Földieket és égieket, élőket és túlvilágiakat, valamint a Madáchi tragédia toposzait 20. századi köntösben találkoztatja, történelmi kataklizmák között trauma-, szereplő- és eseménydús verses regényében. Závada Pált kérdezte a Jelenben Szentgyörgyi Rita.

A teljes interjú a Jelenben olvasható.
Jelen 2022.04.14 – 40,41,42,43. oldal

A felvetésre, miszerint ja nem kap felkérést a székesfehérvári Vörösmarty Színháztól harmadmagával (Tasnádi István, Darvasi László, Márton László) Az ember tragédiája folytatására, talán nem is különösebben ambicionálta volna, hogy regényt írjon a madáchi alaphelyzetből. Teremtményeitől elhatárolódó, kissé teszetosza, semmiképpen nem mindenható lényként eleveníti meg benne az Urat, akit Lucifer hiába von felelősségre a második világháború borzalmaiért, nincs válasza: „(…) Még a színházi fölkérés előtt kezdtem el gondolkodni egy regényen – azon, hogy miként lehetne szabadon közlekedni holtak és elevenek, régi emlékek és mai tapasztalatok, valamikori, már nem élő és mai barátok között. Hogyan lehetséges a személyes múltunkkal is párbeszédet folytatni, mit tekintünk tradíciónknak, hogyan viszonyulunk hozzá. Mire jutottunk az életünkkel, mit tartunk fontosnak, mire emlékszünk szívesen, mi az, ami problematikus, milyen konfliktusok, görcsök fakadnak a múltból, amelyeket azóta sem tudtuk megoldani. A visszaemlékezés ezeket a lehetőségeket mind magában foglalhatja. A színházi előadás negyedének általam írt jeleneteit afféle csontváznak tekintettem az eközben készülő eposzomhoz. A drámai jambikus formát követtem, a 11, illetve 10 szótagos sorok váltakozási formáját megtartva illesztettem az eredeti regény témáját, problémáit a verses beszéd formájába, miközben személyes történeteket is beemeltem. Fölszabadító volt számomra a kötött formában való menetelés, mintha egyre bonyolultabb koreográfia szerint próbálnék meg sűríteni, termékeny formákat találni – hogy ez inkább sikerüljön így, mint a szétfolyó terjeszkedésre hajlamosabb prózai nyelven.”

A kérdésre, mik a legfőbb konfliktusok, problémák, kérdések, amelyek az irodalmi, szellemi, civil létében foglalkoztatják, úgy felelt: „Alkotóként panaszra nincsen személyes okom, évtizedek óta vannak olvasóim, mindig szabadon dolgozhattam, volt hozzá erőm, időm, egészségem, támogatói közegem, amiért nagyon hálás vagyok. Ennek ellenére folyamatosak a kétségeim és gyakoriak a kudarcélményeim azzal kapcsolatban, hogy mivégre írok, írunk, illetve hogy az írás révén bármit is előre lehet-e mozdítani. Merthogy valójában nem lehet – leszámítva jobb esetben az olvasói örömöt, jó érzést, vagy valami intellektuális élményt. De bármit akár csak egy fokkal is világosabbá, tisztábbá (nem is beszélve arról, hogy jobbá) tenni már csak azért sem lehetett, mert honnan tudhatnám, hogy ezt vagy azt jól gondolom-e. Vagy hogy egyáltalán fölkapcsolható és bármit is megvilágító fényforrást produkál-e az ember a könyveivel – bocsánat a képletes beszédért -, vagy épp ellenkezőleg, a képet elhomályosítja, és nehezíti a tisztánlátást meg a befogadást irodalmilag is. És noha áltathattuk magunkat azzal, hogy az irodalom talán arra is jó lehet, hogy világosabban lássunk például a történelmi traumák ügyében, népünk lelkületének a megértésében, a történelmi eseményekhez vagy mai társadalmi folyamatokhoz való viszonyában, ám ha egyáltalán létezett ez az eltitkolt, nem direkt felvilágosító attitűd, akkor merő tévedés volt. „Tudtok-e úgy írni, hogy később rá lehessen ismerni, hogyan éltünk valaha” – ilyeneket mondott nekünk Réz Pál. De így nézve nyilván rosszul csináljuk, nemigen ismerhető fel, ha pedig mindebből még okulni is kéne, hát pláne. És noha az irodalomnak ez nem elsődleges dolga, az ilyen súlyosan kudarcos időkben, mint a mostani napok, ez még inkább eszébe jut az embernek.”

Azt is hozzátette: „Engem inkább az ejt kétségbe, hogy a fiataloknak nem jut semmi kibontakozás, ideológiailag nem manipulált, valódi támogatás. Aki irodalmi ösztöndíjat akar kapni, csak a Fidesz csapjához mehet. Tarthatja szégyenletesnek, mégis megalkuszik – avagy, ha megfeszül sem lesz pofája hozzá.”

A teljes interjú a Jelenben olvasható.
Jelen 2022.04.14 – 40,41,42,43. oldal