Hatvanéve, 1962. április 10-én halt megKertész Mihály (Michael Curtiz) Oscar-díjas filmrendező, minden idők egyik legromantikusabb alkotása, a Casablanca rendezője.

Kertész Mihály 135 éve, 1886. december 24-én született Budapesten.

Kaminer Manó néven anyakönyvezték 1886 karácsonyának szentestéjén. Pontos születési dátumát, miként életének korai időszakát is bizonytalanság övezi, ennek egyik oka, hogy számos legendát terjesztett önmagáról. Ezek közé tartozik, hogy tizennégy évesen egy vándorcirkusszal megszökött az otthoni szegénység elől vagy hogy tagja volt a magyar vívóválogatottnak az 1912-es olimpián. A valóságban viszonylag rendezett körülmények között nőtt fel, a színiakadémia elvégzése után Pécsre, majd Szegedre szerződött. 1911-ben bonvivánnak hívták a pesti Magyar Színházhoz, de ekkor már a színpadnál jobban vonzotta a film, minden vágya az volt, hogy rendező lehessen.

Első filmjét – egyben az első egész estét kitöltő magyar filmet – 1912-ben Siklósi Ivánnal közösen készítette, Ma és holnap címmel. A következő évben néhány hónapot töltött az európai filmgyártás akkor legjelentősebb központjai közé számító koppenhágai Nordisk stúdióban. Kipróbálta magát statisztaként, színészként és vágóként is, majd életében először a kamera másik oldalára állt, és megrendezte Az utolsó bohém című filmet. Önbizalommal telve tért haza, és hamarosan a vezető magyar rendezők egyike lett, Budapesten és Kolozsvárott kalandos némafilmek egész sorát készítette.
Jóllehet 1919-ig negyvennél több filmet forgatott, mégis elégedetlen volt a hazai lehetőségekkel, és habozás nélkül igent mondott, amikor Bécsből kapott ajánlatot.

Itt született monumentális, történelmi és bibliai tárgyú filmjeire (Szodoma és Gomorra, Rabszolgakirálynő) felfigyeltek Hollywoodban, és 1927-ben szerződtette a Warner Brothers filmstúdió. A tengerentúlon a Noé bárkája című szuperprodukcióval mutatkozott be, immár Michael Curtiz néven. A budapesti bemutató előtt a külön erre az alkalomra készült bevezetőben magyarul köszöntötte a közönséget – ez volt az első alkalom, amikor magyar szó hangzott el hangosfilmen. A rendező gond nélkül alkalmazkodott az amerikai filmipar követelményeihez (például ő volt az első, aki színes technikával dolgozott), és mivel tehetséges is volt, nagyon gyorsan érvényesült.

„A rendező egyéni vizuális stílusával viszont még az ilyen gyengébb filmekből is ki tudta hozni a maximumot.

„Mikor idejöttem, azt mondták 6-7 filmet fogok rendezni évente. Soha nem utasítottam vissza egyetlen ajánlatot sem. Ez volt az iskolám. Keményen dolgoztam mindegyiken – csak így lehet tanulni!” – nyilatkozta első hollywoodi éveiről. Nem tudott megfelelően angolul, így sokszor nem is értette pontosan a rá bízott forgatókönyveket. Viszont mindenkinél elkötelezettebb volt, és keményebben dolgozott. Mikor egy börtönéletről szóló gengsztersztorit bíztak rá, meggyőzte Los Angeles rendőrdőnökét: engedje meg hogy eltöltsön egy hetet a börtönben, hogy megismerje a közeget és a figurákat. Meggyőződése volt, hogy minden történet hátterét meg kell ismerni, és csak ezután lehet dolgozni a filmeken” – írta róla egy összefoglalóban Szabó Ádám a Fidelio oldalán.

Termékeny alkotónak bizonyult: csak Hollywoodban több mint száz filmet készített, volt olyan év, amikor a neve négy film stáblistáján szerepelt. Egész nap dolgozott, a legenda szerint estére néha annyira elfáradt, hogy a hideg zuhany alatt is elaludt. A színészekről nem volt túl jó véleménye, sokakat egyetlen mondattal sértett meg egy egész életre. Angolul soha nem tanult meg rendesen, anekdoták szerint a Casablanca forgatásán a díszlethez tócsa (puddle) helyett pudlit (poodle) kért, egy másik alkalommal a lovas nélküli lovak helyett “üres lovakat”.

Kalandfilmjei, westernjei, történelmi adaptációi máig nem veszítettek frissességükből (Kid Galahad, Hét tenger ördöge, Robin Hood kalandjai).

