Vladimir Anton rendező, a bukaresti Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára, a Csíki Játékszín művészeti vezetője a Szolnoki Szigligeti Színházban Vízkereszt vagy bánom is én címmel rendez. Az alkotó elsősorban klasszikus drámákat állít színpadra (Shakespeare, Schiller, Goldoni), de jelentős kortárs műveket is színre vitt (Mrożek, Osborne, Wilder, Egressy, Zeller). Olyan színházban hisz, amelynek fő célja az élő párbeszéd a közönséggel. Mindig a színészt helyezi előtérbe, gyakran provokálva a közönséget az előadásai által felvetett kérdésekkel.

Ajánló a Vízkereszt vagy bánom is én elé:

Mi a szerelem? Vágy? Ábránd? Őrület? Shakespeare a szerelem természetrajzát kutatja a Vízkeresztben, ahogy mi is évezredek – születésünk óta. Ezért kergeti, űzi, hajszolja szereplőit pompás félreértések, kacagtató helyzeteken át – miközben mindenki hisz, remél, mindenki csal, csalódik – , hogy végül megtalálja a maga párját – zsák a foltját – és hogy végül mi fuldokolva, röhögve, sírva magunkra ismerhessünk és kérdezhessük újra: Mi is a szerelem?

Interjú a rendezővel:

Hogyan működik a közös munka a színészekkel? Milyen kihívásokkal szembesültél? Mennyire nehéz egy másik nyelven rendezni?

Számomra a színház érzelem. Egy színházi ember számára csak egyetlen nyelv létezik, mégpedig az emberség nyelve. Az alapvető emberi érzelmek mindenhol ugyanazok a világon. Az egyes kultúrák sajátosságai számomra csupán olyan elemek, amelyek még inkább segítik a színházi emberek találkozását. Az itteni társulattal szenzációsan dolgoztam, és a mai magyar és európai színház egyik kincsének tartom őket.

Vannak érdekes kulturális különbségek, magyar, erdélyi és román színház között?

Néha úgy érzem, hogy egyáltalán nincsenek, máskor pedig úgy, hogy jelentős különbségek vannak. Áldás, hogy mindkét kultúrában élhetek és dolgozhatok. A magyar kultúra rengeteget adott nekem, mind szellemileg, mind szakmailag. Az erdélyi magyar színház, úgy hiszem, nagyon szerencsés, mert több forrásból táplálkozik. A színészek számára ez felbecsülhetetlen érték. Alapvetően azonban nem léteznek különbségek. A színház egy nagyon kemény világ. Tehetséges vagy? Akkor Thália gondoskodik rólad. Nem vagy tehetséges? Akkor az életed kínlódás. A színház minden nap, akár akarjuk, akár nem, tükröt tart elénk, és nem engedi, hogy becsapjuk magunkat. És mert az ember így van megalkotva, különösen a tehetséges embereknek vannak kétségeik önmagukkal kapcsolatban.

Milyen üzeneteket hordoz ez a darab a mai közönség számára?

Életöröm, kalandvágy, bátorság és a tény, hogy a SZERETET, CSAK a SZERETET menthet meg minket. Az élet szeretete, az egymás iránti szeretet. Úgy gondolom, hogy a darab egy állásfoglalás a barátság mellett, de nagyon finoman megfogalmaz egyfajta ellenállást is minden szélsőségességgel szemben.

A darab központi témája a szerelem és az identitás kérdései. Hogyan közelítitek meg ezeket a témákat, figyelembe véve a mai társadalmi kontextust?

A jelenlegi társadalmi kontextusban az abszolút igazság birtoklása szinte mindennapos jelenség. Az én előadásom az EGYÜTT-lét melletti érvelés. A szeretet csak együtt létezhet, nem igaz? Végül is a nézőtéren olyan emberek találkoznak, akik a társadalomban soha nem lennének ugyanabban a térben. Olyan emberek, akik másképp éreznek, és eltérő véleménnyel rendelkeznek társadalmi és politikai jelenségekről. A színház (és a művészet) feladata, azt hiszem az, hogy összehozza az embereket egy közösséggé, és arra késztessen minket, hogy csendben leüljünk egy pillanatra, és lássunk a színpadon más embereket, akik talán hasonlítanak ránk, talán nem, de körülöttünk léteznek. És ezáltal lassan-lassan empatikusabbá válunk, és talán, de csak talán, jobban megismerjük önmagunkat is.

Mit gondolsz, mi a legnagyobb kihívás a Vízkereszt színpadra állításában, és mi az, ami a legnagyobb örömet okozza számodra ebben a folyamatban?

Shakespeare mindig a legnagyobb kihívás egy színházi ember számára. Gondolkodunk, próbálunk, képzelődünk, kutatunk, és reméljük, hogy legalább egy kicsit sikerül valóban megértenünk a valaha élt legnagyobb költőt és drámaírót.

Ami pedig az örömöt illeti… Krisztián, Matyi, Villő, Panni, Kristóf, Laci, Pulcsi, Gombi, Hege, Kicsi, Boti, Denise, Gyuri, CZ, Dia, TH, Papi, Johanna, Orsi, Hanna, Erika, Mónika, Kriszti, Anna. Amikor majd 1000 kilométert vezetek hazafelé, a gyermekeimhez, akiket egy hónapja nem láttam, ahogyan épp felnőnek, úgy fogom érezni, hogy nemcsak fantasztikus színészeket hagytam itt, hanem valami ennél sokkal fontosabbat: BARÁTOKAT. Érezhet ennél nagyobb örömet egy színházi ember? Bízom benne, hogy ők is ugyanezt fogják érezni.

Forrás: Szolnoki Szigligeti Színház