Zsigmond Emőke, az Örkény Színház színésze a Nagykarácsony című film egyik főszereplője. A magyar.film.hu a mozis főszerep kihívásairól és arról kérdezte, hogyan kezeli a félelmeit.

A teljes interjú ITT olvasható.

A kérdésre, milyen hatást vált ki belőle egy jó karácsonyi film, Zsigmond Emőke elmondta: „Az ember gyomra forróbb lesz, és már érzi a szájában a narancsot, a fahéjat, a szegfűszeget és a forralt bort. Persze olyan is van, amikor Grincshez hasonlóan az ember nem akar ezzel a témával foglalkozni. Ilyen esetben többnyire el lehet kerülni az ünnephez kapcsolódó dolgokat.”

A Nagykarácsony rendezőjével, Tiszeker Dániellel való közös munkáról is beszélt: „Danival vagyunk olyan viszonyban, hogy felhívjuk egymást, ha valamiben nem vagyunk biztosak. Szerinted megértettem, amit mondtál? Ugye hogy ez egy nehéz pont volt? Neked is? És vajon mitől? Ilyeneket kérdeztem. A forgatáson folyamatosan beszéltünk arról, hogyan alakulnak a dolgok, mi sült el jól, mi kevésbé, és vajon miért.”

Ötvös András, a film férfi főszereplője minden interjújában elmondta, hogy tűzoltó akart lenni, és régi álmát váltotta valóra a film. Emőke egy tanítónőt játszik. Arról szólva, vonzotta-e bármikor az élete folyamán a tanári pálya, úgy nyilatkozott: „Anyám mindig elmondta, hogy fiam, bármi lehetsz, csak tanár ne legyél. Az apám ugyanígy elmondta, hogy bármi lehetek, csak orvos ne. Mindketten a saját szakmájukról beszéltek, aminek ismerik a szépségeit és a nehézségeit is. Azt próbálták velem megértetni, hogy ezek olyan hivatások, a tűzoltót is ide sorolom, amelyeket csak szerelemből érdemes csinálni, máshogy nem, mivel nagyon sokat igényel az embertől.”

De más típusú álmát valóra váltotta a film: „Végre kaptam egy nagy szerepet, amit végig tudtam vinni. Erre nem lehet felkészülni, csak aközben lehet megtanulni, miközben csinálja az ember. Tudnom kellett, hogy az adott jelenetben éppen hol tart a karakterem, mi történik előtte és utána vele. Mint a Tetrisben, úgy kellett összeraknom a karakter színeit és ízeit. Izgalmas feladat volt, mert a színházban ez máshogy működik.”

Arnold a filmben tériszonyos lesz, és ez az újkeletű félelme ellehetetleníti a munkáját. Zsigmond Emőke elárulta, színészként átélt-e hasonlót: „Ez főleg akkor fordul elő, ha nem vagyok biztos a dolgomban. Ha a próbafolyamat során nem jutok el odáig, hogy tudjam, mit miért csinálok, és honnan hova tartok. Ha erre nincs idő, akkor elég pőrén áll ki az ember, és ez nagyon ijesztő tud lenni. Ami ebből igazán érdekes, hogy vajon mennyire merem elismerni a félelmemet, mennyire merek abból dolgozni, és nem csak elfedni, és erősnek láttatni magam. Ha csak elfedem, az azzal a veszéllyel jár, hogy falat építek a közönség és közém, illetve a kollégáim és közém. Azt gondolom, ha az ember mások előtt vállalja a hibáit, esendőségét, ez segítheti is abban, hogy kikerüljön ijesztő helyzetekből. Ha lefagyok a színpadon, és nincs védőhálóm, nincs egy súgó, aki segítsen, akkor alkalomadtán jobban veszi a néző, ha nem próbálom takargatni a helyzetet. Remélhetőleg majd a kollégám kihúz belőle.”

Egy konkrét emlékről pedig így mesélt: „Előadás közben elment az áram, és megszólalt a tűzvédelmi riasztó. Vendégjátszottunk, és aznap már többször megszólalt. Beázott az épület, és probléma volt az elektromos rendszerrel. Sejtettük hogy ez újból meg fog történni, a közönség viszont nem tudott erről. Elment az áram, megszólalt a hang, és volt némi ijedelem a nézőtéren. Úgy döntöttem, hogy kilépek a szerepemből: elmondtam, hogy ez egy tűzjelző, és aznap már a negyedik alkalommal hallgatjuk. Megkértem a nézőket, hogy hallgassák tovább a telefonbeszélgetést a sötétben. Éppen egy telefonos résznél tartottunk a darabban, pont akkor ment el az áram, amikor felvettem, és mire vége lett a beszélgetésnek, az áram is visszajött. Volt benne egy kis varázslat. Vállaltam az esendőségem, és mégis úgy éreztem, jól jöttünk ki belőle. Egy tűzoltónak is hasonlóan nehéz beismernie, hogy az adott helyzetben nem képes segíteni másokon, hanem fordítva, neki van szüksége segítségre.”

Zsigmond Emőke arról is beszélt, milyen számára egy jó karácsony: „Az a lényeg, hogy együtt legyünk. Igyekszem, hogy ne csak karácsonykor történjen ez meg. Az emberi kapcsolatokban a rendszeresség egy kulcsszó. Olyan jó érzés abba energiát fektetni, hogy a másikra figyelek.”