Kétéves volt, amikor református lelkész édesapját 22 év börtönre ítélték, őt pedig az édesanyjával és hat testvérével kitelepítették a romániai Gulagra. Visky András erről írta a Kitelepítés című regényt, a mai napon, 2024. március 14-én pedig Kossuth-díjat vehetett át az írói életművéért. Az írót a díjról és a könyv utóéletéről is kérdezte az Index.

„Amennyiben az örökkévalóság perspektívájából nézzük, akkor én is hiszek abban, hogy a dolgok értelmet nyernek, vagy ahogy mondja, kiegyenlítődnek” – mondta Visky András arra a felvetésre, hogy azt a szenvedéstörténetet, amelyet átélt és megírt a Kitelepítés című regényben, az elismerés, illetve az olvasói visszajelzések által a sors valamilyen módon kiegyenlíti.

„Nekem talán ez a legnagyobb ajándék, ez az országegyesítő esemény, ami megtörtént, és még mindig zajlik a könyv körül. A Kossuth-díjra is így gondolok: nem vagyok benne biztos, hogy az én életművem rászolgált erre, de megpróbálom úgy elfogadni és magamhoz venni, hogy tulajdonképpen nem is az enyém, és azonnal továbbítom is szellemileg, erkölcsileg azoknak, akiket ez mindenestől megillet” – tette hozzá.

Visky Andrásnak mindeközben nagy erőfeszítésébe kerül, hogy megőrizze az alkotás folytatásához, a következő könyvhöz szükséges csendet, elmélyülést, amelyben „el is tartja magától” a díjakat.

A szépirodalmi feldolgozás meglátása szerint azért fontos, mert így mindenki számára átélhetővé válik, az olvasó valamilyen mértékig azonosítani tudja magát a könyvben megírt szituációkkal, a kiszolgáltatottsággal. „Egy magányos anya kiszolgáltatottságával például, akinek a férje egy legendásan szörnyű börtönben eltűnik, amit a Kitelepítésben megírtam. Sok hasonló történettel találkoztam, és ahogyan a vesztesek arca fölfénylik, az mindig nagyon nagy pillanat. Úgy vagyok mindig a vesztesek oldalán, hogy nem hiszek abban, hogy a történelmet az erősek, a győztesek írják. Abban hiszek, hogy a történelmet mégiscsak azok írják, akik az emberségüket nem árulják el és nem változtatják árulásra.”