A Vígszínház 125. születésnapja alkalmából indított múltidéző sorozatot saját Facebook oldalán. A bejegyzések közül most azt osztjuk meg Önökkel, amelyből kiderül, ki rendezte a legtöbb bemutatót a teátrumban.
A Vígszínház 125 éves fennállása alatt a legtöbb előadást Hegedűs Tibor rendezte. Szinte felfoghatatlan ez a szám: összesen 106 produkciót állított színpadra, mindezt kevesebb mint 20 év alatt.
„Furcsa világ a színházi világ. Aki egyszer belekóstol, nem tud kikerülni a vonzásából, mert színész, rendező annyi életet él, ahány szerepet játszik, ahány darabot rendez. De ezen a pályán többször is meghal az ember, amíg eltemetik. Hegedűs Tibor háromszor halt meg. Először akkor, amikor félreállították, másodszor a nyugdíjazásakor, és véglegesen 1984. november 7-én hét óra előtt néhány perccel, kórházi ágyán, egy nappal nyolcvanhatodik születésnapja előtt. (…)
Az első világháborút sebesüléssel megúszta. Katonaruhában felvételizett a Színművészeti Akadémián. A rendezés alapelemeit magánúton Hevesi Sándortól sajátította el. Beöthy Lászlónál lépett először színpadra.
— Bűn rossz színész voltam — mondta ezzel kapcsolatban, a mindenen túl levő aggastyán kitárulkozó őszinteségével.
— Bajor Gizi partnereként még Heltai Jenő Masamód című darabját is megbuktattam a Magyar Színházban. A szerzővel a bemutató utáni délelőtt találkoztam a társalgóban. Nem szólt, csak nagyon bánatosan nézett rám. — Mester, megígérem, hogy soha többé nem játszom — szóltam.
Heltai szívta a szivarját, ki se vette a szájából: — De kár, hogy nem hamarabb gondolta meg magát, fiatalember. Hegedűs Tibor ezután csak rendezett, mégpedig olyan sikerrel, hogy a Vígszínház átcsábította.“ (Szatmári István) 1927-ben hívta el a 29 éves fiatalembert az Unió Színházaktól Jób Dániel és Roboz Imre a Vígszínházba. Nem vettek zsákbamacskát. Előtte már figyelték munkásságát, és tudták, kiváló szakembert nyernek vele…
„A következő tizenkét év élete legtermékenyebb korszaka. Volt olyan szezon, hogy tíz premiert készített elő. Legemlékezetesebb sikere Csortos Gyula Clausen tanácsosával a Naplemente előtt, Gombaszögi Fridával a címszerepben az Angliai Erzsébet és Somlay Artúrral A mi kis városunk. Rendezői tekintélyét átsze ződése után a százas szériát elért A templom egere alapozta meg a társulatban, amelynek később főrendezője lett, és 1943-ban Harsányi Zsolt halála után igazgatója. Élete minden jelentős eseménye ahhoz az időhöz fűződik, amelyet a Vígszínházban töltött el. Ekkor jelentek meg cikkei, tanulmánykötete, ebben az időben rendezte az első rádiójátékot, az első hangosfilmet, ekkor lett az Akadémia tanára, a Magyar Rádió főrendezője.
Ez a nagyívű pálya tört ketté a második világháborúval. A romos épületben nem játszhattak többé, így 1945-ben a Nagymező utcában, a Radius moziban folytatta működését a társulat. Nem tartottak igényt Hegedűs Tibor közreműködésére. Az események után közel negyven évvel Greguss Zoltán nyilatkozatában olvastam, hogy a Budapest ostromát megelőző napokig a Portugália császárát játszó Vígszínház pincéje nyújtott menedéket Hegedűs Tibor tudtával és jóváhagyásával a bujkálásra kényszerült embereknek.
Gondolom, ez is jellemző a polgári Vígszínház utolsó igazgatójára, akinek egyéni sorsa ezután nem alakult előnyösen. Szegedi működése felért egy rövid ideig tartó száműzetéssel, és amikor visszakerült a fővárosba, olyan beosztást kapott, amely a Városligetben levő kulturális tevékenység ellenőrzését, részben irányítását jelölte meg feladatául. Hozzá tartozott a Liliputi falu is.
A sors iróniája, hogy ő, aki a Vígszínházban színészóriásokkal dolgozott, új munkahelyén törpe művészekkel foglalkozhatott. A Vidám Színpad és a József Attila Színház volt két utolsó állomáshelye. Hatvanévesen nyugdíjazták.“ (részlet Szatmári István visszaemlékezéséből, Film, színház, muzsika 1984.)
„Hegedűs Tibor kitűnő rendező. Évek óta figyelem munkáját, részben mint szerző, vagy fordító, részben mint most már évek óta igazgatója. Kitűnő rendező, mert mindenekelőtt megvannak irodalmi képességei. Ha elolvassa a kezére bízott művet, tudja, hogy miről van szó. Mint az igazi színművész, aki mindjárt tudja, hogyan kell a szerepet alakítania, ő mindjárt tudja milyen színű, milyen természetű az az előadás, amelyet a színpadra kell ebből a darabból varázsolnia.
Másodszor tehát azt is tudja, hogyan kell az egyes szerepeket alakíttatnia. Ez nagyon nehéz mesterség. Mert a színésztehetség nem szolgai beszélőgép, amely papagályszerűen követi az előtte eljátszott mozdulatokat, az előtte hangosan felolvasott mondatokat. Az igazi színésztehetséget csak tisztelettel lehet kezelni; egyénisége arany-anyagát megtartani, óvatosan saját medrébe terelni az árterület vadvizeiről, amelyekre tévedt.
Hegedűs Tibor jó szemmel látja a tehetséget s ért hozzá, hogy a színésszel együtt hogyan állítsák magukat mindketten az alakító tehetség szolgálatába. Ezért van az, hogy nagy művészek, nála sokkal idősebbek is, habozás nélkül hajlanak tanácsaira. Olyan, mint zenekar élén a jó karmester. Egyszerre hall egyenként minden hangszert és mindegyik hálás neki a saját sikeréért.“
(Harsányi Zsolt)