Színházcsinálás. Nem szép szó, mégis kifejezi azt, ahonnan a MASZK Egyesület elindult. Ám ha bepillantunk a kulisszák mögé, hamar rájöhetünk, mennyivel többet jelent az a munka, amelyet Martinkovics Katalin és csapata végez immár három évtizede, puszta „színházcsinálásnál”. Közösséget teremtenek, hagyományokat ápolnak, élményeket adnak, megmutatkozási lehetőségeket biztosítanak. Tegnap. Ma. Holnap. A Szegedért Alapítvány 2021-es Debreczeni Pál-díjasával, Martinkovics Katalinnal a Szeged folyóirat készített interjút Hegedűs Réka, az írás a Szegedi Tükörben is megjelent, majd a Szeged.hu oldalán közöltek belőle részletet.

– Mesélne kicsit a gyermekkoráról?

– Messziről jövök, Mátraalján, falu szélén nőttem föl, az első 14 évemet ott töltöttem. Édesapámnak négy szakmája volt, bányamentőként dolgozott, édesanyám pedig könyvelőként. Mindketten jobb életet szerettek volna biztosítani a gyerekeiknek, ehhez pedig a legfontosabb eszköznek a tanulást vélték. Az általános iskola elvégzése után négy gimnáziumba jelentkeztem, s mind a négybe felvételt nyertem. Választhattam, és Szentes mellett döntöttem, ami a legmesszebb volt, de sok szempontból a legvonzóbb is.

– A szentesi Horváth Mihály Gimnáziumban, az ottani drámatagozaton eltöltött évek nemcsak a színház világához, hanem magához az élethez is adtak fontos fogódzókat?

– Meghatározó négy év volt. Az ott töltött időszak nemcsak abban erősített meg, hogy a tanulás, az ismeretszerzés, a világra való nyitottság elengedhetetlen része egy jó életnek, hanem abban is, hogy mennyire fontos, hogy egy olyan közösséget alakíts ki magad számára, amiben jól érzed magad. Szentesi drámaisként játszottam először Szegeden, és a MASZK Egyesület első éveit is nagyban meghatározták az ottani ismeretségek, ezekhez tudtam visszanyúlni kezdetben.

– Szentesről Szegedre vezetett az útja. Itt teltek egyetemi évei, s közben megtapasztalhatta a város pezsgő színházi életét is. Milyen igények hívták életre a MASZK Egyesületet és a THEALTER fesztivált?

– Egy volt szentesi iskolatársam hívott a 8.15-ös csoportba, színházi alkotóközösségbe. Majd megalapítottuk az Anselmus Repülőszínházat, ami közvetlen elődje volt a MASZK Egyesületnek. Úgy éreztük, a lehetőségeinket tovább bővítené, ha létrehoznánk egy egyesületet, ami az infrastruktúráját biztosítaná annak, amivel foglalkozni szeretnénk, az egyetemen kívül is. Kezdetben önmagunkat képeztük, majd kapcsolódási pontokat kerestünk az elődeinkhez, a szegedi egyetemi színjátszáshoz. Igyekeztünk bekapcsolódni a hazai és nemzetközi színházi vérkeringésbe. Nikolényi István, a Szegedi Szabadtéri Játékok akkori igazgatója fordult azzal a kéréssel Balog József felé – aki a Szegedi Színházi Páholy tagja volt –, hogy szervezzen egy olyan fesztivált, ami kiegészíti a szabadtéri játékokat, helyet ad olyan stúdiószínházi produkcióknak is, amelyek egy 4000-es nézőtéren nem érvényesülnének, de bemutatásra abszolút érdemesek lennének. Így jött létre a Szabad Színházak Nemzetközi Találkozója 1991-ben. Egy évre rá pedig egyesítettük erőinket, s az épp megalakuló MASZK Egyesülettel beszálltunk magába a szervezésbe is. A fesztivál 1994-re erősödött meg, és ekkortól használjuk a THEALTER nevet is.

– Milyen egyedi helyszíneken valósultak meg színházi produkciók?

– Több olyan helyszínt használtunk, amelyek akkor nem működtek, azóta felújították őket, új funkciókat kaptak. Például a Régi Hungária, vagy a Zsótér-ház (ma Korzó Zeneház). A szegedi egyetemi színjátszás szempontjából emblematikus helyszíneken is megjelentünk, mint a JATE Klub, az Auditorium Maximum. Szerveztünk helyspecifikus előadást úszóházba, bérházakba, elhagyatott helyszíneken, a Dugonics téri szökőkútban, a Mars téri piacon… „Színház az egész Szeged”. Együtt élünk, együtt lélegzünk a várossal.

