A Katona József Színház március 6-án mutatja be a Ryszard Kapuściński írásai alapján készült A császár című előadást. A darab Hailé Szelasszié etióp uralkodóról, illetve 1930-tól 1974-ig fennálló rendszeréről szól. Az előadás apropóján Zsámbéki Gábor rendezőt kérdezte a Fidelio.

Ajánló a darab elé:

Hailé Szelasszié 1930-tól az 1974-es trónfosztásáig, a katonaság hatalomátvételéig volt Etiópia ura. Kapuściński, aki – egy lengyel hírügynökség tudósítójaként – a harmadik világ forradalmairól és polgárháborúiról szóló írásaival már a hatvanas években nemzetközi hírnévre tett szert, Hailé Szelasszié bukása után Etiópiába utazott. Interjúkat készített Hailé Szelasszié magas beosztású hivatalnokaival, amelyekben a hálószobaszolga, a tollminisztérium hivatalnoka, a fogadótermi lakáj, a párnakezelő, a szertartásmester és még sok más alkalmazott idézi fel a császár életét, mindennapjait és trónfosztását; az abszolút hatalommal rendelkező uralkodó korrupt világát. 

Beszélnek fényűzésről és nyomorról, félelemről és bizonytalanságról; az államgépezet működéséről, a nagy magánvagyonok keletkezéséről, az éhező tömegekről, a forradalmi helyzet kialakulásáról, a hatalmat gyakorlók és a hatalmat kiszolgálók viszonyáról.

A fejlődő országok diktatúrái és a kelet-európai diktatúrák között a regény 1978-as megjelenésének idején egyértelműek voltak a hasonlóságok – és egyértelműek ma is, bármennyire is átrendeződött közben a politikai-társadalmi színtér.

Zsámbéki Gábor előadásról, szakmáról, pályáról:

“Másfél évvel ezelőtt a Mitos21 színházi szervezet londoni ülésén Mikolaj Grabowski mesélte, hogy adaptációt készít Ryszard Kapuściński Hailé Szelassziéról szóló könyvéből, és ezt remek ötletnek találtam. Amikor megjelent A császár, nagyon sokan úgy gondolták, hogy a Hailé Szelasszié udvaráról szóló történet az Edward Gierek-féle lengyel társadalom allegóriája. Sok nyelvre lefordították, számos alkalommal színpadra vitték, és minden autokrata rezsim magára vonatkoztathatta. Amire a szerző rávilágít, az minden diktatúrára, korrupt rendszerre érvényes. Török Tamara dramaturggal összegyúrtunk egy változatot Kapuścińskikisregénnyi prózai szövegeiből. Nem csak A császár alapján dolgoztunk, de kizárólag az ő írásait használjuk az előadásban. (…) Mintha a bukott politikusok menhelyén lennénk. Ez az előadásforma, az összesűrűsödés lehetőséget ad arra, hogy az egymáshoz való viszonyukat, az állapotváltozásaikat is kidolgozzuk” – fejtette ki a produkció kapcsán Zsámbéki Gábor.

A Katonának jelenleg nincs pénze díszletre, a raktárból előásott tárgyakat hasznosítják újra az előadásban. Ennek kapcsán elmodta: “Amíg nincs végső megállapodás arról, hogy a továbbiakban hogyan történik a színház finanszírozása, addig az éves támogatás nagyobb részét jelentő állami dotáció leállt, pontosabban erre a negyedévre nem utalták át. Ez azt jelenti, hogy a pénz csak a működésünkre elég. Ha március végéig nem születik meg a megállapodás, áprilisban nem tudunk béreket fizetni. (…)”

A kérdésre, visszahozható-e egy olyan korszak, mint a kaposvári, amelyben nagyon komoly műhelymunka zajlott, azt válaszolta: “A magyar színházi élet legfontosabb feladatának a műhelyek létrehozását tartom, mindig is annak tartottam, de most sokkal kevesebb lehetőséget látok rá. Annak idején az egyetlen esélyünk az együttműködés, a közös munka volt: együtt kidolgozni valami érvényeset. A mai élet felszólítása az, hogy magadat találd ki.”

A kultúrtao megszűnését követően nem fogalmazott meg egységes álláspontot a színházi szakma. Ennek kapcsán kifejtette:” (…) A szakmánk soha nem zárt össze teljesen, ahogy más szakmák sem, és nem is fog. De a hozzám közel álló rendezők, egy széles csoport tagjai nem kizárólagosan a saját mániájukat akarják megvalósítani az előadásaikkal, hanem végiggondolják mindazt, amire most szükség van. A magyar történelem mindig gazdag volt abban, hogy nekirontott a társadalom más-más rétegeinek, és kíméletlenül elintézte őket. Most mintha az értelmiség általában került volna be az ellenségek közé. Eddig nem jelölték meg ilyen célzottan.”

A kérdésre, mennyire érzi fontosnak, hogy reagáljunk egy-egy közéleti kijelentésre, azt válaszolta: “(…) Van, aki nagyon szeret minél sűrűbben szerepelni a médiában, én nem. De néhány rendezésem, mint a ’87-es Revizor, vagy hét évvel ezelőtt A nép ellensége elég erőteljes hozzászólás volt. Remélem, A császár is az lesz. Néha nem a maga idejében, hanem húsz év múlva derül ki, hogy valami tényleg fontos volt. Visszatekintve érzem, hogy tanúja voltam lényeges dolgoknak, amik talán a gondolkodáson is alakítottak. Mindazok a hatások, amelyek a művészet révén érik az embert, bonyolultan és sokszor észrevétlenül bontakoznak ki.”

A teljes interjú itt olvasható.