Az Oscar-díjat 1943-ban – négy korábbi jelölést követően – kapta meg a Casablancáért, amelyet azóta is rendre beválasztanak a filmtörténet legjobb alkotásai közé. Az Ingrid Bergman és Humphrey Bogart főszereplésével készült fekete-fehér háborús melodráma az egyik legtöbbet idézett film, hat mondata is felkerült a filmtörténet legemlékezetesebb mondatainak listájára. Érdekesség, hogy az alkotásban két magyar színész is játszott (a hamis útlevelekkel üzletelő Peter Lorre, azaz Lőrincz Péter, és főpincérként Szőke Szakáll), továbbá az is, hogy Bergman és Bogart, akik a való életben ki nem állhatták egymást, sem azelőtt, sem azután nem szerepeltek együtt. A legendás film felújított változata idén ősszel visszatért a magyar mozikba.

Kertész utolsó filmjét Komancsok címmel, John Wayne főszereplésével 1962-ben fejezte be, s nem sokkal később, 1962. április 10-én halt meg. Noha sokan az egyik legamerikaibb művésznek tartják, magyarságát mindig büszkén vállalta, ám nem látogatott haza.

2006-ban került elő a New York-i Magyar Ház pincéjéből az 1914-ben Kolozsváron készült A tolonc című egész estés némafilmjének kópiája, melynek felújított és digitalizált változatát két éve mutatták be az I. Magyar Filmhét nyitóeseményeként. Az ártatlanul kitoloncolt magyar cselédlány története Tóth Ede nagy sikerű népszínművének adaptációja, forgatókönyvét Janovics Jenő, a kolozsvári színház igazgatója jegyezte, s a fő szerepeket Berky Lili, Várkonyi Mihály és Jászai Mari alakította. Ez az egyetlen mozgókép, amely megörökítette a magyar színház nagyasszonyát, aki az utolsó jeleneteket egy baleset miatt már sérülten játszotta.

2015-ben Kertész Mihályról nevezték el a debreceni Apolló mozi nagytermét, életéről Topolánszky Tamás Yvan rendező és Sümeghy Claudia producer forgattak filmet a Médiatanács Magyar Média Mecenatúra programjában, hogy a filmtörténet egyik leghíresebb alkotásának magyar vonatkozásait bemutassák. „A Magyarországon méltatlanul elfelejtett zseni az egyik legtermékenyebb hollywoodi alkotó volt, több mint 170 filmet készített szinte futószalagon. Rengeteg történet, anekdota szól arról, hogy mennyire negatív karakter volt a magyar származású Michael Curtiz: egy diktátor, akivel szinte lehetetlen volt együtt dolgozni” – fogalmazott korábban Topolánszky Tamás Yvan a filmtekercs.hu.-nak.

A Filmarchívum régóta foglalkozik Kertész Mihály örökségének ápolásával, Magyarországon készült mintegy 40 filmjének felkutatásával, megmentésével, felújításával. 2019-ben egy személyes tárgya, a fotóalbuma került a gyűjteményünkbe, amelyet Linda Goldfarb, Kertész Mihály egyik húgának az unokája adományozott a Filmarchívumnak. Őt a család és az album kalandos történetéről így mesélt: „Gyermekkoromban néhányszor találkoztam vele Hollywoodban. Nagy háza volt személyzettel. Emlékszem a feleségére, Bess Meredith Lucas-ra is. Michael megkérdezte tőlem, hogy nem akarok-e szerepelni az egyik filmjében, de a szüleim visszaemlékezése szerint én határozott nemmel válaszoltam. Egy alkalommal náluk ebédeltünk, és bennem gyerekként az hagyott mély nyomot, hogy még a sült csirkén is papír dekoráció volt. Lenyűgözött az asztallap alatti titkos gomb is, amivel a személyzetet lehetett hívni. A ház egy dombtetőn állt, egy nagy úszómedencével, egy hosszú autóút végén. Talán Encino-ban volt, de ebben nem vagyok biztos.”

Arról szólva, hogy került hozzá a fotóalbum, kifejtette: „Az album Kertész Mihályé volt, talán a Warner Bros. Stúdió készítette a számára, később került a szüleimhez. Az apám néhány évvel ezelőtt kereste elő és adta át nekem, amikor a lányom elhatározta, hogy színésznő lesz Hollywoodban. 2004-ben és 2005-ben Emilie Odeile néven valóban szerepelt néhány filmben, de azóta elhagyta a színészi pályát. Viszont az album nálunk maradt. Miután apám elhunyt, úgy gondoltam, hogy az albumnak olyan helyre kell kerülnie, ahol megbecsülik. Magyar barátnőm, Rados Ági volt az, aki megtalálta előbb Topolánszky Tamás Yvant, akinek nagybátyámról szóló Curtiz című filmje elnyerte a 42. Montréali Nemzetközi Filmfesztivál fődíját. Tamás mesélt nekem a filmjéről, én pedig neki az albumról. Először neki ígértem az albumot, de amikor kapcsolatba kerültem az Archívummal, úgy gondoltam, hogy ott jobb helye lesz.”

Forrás: Színház Online / Színház.org, MTI, Filmtekercs