Tanít Budapesten a Károli Gáspár Református Egyetemen, dramaturg és művészeti igazgató a kolozsvári Állami Magyar Színházban, Erdély- és Magyarország-szerte, sőt Amerikában is gyakran megfordul egy-egy színházi előadás próbafolyamatán. Színházi hagyományokról, történelemről, istenhitről kérdezte az EGY.hu.

Szűcs Boróka cikkéből:

A kérdésre, hogy fér meg egy személyiségben a színházi világ az exhibicionizmusa, és az irodalmi alkotósághoz tartozó introvertáltság, Visky András elmondta: „Lehet, hogy sok író introvertált, de abban a tekintetben semmiképp sem azok, hogy azt szeretnék, hogy a műveik megjelenjenek, és párbeszédet kezdeményezzenek az olvasóikkal. Én ezt a kettőt egyáltalán nem látom egymást kizáró aspektusnak. Nekem a színház azért vált fontossá, mert neveltetésemnél fogva szükségét érzem az azonnali visszajelzésnek, a közösségi megélésnek, annak, hogy ott valami történik velünk, nemcsak a színészekkel, hanem a nézőkkel is. Egy közös térben vagyunk mindannyian. Ez rendkívül fontos számomra, nagyon közel van a vallási élményhez.”

A felvetésre, miszerint ezzel szemben sokszor tapasztalni, hogy vallásos, egyházi közegekben a színház, és főleg a színészi lét egyfajta erkölcstelenséghez kapcsolódik, úgy reagált: „Ennek nagyon nagy hagyománya van, és nem baj, hogy létezik ez a feszültség. Platóntól kezdve az egyházatyák korán át időről időre voltak színházromboló korszakok. Ez a feszültség akkor tud jól működni, hogyha a két intézményi létmód készséggel egymás tükrébe tekint. Akkor, amikor nagyon felerősödtek a színházellenes korok egyházi részről, az egyházatyáknak igenis igazuk volt abban, hogy a saját kortárs színházuk emberellenes, kegyetlen játékok színhelye volt. A társadalmi igazságtevés nevében, vallási szertartások köntösében lehetett embert ölni, sőt prostitúció is zajlott a színpadon. Pedig sem a halál fokozottan intim eseményéből, sem pedig a testmeggyalázásból nem szabad esztétikai élményt, performanszt csinálni. A „Valódi Színház” a másiknakszemélyét és a testét tiszteletben tartja.”

Arról szólva, hogy az általa jól ismert színházi világban ez működik-e, azt felelte:
„Én azt szoktam mondani, hogy a Valódi Színház nem is biztos, hogy létezik. Viszont nagyon fontos, hogy színház létezzen, ez maradt az egyetlen közösségi tér, ami az embereket a közös gondolkodás eseményében részesíti. A színház feladata, hogy provokáljon, ami akkor működik jól, hogyha az előadás nagyon mélyen megérinti a néző lelkét. A színház akkor jó, ha magammal viszek valamit az előadásból, ha a reflexió feladatát helyezi rám. Ez a feladat lehet etikai vagy spirituális, de mindenképpen akkor bír valódi értékkel, ha visszahelyez a közösségembe, és ha általa kérdéseket teszek fel magamról és a közösségben elfoglalt helyemről. (…) Természetesen lényegi különbség, hogy a színház a nézőt önreflexióra bírja, a vallási viszont a teljes átváltozás ajándékában részesítheti az embert.”

Arról is szó esett a beszélgetés során, hogy egy interjúban azt mondta, fontos, hogy ne akarjunk nagy emberek lenni:

„Az, hogy az ember jobb akar lenni önmagánál, nagyszerű és nagyon fontos. Amikor viszont a másik ember ellenében akarunk sikereket elérni, elvesztünk. Nem szeretnék a siker-kritikus szerepében tetszelegni, de az biztos, hogy a sikervallás ellen vagyok. Most olyan korban élünk, mikor a siker vált az egyetlen vallássá, a siker méri az ember értékét, és ez nagyon is kirekesztő, sőt pusztító. Ez a felvilágosult, vallástalan világunk sokkal vallásosabb, mint a szelíd hittel átitatott korok. A sikervallás globális lett, ez tett egyetlen emberiséggé bennünket, a kulturális különbségek eltűnőben vannak a siker nyomására. Ma a siker az egyetlen isten, és olykor hihetetlenül nevetséges figurákból tudunk bálványokat faragni önmagunknak. A hit kísérletének önmagát kitevő ember nem a sikerre, hanem az áldás elfogadására törekszik. És az áldás mindig közösségi esemény is egyszersmind, nem individualizálható, nem sajátítható ki és nem engedi, hogy minden reményünket az emberbe vessük.”