház. Tehát a nagy nevek vagy az ismert nevek mellett, mint mondjuk Udvaros Dorottya, azért voltak olyanok is, akik csak később lettek sokkal ismertebbek. Még hosszan sorolhatnám a neveket, a mai olvasó igencsak meglepődne, micsoda első osztályú csapat jött akkoriban össze.
– A Bárka fogalommá vált, a mából visszanézve olyan dolgokat honosított meg a hazai színházi életben kvázi kőszínházi keretek között, amiket ma már természetesnek veszünk, most pedig eléggé másképp működik a színházi világ. Gyakoribb, hogy nincsenek fix társulatok, nincsenek fix helyek, hanem projektek születnek. Az is általánosabb, hogy valaki köré szerveződik egy társaság, és befogadóhelyeken lépnek fel. Jól látom, hogy a Bárka sok tekintetben úttörő volt ebben a klasszikus kőszínházi világban azzal, hogy egy alternatív vonalat hozott be a hagyományos színházi keretek közé? Plusz befogadó színházi helyként is működött, rengeteg, akár hazai, akár külföldi társulat számára. Hogyan és miért alakult ez így, illetve hogy mennyire volt úttörő szerepe a Bárkának?
– Igen, szerintem is úttörő volt a Bárka sok szempontból. Ez a színház az első pillanattól kezdve nem úgy tekintett magára, mint egy sokadik budapesti kőszínházra. Már maga az épület sem ilyen volt. Tulajdonképpen ma Budapesten talán csak a Trafót lehetne említeni, meg a Jurányi Házat, ahol hasonló „fekete dobozok” vannak, amikor a színházi tér nem egy megépített színpadból és egy rögzített nézőtérből áll, hanem egy nagy fekete teremből, ahol a nézőtér és a színpad elhelyezkedése mindig minden előadásnál más lehet. Ez a koncepció, az ilyen működés, az ilyen színházi gondolkodás már eleve inkább közelebb viszi az egészet az alternatív színházhoz, mint a kőszínházhoz.
A Bárka részben az épület adottságai miatt is, valamint a szellemi kihívásból adódóan is kereste az új színházi formákat is, valamint nyitott volt a társművészetekre is. Volt egy kiállítótere, a Bárka Kávézó, ahol tényleg állandóan volt valamilyen kiállítás, ezek nagyjából havonta cserélődtek, fotók, festmények, mindenféle tematikus kiállítások voltak. Működött a színházban, ugyancsak a kávézóban, éveken keresztül egy zenei klub is, a józsefvárosi jazz-zenészek, Balázs Elemér és csapata tartott ott minden kedden jazz-klubot. De itt lépett fel rendszeresen, akkor még kevésbé ismertként Palya Bea is az akkori zenekarával, a Folkestrával. Említettem már, hogy működött filmklub is, mindenféle tematikus sorozatokkal. Volt, hogy a színészek választottak filmet, és ennek is elég nagy közönsége volt.
Gyakorlatilag a színház, ez az épület mindig is több volt, mint csak színház. De közben emellett természetesen repertoárszínházként kezdett működni. Egy kicsit igazából ebből is adódott az első művészi megroppanása a Bárkának, hogy hogyan lehet rendes – most ezt idézőjelben mondom, hogy rendes – színházként, repertoárszínházként működni, de közben mégis megőrizni ezt a fajta művészi szabadságot és kísérletezést, amiből tulajdonképpen elindult a színház.
(…)
A megszűnés kapcsán annyit tudok mondani, hogy ez részben összefügg azzal, hogy a Közszolgálati Egyetem campusa odakerült az Orczy-kertbe, és elindult ez a nagy beruházás. Ilyen értelemben a Bárka Színház épülete – a Ludovika vívóterme – hirtelen része lett ennek a campusnak. Az akkori önkormányzat akkori vezetése Kocsis Mátéval az élén egyáltalán nem kívánta a Bárka Színházat a továbbiakban támogatni, ezért átadta azt az egyetemnek, akiknek viszont nem volt szüksége színházra, hiszen egy közszolgálati egyetemnek semmi szüksége nincsen egy ilyen jellegű műhelyre. Ráadásul jogi problémák is fölmerültek, hogy azt a támogatást, amit addig az önkormányzat, illetve az állam adott, azt egy egyetemen keresztül hogyan kaphatja meg a színház.
Ez súlyos likviditási problémákat jelentett az utolsó években, ami aztán végül is felelős döntéshozás nélkül egyszer csak úgy érte a színházat, hogy kivérzett. Nehéz megmondani, melyik volt a Bárka Színház utolsó napja, hiszen igazából senki nem mondta ki, hogy bezárja, senki nem mondta ki, hogy itt a vége, hanem egész egyszerűen elfogyott minden lehetőség. Egy éven keresztül 2014-ben már a vívóterem tulajdonképpen csak raktárként működött, még akkor is reménykedtek néhányan, hogy hátha tovább fog tudni működni a színház, és megőrizték ott a díszleteket egy ideig. Aztán utána egy felszámoló bizottság – ki tudja hová – ezeket is elvitte.
Egy nagyjából érthetetlen politikai nemtörődömség áldozata lett a Bárka Színház, legalábbis az én megítélésem szerint. Én akkor ott voltam, és a társulat oldaláról éltem ezt végig, sőt, az enyém volt az utolsó próbaidőszak is. Tasnádi István Rovarok című darabján dolgoztunk, amit többszöri nekifutásra néhány héten át próbáltuk, de egy idő után le kellett vele állnunk, mert látszott, hogy nem fogjuk tudni bemutatni már.