Komoly szakmai sikerrel zárult a Magyarország által idén megrendezett 10. Színházi Olimpia, melynek záróakkordja, a szintén egy évtizedes jubileumához érkezett Madách Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) volt. A grandiózus vállalásokról, és határon átívelő fesztiválok kulisszatitkairól Eöri-Szabó Zsoltot, a Nemzeti Színház fotográfusa és Kornya Istvánt, a Nemzeti Magazin főszerkesztője nyilatkozott.
– Meg lehet fogalmazni, hogy miben volt különleges a Magyarországon több hónapon keresztül lezajlott Színházi Olimpia?
Kornya István: A 10. Színházi Olimpia megrendezése egy grandiózus és nyugodtan mondhatom, hogy extrém feladat volt. Sem a Nemzeti Színházban, sem Magyarországon nem volt még ilyen nagyszabású fesztivál, ami szinte minden rekordot megdöntött. A számokat idézve: 58 országból, 400 társulat 700 előadást tartott, több mint 100 helyszín egész Magyarországon. Visszanézve a korábbi színházi olimpiákat az előadások száma egyrészt fesztiválról fesztiválra növekedett, aminek a mostani volt a kicsúcsosodása, illetve a hazánk által szervezett olimpia volt az első, ahol a tánc- és a bábművészet is „intézményesen” képviseltette magát. Újítás volt az a fajta demokratikus, decentralizált hozzáállás is, hogy azok a színházak, amelyek részt kívántak venni az olimpián, egy határon túli, illetve egy külföldi előadást hívhattak meg, és ahol volt erre szándék, ott fesztiválokat is szervezhettek – így volt ez Pécsett, Miskolcon, Győrött és Debrecenben is. Vidnyánszky Attila, a 10. Színházi Olimpia művészeti vezetője – ennek a koncepciónak kitalálója – mindössze egyetlen ajánlást tett, hogy az egyes résztvevők lehetőleg olyan partnereket keressenek, akikkel hosszú távú kapcsolatok kialakítására nyílik lehetőség. Ha az olimpia hozzájárul a magyar színházak nemzetközi kapcsolatainak fejlődéséhez, az már siker.
Eöri-Szabó Zsolt: Ilyen nagyságrendű nemzetközi jelenléttel én még nem találkoztam. Fontos látni, hogy abban, hogy Magyarország szervezehette meg a 10. Színházi Olimpiát, egyrészt nagyon sok év munkája van, másrészt pedig nem szabad elfeledkeznünk, arról a tudatos építkezésről sem, ami a közel egy évtizede, a Nemzeti Színház által elindított Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozót jellemzi. Tény, hogy korábban is voltak jelentős színházi fesztiválok Magyarországon, melyek igyekeztek kitekinteni a világra, de azt hiszem, hogy a nemzetközi kapcsolatok terén egyik sem jutott olyan szintre, mint a MITEM.
– Ezért volt, hogy a tavasszal megvalósult IX. MITEM előadásai képezték, úgymond a gerincét magyarországi színházi olimpiának?
Kornya István: A Színházi Olimpia Magyarországra hozatalának ötlete már 2018-ban megfogalmazódott, amikor Vidnyánszky Attila a második öt éves igazgatói ciklusára pályázott. 2019-ben a szentpétervári rendezésű olimpián a Nemzeti Színház a Rocco és fivérei című előadással szerepelt. Az elmúlt években megrendezett MITEM Fesztiválok alapgondolata az volt, hogy ez a találkozó egy szemle: lássuk, a nagy rendezők, a meghatározó műhelyek, mit képviselnek, milyen trendek vannak a világ, elsősorban Európa színjátszásában. Vagyis nem a Nemzeti Színház és Vidnyánszky Attila értékrendje a mérvadó, hanem annak a lehetőségnek a megteremtése, hogy mindenféle előadás, minél több esztétikai, ideológiai irányultságú, egymástól akár nagyon eltérő világszemléletű alkotás megjelenjen. Ez a nyitottság az, ami a MITEM-et különlegessé teszi. Romeo Castellucci vagy Suzuki Tadashi, Dimitris Papaioannou vagy Tompa Gábor, Heiner Goebbels vagy Jan Klata más és más „világokat” képvisel. A lényeg, hogy jó előadás, jó színház legyen, amelyet meghatározó művészek hoznak létre. Az ő szemüvegükön keresztül másként, újabb és újabb szemszögből tudunk rálátni saját életünkre. Az elmúlt tíz évben voltak minifesztiváljaink is a MITEM-en belül: láttunk egy csokorban skandináv, illetve mexikói színházakat, nagyon érdekes volt az arab válogatás, amiben otthon dolgozó és száműzetésben lévő társulatokat is láttunk. A MITEM-ek gazdagsága, a találkozó nyitottsága mind abban az irányba mutattak, hogy a Nemzeti Színház egy olimpiát is meg tud szervezni – nem pusztán logisztikai értelemben, hanem a nyitottság és a sokféleség eszméjét képviselve. Számomra nagyon fontos volt, hogy a MITEM-et Vidnyánszky Attila nem úgy határozta meg, hogy ez az olimpia főprogramja. Azt mondta, minden partner számára a sajátja a fő program, ugyanakkor MITEM előadásai valóban a teljes olimpia kínálatának egyfajta gerincét képezték.
