A Jacques Offenbach Hoffmann meséi című operájának szenvedélyes költőjét éneklő tenoristák közül többen elvéreznek, amikor meggyőződésükké válik, hogy a gyönyörű látomásaival birkózó poéta-szerep megfejtésének egyetlen kulcsa az, ha végtelenségig kivetkőznek önmagukból a színpadon, lelkükben ezer hőfokon elégnek, és kifacsarják magukat fizikailag is. Andrei Danilov, az V. Marton Éva Nemzetközi Énekverseny győztese megmutatta – még ha csak a Kleinzach-legendán keresztül is –, hogy ez koránt sem egyedül üdvözítő út Hoffmann hiteles hangbeli és színészi interpretációjához. Oláh Zsolt írása.
Marton Éva, mások mellett a Magyar Szent István-renddel kitüntetett Kossuth-díjas drámai szoprán érdeme, hogy 2014-ben Magyarország felkerült az „A” kategóriás énekversenyek nemzetközi térképére. Nyolc évvel ezelőtt útjára indult, nagyívű vállalását az elmúlt időszakban visszaigazolták a versenyzőknek az előző évit rendre meghaladó, rekordszámú jelentkezései, valamint a többtucatnyi országból érkező benevezések.
A hazai énekesekkel együtt Kínától Kanadáig, Izraelen, Dél-Afrikán és Brazílián keresztül az Amerikai Egyesült Államokig, Dél-Koreán, Kazahsztánon, Oroszországon és Ukrajnán át az európai térfél számos más államáig terjed a paletta. A kétévenként megrendezendő világverseny 2020-ra tervezett eseménysorozatát a pandémia miatt csupán tavaly kísérhette figyelemmel az érdeklődő közönség, a szervezők azonban idén visszatértek a megszokott kerékvágásba, bízva abban, hogy sem járvány, sem háború nem befolyásolja majd a verseny menetét.
A világhírű operaénekes a seregszemle névadójaként és mintegy védjegyeként, elismert szakmai partnereit hívja a mindenkori zsűribe, akik nem csupán értékítéletükkel, de befolyásukkal is elősegíthetik a kiemelkedő a fiatal művészek további sorsának alakulását.
Az idei elődöntőkbe jutottakat tekintve a nézők több, nemzetközi tapasztalattal bíró énekest is hallhattak, akik jó néhány versenyt megjártak már, ki fontos eredményekkel hazatérve, mások pedig hasznos ismereteket gyűjtve a következő megmutatkozási lehetőség előtt. Személy szerint szívesen látnék még akár itthon, vagy külföldön már bizonyított magyar indulókat, de az öt, elődöntőt megkezdő magyar honfitársunk teljesítményére sem lehet panasz és a nemek aránya is kiegyensúlyozottabb volt köztük mint tavaly.
Most hárman voltak férfiak, de álljon itt mindannyiuk neve, a hölgyekkel együtt: Megyimórecz Ildikó, Tuznik Natália, Dani Dávid, Erdős Róbert és Szeleczki Artúr vállalták a megmérettetést, közülük Tuznik bejutott a döntőbe. Némelyikük visszatérő, de újoncok is feltűntek, akik tanulmányaik során ízlelik a nemzetköziség auráját.
Egy bizonyos szakmai szint fölött vélhetően csupán árnyalatnyi különbségek alkotják a különböző énekversenyek díjazottjainak rangsorát, hiszen akit beválogattak, és főleg eljutott a döntőig, az tehetséges. Miután azonban a művészet akár előadói, akár bírálói szemszögét tekintve magában hordozza emberközpontúságát, törvényszerű, hogy az értékelési szempontok mellett a szubjektivitás, a személyes ízlés is hangsúlyt kap egy zsűri végső döntésében. De, hogy valaki annyira egyértelműen kitűnjön a mezőnyből, mint az orosz Andrei Danilov a minap, az felülírja az előbbieket.
Hallottam kivételesen szép hangszínű énekeseket. Olyat is, aki érzékenyen frazeált. Volt közöttük biztos magasságokat éneklő, a teret is betöltő, jó stílusérzékkel bíró, muzikális fiatal. Némelyikük képes volt belehelyezkedni egy-egy szerep érzelmi és gondolatvilágába, és olykor megcsillant a tudatosan, precízen végig gondolt és kidolgozott előadás adta magabiztos felszabadultság öröme is a színpadon. Andrei Danilov koncentrált energiáival azonban egyszemélyben képviselte mindezt.
Az 1988-ban született tenorista hangja a nemes spinto hagyományokat idézi, kiegyenlítetten szól úgy az alsó, mint a középső hangtartományokban, és az erőfeszítés legcsekélyebb jele nélkül megtartja a nagy magasságokat. Bizonyára menne még feljebb is, ha írva lenne a kottában, de talán majd egyszer, ha a tenor főszerepet énekli Bellini A puritánokjában: ott van az a bizonyos felső F, amire kíváncsi lennék tőle. Eredendően magával hozott kultúrájából fakadóan magabiztosan birtokolja az orosz dal- és operairodalom legfontosabb darabjait, ennek ellenére, okosan, nem szerepeltette versenyrepertoárján Lenszkij áriáját. Egyrészt, ha el tudja énekelni Massenet Manonjából az Ah, fuyez douce image című nagyáriát, akkor minek a ziccer, másrészt úgy tűnik, hogy jelenleg inkább a német, francia és olasz nyelvű repertoárra fókuszál.
Miután művészcsalád sarja – szülei az Irkutszki Zenés Színház szólistái, ő is fellépett ott sokféle előadásban –, nem áll távol tőle a rutinos színpadi jelenlét sem. Korábban kipróbálhatta magát rockoperákban, operettekben, musicalekben, zenés mesejátékban, sőt, popzenei klipet is készített.