– A sok egyedi tér mellett végül a régi zsinagóga lett az állandó játszóhelyük…

– Egy konkrét előadás kapcsán találtunk rá a régi zsinagógára 1992-ben. Szörnyű állapotok uralkodtak, raktárként funkcionált, tele volt megunt bútorokkal. Ennek ellenére, magának a térnek olyan atmoszférája volt, hogy első pillanatban beleszerettünk. Volt egyfajta törekvés a különböző művészeti csoportok részéről, hogy létrejöjjön egy bázis, egy alkotóház, és sikerült elérni, hogy a következő évben is visszamehessünk. Akkor már színpadot is építettünk, technikát használtunk, apránként belaktuk, élővé tettük a teret. Az volna a legnagyobb álmunk, hogy egy egész évben működő, fűtéssel, kiszolgálóhelyiséggel, mosdóval ellátott, de a mostanihoz hasonlóan mobil térben működhessünk. 30 év hosszú idő, a vendégelőadásokon túl is lenne mit bemutatni, lehetne egy állandó kiállítást rendelni mellé a plakátjainkból, a relikviáinkból, kutathatóvá és bemutathatóvá tehetnénk a Magyarországon egyedülálló, szegedi független színházi múltat.

– A MASZK Egyesület kapcsán beszélnünk kell a Megálló Közösségi Házról, amely 2014 óta működik sikeresen Szeged Tarján városrészében, és programjaival, atmoszférájával beépült az itt élő emberek életébe. Hogyan jött az ötlet egy közösségi ház létrehozására?

– A projekt pályázat útján valósult meg. Tarjánban az Ágota Alapítvány használatában lévő barakképületben találtuk meg azokat a lehetőségeket, amelyekkel tudtunk mit kezdeni. Itt alakítottuk ki Szeged első közösségi kertjét is. Amikor a pályázati háttér megszűnt, feltettük magunknak a kérdést, miért ne működhetne továbbra is a Megálló, hiszen a rendezvényeinket sokan látogatják, új lendületet hozó, fiatal kollégákat tudtunk bevonni a működésbe. A városvezetés pedig segítő kezet nyújtott ehhez. A Megállóban is közösséget építünk, kultúrát közvetítünk, akárcsak a többi, többségében színházhoz kapcsolódó projektünkben.

– 2021-ben Ön a Szegedért Alapítvány társadalmi-állampolgári kuratóriumának díjazottja. Ha valami, akkor ez megerősítette abban, hogy érdemes továbbra is gondozni „azt, ami a látványos rész mögött van”?

– Büszkeség számomra, hogy nőként, többnyire a háttérben dolgozva, ráadásul „gyüttmöntként” – hiszen nem vagyok szegedi –, kiérdemelhettem ezt a díjat. Jó a magaménak, szakmai elismerésnek érezni, ugyanakkor tudom, hogy kellett hozzá mindazoknak a közreműködése, akik végigkísértek ezen az úton az elmúlt 30 évben. Édesapámnak csalódást okozott, hogy nem mentem vissza diplomásként a falumba, és nehezebb is volt elmagyarázni, mivel foglalkozom, mintha annyit mondhattam volna: tanár vagyok. Sajnos, a szüleim már nem élnek, de remélem, büszkék lennének arra, amit az életem két legfontosabb alkotásának érzek: a fiamra, aki színészként szerzett diplomát; és a MASZK Egyesületre. Visszakanyarodnék arra, amire a beszélgetés elején utaltam: a tanulás, a nyitottság fontosságára. Hogy ismereteket kaptam, közösségi létet, be- és elfogadást, empátiát, együttműködésre való képességet, felelősségvállalást tapasztalhattam meg. Azt, hogy ezekkel az értékekkel tudok azonosulni – és hogy tovább is szeretném adni ezeket –, ugyan otthonról és Szentesről hoztam, de Szegeden teljesedett ki igazán, s örülök, hogy ez így történt.

Szerző: Hegedűs Réka

Az interjú teljes terjedelmében a Szeged folyóirat július–augusztusi számában elérhető.