Eöri-Szabó Zsolt: A MITEM Fesztiválok kapcsán a kezdetektől a világszínház legrelevánsabb produkcióit hoztuk el a Nemzeti Színházba, elérhető áron, s a úgy tetszik, most az olimpia keretében ugyanezt lehetett megvalósítani, csak éppen az ország minden szegletére kiterjesztve.
– A 10. Színházi Olimpiát előkészítő és lebonyolító stáb tagjaként mi volt a pontos feladatotok?
Kornya István: A Nemzeti Magazin főszerkesztőjeként feladatomnak tartottam, hogy a témával minél többször foglalkozzunk. Rendszeresen publikáltunk az olimpiáról cikkeket, megszólaltattuk az előző, a szentpétervári események szervezőjét, Valerij Fokin rendezőt és a görög rendezőt, Theodórosz Terzopoulost is, aki az olimpia egyik alapítója. Mindezt azért, hogy a közönség és mi is felkészülhessünk arra a nemzetközi szakmai kavalkádra, ami végül több hónapon keresztül megvalósult. Az olimpia hónapjai alatt a Nemzeti Magazin nemcsak a MITEM-ről, hanem az egész olimpiáról beszámolt. Egy másik típusú feladatom a közönségtalálkozók moderálása volt, amiből jó pár jutott rám az olimpia alatt.
Eöri-Szabó Zsolt: Három hónapon keresztül gyakorlatilag minden este bent voltam a színházban, vagy különböző külső helyszíneken fotóztam, szerkesztettem a honlapot, a társulatoktól beérkezett anyagokat és eredeti végzettségemnek és villamosmérnöki vénámnak köszönhetően még az informarmatikusokkal is tartottam a kapcsolatot. Igyekeztünk mind technikailag, mind a kommunikációt tekintve egy egységet kialakítani, azt ami a legjobban hordozza az általunk elképzelt olimpia üzenetét.
– Voltak meghatározó élményeitek ebben az időszakban?
Eöri-Szabó Zsolt: A munka közben elcsípett beszélgetésekből tudtam táplálkozni, abból, hogy ki, hogyan gondol a színházművészetre. Az előadásokat látva pedig megerősödött a meggyőződésem, hogy tényleg annyi féle színház, annyi féle felfogás van, hogy nézőként hiba lenne egy előre elgondolt koncepcióval érkezni, hanem igenis nyitottnak és befogadónak kell lenni az újra.
Kornya István: Számomra a német Heiner Goebbelsszel való találkozás jelentett nagy intellektuális élményt. Láttam a workshopját, amit a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tartott, részt vettem a Mindaz, ami történt és történhetne című előadás előkészületeinél, több interjút is készítettem vele. Az előadása pedig azért volt érdekes, mert a 20. századi Európa történetéről nagy rálátással szólt, de nem a jelen politikai aktualitásaira kacsintva vagy azokra tekintettel. Goebbelst nem a történelmi konkrétumok érdeklik, hanem az azokból leszűrhető esztétikai „következtetések”. Amit láttunk, nem hagyományos értelemben vett színház volt, hanem a képzőművészet, a kortárs zene találkozása egy látványos, elgondolkodtató, rengeteg izgalmas asszociációt elindító óriási performanszban.
Az interjút Ur Máté készítette.