Mit tennék, ha ma este a Caligula helytartója lenne… – A Szkéné sorozatában minden előadásnál egy előtérben vagy háttérben dolgozó alkotó meséli el, hogy telne a napja, ha aznap előadása lenne.

Virtuális helytartó

A szép kék lufim egy hetven évvel ezelőtti május elsején elszállt. Már nem sírtam, mert nagyfiú voltam. Most sem teszem, öregfiúként. Csak odaírtam a guglinaptáramban az előadások elé: E. Nem töröltem ki őket, mert az egyre több halottamat sem szoktam a telefonjegyzékemből rögtön, várok néhány évet, majd rossz érzéssel: delete. Onnan kitörlöm, az emlékezetemben ott maradnak, meg az álmaimban, egyre gyakrabban. Az elmaradt előadások elől is, reményeim szerint csak az E-t kell majd, ha lesz még szőlő, lesz még lágy kenyér. Mert ezeket az estéket még pótolni fogják lágy-kenyéradó gazdáim, mint a Szkéné is.

Épp a Caligula helytartója szombathelyi előadására tartott a társulat, amikor a 40. kilométer tájékán éles csavarral vissza kellett fordulnunk, mert szembejött a járvány és a parancsolat. Azóta 36 előadás elé került E betű a naptáramban. A mostani Caligula helytartója a 37-ik. Ezt a napot is úgy kezdtem volna (de persze kezdem is, mert az embernek illik rendben tartania a konvencióit), az Index és a Facebook-barátaim elkeserítő közpolitikai híreivel, a mindig gazdag reggelivel és az akörüli teendőkkel (hiszen az ebéd, az mindig bizonytalan), a gondos csomagolással, mert ha Caligula, akkor fekete cipőt kell húzni fekete zoknival, a kimosott fehér frakkinget frissen vasalni, közben átgondolni, mit hagyok majd itthon, ja, Gábornak a cigarettás szelencét bekészíteni, az inget gyűrődésmentesen felfeszíteni egy papírkartonra, azt bele a hátizsákba, hozzá a hajkefét, még jó, hogy festeni nem kell, mint az Erzsébetben, amihez make-up lemosót kellene vinni.

Könnyebbség, hogy Bercsényi gondoskodna a rúzsról és szemfestékről… Egyéb részletek felett most átugrom.

Meg kell viszont tervezni, hogyan közlekedem, mert persze Csillaghegyen lerakom a kocsit (ha van parkoló), órámat nézve futok a HÉV-hez, el kell érnem a 9:14-es szerelvényt. Onnan 2 metró és gyalog a Ráday utcán a Stúdió „K” Színház ig, ahol 10-kor próba, majd a metrón átnézem a mai penzumot, mi az, amiben tovább kell lökni a színészeket a múltkori próbához képest. A héven a Székely János szövegeit elmormolom, kis szájcsücsörítésekkel, mert már úgyis hülyén néz rám a többi utas. Ez amúgyis csak kontroll, hogy a majd 10 éve futó előadás előtt mennyi időt kell szánni a frissítésre délután. De előtte még biztos ki kell szaladni a Mafilm Audióba, onnan busszal és hévvel vissza Csillaghegyre, felmarni az autót, mert este már lustább lenne a BKV, figyelni a Waze legrövidebb utat mutató Lottéjének kicsit spétes forgalmi utasításaira.

Beeseni a Szkénébe, 5-kor szövegösszemondás, már vár Nagypál, én fáradt hülyéskedéssel menetközben, kabátban beordítom jelenetünk első mondatát: „Miért, uram?” – és ebben a kérdésemben az egész életünk benne lesz. muszáj ugyanis lazán kezelni, de szövegpontosan a próbát, mert ha igazából csinálnánk, akkor már úgy éreznénk, már az egész előadáson túl vagyunk, pedig dehogy, hiszen sosem szabadna ugyanúgy csinálni, mint a megelőző alkalommal, illik meglepni a partnert is, a közönséget is (mert mindig premier van, hiába látta már néhány törzsnéző háromszor is), és különben is: egyszerre újabb színeket fedezek fel a kolléga jelenlétében, ami arra inspirál, hogy megérezzem az új helyzetet, amiben magam számára is váratlanul, egyszer csak a mában leszek, hiszen a napi történések alánk terítik a 2000 évvel ezelőtti világ jelenvalóságát, a hatalom gyilkosságát, az emberi morál elsődlegességét a túlélés rutinja ellenében, és újra meg újra meggyőződöm arról, hogy mai szerző mai darabját keltjük életre.

A többi nem is érdekes. Persze mindez csak virtuálisan igaz, hiszen a próba is online folyik a karanténban, az előadás pedig, hogy Platón szellemében fejezzem ki magam: csak az előadás „ideája”, nem valóságos, mint ahogy az érte kapott tiszteletdíj is, hogy úgy mondjam: digitális. A vigasztaló az egészben, hogy nézőinknek sem kerül sokba. Mi meg: csak megélünk valahogy, akár a Biblia madarai.

Fodor Tamás

ITT követhetik a Szkéné Facebook oldalát, ahol további történeteket és vallomásokat olvashatnak.