Harmincnégy évesen minden lehetősége adott, hogy operai pályáját kiteljesítse. 2019-től a Deutsche Oper Berlin tagja, ahol Taminóként, Don Ottavióként és Ferrandóként Mozart operákban is láthatták a nézők. Alfredo szerepében Verdi, Rodolphe megformálójaként pedig Puccini vizeire evezett, egy sor más, kisebb szerep mellett Britten, Csajkovszkij, Meyerbeer, Rossini és Wagner zeneműveiben. Szépen épül a majdani világjáró művész imidzse is, hiszen korábban Almerich volt Spanyolországban, nemrég Faustot énekelt a Wrocław Opera falai között, és érdemes lenne megnézni A halászként Sztravinszkij Csalogányában, Lyonban, ha egyáltalán műsorra tűzik még a darabot.
A döntőben A Rózsalovagból a Di rigori armato il seno kezdetű áriát és a már említett Kleinzach-legendát hallottam tőle. Rosszmájúak néha megjegyzik, hogy amikor Richard Strauss operája színre kerül valahol, a művészek kitehetik a lelküket akár négy és fél órán keresztül a színpadon, minden néző azt kérdezi: ki lesz az Olasz énekes?… Aki persze a világ legtermészetesebb módján, semmitől sem zavartatva magát az első felvonásban besétál középre, két perc alatt ellopja a showt, majd angolosan távozik, s ilyenkor – mondják az utálatosak – akár össze is lehetne engedni a függönyt, a többi csak mellékszál.
Természetesen ez jelentős túlzás, de a szerző csakugyan lehetett volna kissé tapintatosabb a többiekkel, igazán írhatta volna a számot kicsit hátrébb a partitúrában… Nos, Danilov is besétált a döntőben, és előadásában valóban kifejezésre jutott a martoni szándék: a harmónia, az egyensúly és az állandóság megteremtése, részint azért is, hogy a közönség is elhiggye: erre a néhány napra távol került a háború zajától, a Damoklész kardjaként felette leselkedő veszélyektől, átadva magát az áradó zenének és a különleges tehetségek felfedezésének.
Végül kitérnék Danilov Hoffmannjára. A szenvedélyes költőt éneklő tenoristák közül többen elvéreznek, amikor vagy nekik, vagy az őket rendezőknek meggyőződésükké válik, hogy a gyönyörű látomásaival birkózó poéta-szerep megfejtésének egyetlen kulcsa az, ha végtelenségig kivetkőznek önmagukból a színpadon, lelkükben ezer hőfokon elégnek, és kifacsarják magukat fizikailag is. Személy szerint ezt egyedül Neil Shicoffnál láttam hitelesnek.
Danilov nem esett át a ló másik oldalára, nem játszotta túl a szerepét és végig tudatosan adagolta az energiáit, ezáltal képes volt zeneileg és színészileg is felépíteni a Kleinzach-legendát. Külön említésre méltó lágy belefeledkezése a lelki szemei előtt megjelenő nő arcába („Quant aux traits de sa figure… Ah! sa figure était charmante!”), és a hirtelen hangulati váltás után az utolsó versszak végén megénekelt magas C („Voilà Kleinzach!”), ami nem csoda, hogy magával hozta a közönség kitörő ovációját. Aki pedig az előbbi sorok olvasása közben felvonná a szemöldökét, mondván, hogy a szerző a kottába ide nem is írt magas C-t, annak figyelmébe ajánlom, hogy szegény Jacques utolsó darabjának zenei anyagát és jeleneteit premierről premierre úgy pakolgatják egymás alá-fölé-mellé, mint valami kirakós játékot, úgyhogy a tenorista az ária végén felőlem olyan magasságot énekel, amilyet akar.
Úgy láttam egyébként, hogy ha Danilov tétközelbe, vagyis versenyhelyzetbe kerül, az csak jót tesz neki. Ilyenkor talán még sűrűbbek az interpretációi, mint máskor, például a versenyt követő operaházi gálán, ahol egyébként megengedte magának, hogy a döntőbelitől kissé eltérő színészi eszköztárral adja elő programját. A mindenkori változásra és a rugalmasságra való képességét sejtető színpadi gesztusa további előnyt jelenthet majd a különböző karmesterekkel és rendezőkkel megvalósuló közös munkához a jövőben. Részben a Budapestre hozott repertoárjával több nemzetközi versenyt megnyert már, és végül nálunk is osztatlan sikert aratott: a szintén kiváló Jeong Inho dél-koreai basszus, valamint Aleksei Kulagin orosz basszus előtt megkapta a verseny első díját és a közönség is őt választotta kedvencének.
Mindent összevetve: így, kis idő elteltével visszatekintve, az érdeklődők tanulságos, izgalmas és ismét magas színvonalú versenyt láthattak és hallhattak a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, amiben kiemelkedő szerep jutott a lehető legjobb tempókat dirigáló Kocsár Balázs karmesternek, az Operaház főzeneigazgatójának és az Operaház ihletetten játszó zenekarának is.
Bármely ország büszke lenne rá, ha Marton Éva úgy döntött volna, hogy náluk alapítja meg énekversenyét. Szerencsére nem úgy tett, és remek csapatával maga mögött folyamatosan biztatta a versenyzőket, akik talán már egyetértenek E. T. A. Hoffmann Diótörőben megfogalmazott gondolataival, miszerint: „Ha nagyon erősen akarsz valamit, akkor az már olyan, mintha a tiéd lenne.”
Oláh Zsolt