Lengyel TamásSZFENagy ErvinPelsőczy RékaSodró ElizaÁgoston PéterSzabó Máté
  • facebook
  • instagram
  • 2020. július 2., csütörtök

    Znajkay Zsófia drámaíró: “A színház tisztább ügy”

    2020. június 26., péntek 06:13

    Sokoldalú alkotó, játszott már színházban, írt forgatókönyvet, drámát, tartott kreatív művészeti foglalkozásokat fiataloknak. Első darabjával, Az ölében én c. drámával elnyerte a Színikritikusok Díját. Znajkay Zsófiát a Kultúra.hu kérdezte.

    A teljes interjú ITT érhető el.

    Sokáig küzdött a saját magáról kialakított negatív képpel. A felvetésre, miszerint meglepő, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetemre jelentkezett, elmondta: “Filmes família vagyunk: apám operatőr, az ő apja is az volt, a bátyám vágó, szóval „mi oda szoktunk menni, amikor egyetemre megyünk.” De azt hiszem, ebben volt valami dac is anyámmal szemben – amit most már bánok egy kicsit –, mert ő folyton azzal jött, hogy nekem bölcsésznek kell lennem, én pedig nem akartam, hogy valamit „kelljen”. Úgy döntöttem, hogy az egyetem legkevésbé kultúrsznob szakára megyek, és úgy ítéltem, ez a tévés.”

    “Vágyom a figyelemre, de ha interperszonális tétje van, az megnehezíti számomra a dolgokat.

    Erre lett volna jó a tévés szereplés. Beszélhetek, beszélgethetek, de nem önmagamként, hanem a műsor képviselőjeként. De a színházban számomra még kényelmesebbek a szerepek, mert a színházban a szerepek konkrét, szó szerint vett ‘szerepek’.  A színpadon pontosan tudom, hogy mit fogok mondani, hogyan fogom mondani, hol fogok állni vagy mit fogok csinálni a kezemmel. A néző pedig figyel, de nem hozzám viszonyul, hanem a szerephez. Tisztább ügy” – fejtette ki Znajkay Zsófia.

    Znajkay Zsófia / Fotó: T. B.

    Arról szólva, hogy néhány évvel ezelőtt asperger szindrómásként diagnosztizálták, kifejtette:  “Folyamatosan problémám volt életem során az adminisztrációval, az ellenőrző, az index leadásával, a számlák, a közös költség befizetésével, és ez nem azért van, mert ezt olyan punknak gondolom, hanem mert nem megy. (…) Jó volt felfedezni, hogy ez egy neurológiai különbség, és mások is vannak ilyenek, léteznek ezekre a nehézségekre bevett jó-gyakorlatok. A TÁP Színház ezért volt számomra szuper, mert ott az ember odamegy, csinál valamit, amire azt mondják, hogy hú, ezt borzalmasan kellemetlen volt nézni, gyere legközelebb is! A TÁP pontosan az az átlátható rendszer volt, ami nekem való. Velük volt olyan időszakom, amikor azt éreztem, hogy találtam egy közösséget, amiben jól érzem magam. És ezt soha máshol nem tapasztaltam életemben.”

    Készülő darabjáról is mesélt: “Azt gondolnánk, hogy az elmúlt évtizedek alatt változott az iskola, de nem, alapvetően ugyanaz maradt.

    Az új drámám, az „A” éppen az oktatásról szól, elég haragos kis darab. Az „A”  hőse is hasonló problémákkal küzd, mint én, és ennek a rendellenességnek a rendszeren belüli lehetetlenségéről akartam írni. „A” mint autizmus, „A” mint asperger és „A” mint maga a nagy A-betű, ami az első dolog, amit megtanítanak nekünk az iskolában. Az „A” fosztóképző is. Aszimmetrikus, atipikus, amorális.

    Van is a darabban egy konkrét, bekeretezett nagy A betű, amit az első osztályosok termének faláról lop le a hősünk, aki az A-betűnél van az osztálynaplóban. Ez volt a legtömörebb cím, amit adni tudtam ennek.”

    Arról szólva, hogy több forgatókönyvíró-csapatnak is tagja volt, elárulta: “Nagyon megtisztelőnek éreztem pályakezdő autodidakta íróként, hogy felkértek ilyen hivatalos dolgokba. Azt hiszem, mind az ilyen jellegű felkérésekben, mind a díjakban szerepe van annak, hogy nő vagyok. Nem mintha ez nem esne jól, vagy Magyarországon ne lenne helye diskurzusnak arról, hogy hogyan látjuk a nőket. De zavarba is ejt, ha előnybe kerülök férfiakkal szemben a nemem miatt.”

    “Aztán az is van, hogy nem feltétlenül voltam képes élni ezekkel a megtisztelő lehetőségekkel. Küszködöm úgy írni, hogy az egész folyamat alatt betekintést és beleszólást kell engedni a sartre-i értelemben vett másik embernek.

    Azt hiszem, az alanyi író annál jobb, minél fontosabb neki, hogy mi az, amit létrehoz, minden árnyalat, minden pont és vessző.

    Az alkalmazott író pedig: minél kevésbé fontos neki ugyanez. Félreértés ne essék, mélyen tisztelem azt, amikor valaki csak megteszi, amit kell, mint egy szamuráj.  Én is ilyen akartam lenni. De nem tudtam egyszerre két urat szolgálni” – fejtette ki Znajkay Zsófia.

    A teljes interjú ITT érhető el.

    - Színházi pillanatok az Instagramon -