400 éve, 1622. január 15-én született Párizsban Jean-Baptiste Poquelin, azaz Molière francia drámaíró, színész és rendező.

Jómódú kárpitos apja őt is kárpitosnak szánta, ám a párizsi egyetemen filozófiát és jogot tanult ifjú ehhez nem sok kedvet érzett. Amikor átvehette anyai örökségét, hátat fordított a szülői háznak, a szép reményekkel kecsegtető kárpitos műhelynek, felvette a Molière nevet és színésznek állt.

A színház- és irodalomkedvelő Béjart családhoz költözött, s hamarosan a nála jóval idősebb Madeleine Béjart szeretője lett. A tehetséges színésznő, Madeleine Béjart rávette Molière-t, hogy alapítson színházat, de nem tudta életben és fizetőképesnek tartani a fiatal társulatot.

Színésztársaival létrehozta a L’Illustre Théatre nevű társulatot, amely Párizsban nem sok sikert aratott, sőt csődbe is ment, és 1645-ben Molière kétszer is az adósok börtönébe került az épületekkel és ingatlanokkal kapcsolatos tartozásai miatt. A társulat 1645-től könnyed olasz bohózatokkal és Molière zenés vígjátékaival vidéken turnézott. 1658-ban XIV. Lajos is látta egy előadásukat, s pártfogásába vette a művészeket. A társulat otthonra lelt Párizsban, Molière pedig elkezdhette “szárnyalását”.

Első párizsi darabja, a korának finomkodó társalgási stílusát kigúnyoló A kényeskedők című műve támadások kereszttüzébe került, ám a király jól szórakozott rajta és az író mellé állt. Tette ezt később is többször, hiszen kedves szerzőjének darabjai sokszor igencsak sértették hol az egyházat, hol az arisztokráciát, hol a sznob polgárságot.

1662-ben Molière feleségül vette egykori szeretőjének, Madeleine Béjart-nak 19 éves leányát, Armande-ot, a frigy azonban támadások sorát indította el. Ezekre válaszul írta meg a Nők iskolája című darabját, amelyet 1662-ben színre is vittek a szerző és ifjú neje főszereplésével. Ezt követően, eleget téve a király rendelésének, több zenés darabot és balett-komédiát írt.

Közben elkészült egyik remekműve, a mindenféle képmutatást és álszenteskedést leleplező Tartuffe. A Tartuffe ezután csak nyomtatásban terjedhetett, 1669-es újbóli színrevitelekor aztán kitörő sikert aratott. A Tartuffe-ben, a képmutatók zsarnoki uralmának e pompás torzképében minden idők egyik legnagyszerűbb komikus remekművét tiszteli az egész művelt világ. A darab 1664-es bemutatója a korabeli francia udvarban, valamint az egyházi körökben olyan botrányt kavart, hogy Párizs érseke be is tiltotta a darabot.

A tilalom nem csüggesztette el a szerzőt, aki az ezt követő időszakban alkotta legjobb és legismertebb darabjait. A Don Juant, A botcsinálta doktort, a Mizantrópot, az Amphitryont, a Dandin Györgyöt és a pénzimádat lélekgyötrő komédiáját, A fösvényt. A fösvényben Molière saját osztálya egyik torz jellemkinövését, a pénzimádást teszi nevetség tárgyává. A címszereplő, Harpagon cselekedeteinek egyetlen mozgató rugója a pénz. A szerelem, a család vagy az élet bármely más mozzanata csak abból a szempontból érdekli, hogy gyarapítja-e vagyonát. A riasztóan torz szenvedély őt magát boldogtalanná, a tőle függők életét pedig terhessé, elviselhetetlenné teszi. Pénze, gazdagsága nem a jólét, a gondtalanság forrása, hanem a rettegésé, a gyanakvásé. A tragikomikum akkor hág tetőfokára, amikor fösvénysége lelepleződik, és hitvány tervei összeomlanak. Végsősoron ez a színmű a pénzt legfőbb értékké tevő polgárság bírálata.

Harpagon alakja nemcsak a fukarság koroktól független szimbóluma, hanem a pénzgyűjtő polgár, a tőkés felismerhető őse is, az arany által kormányzott világ tipikus alakja. Különös módon ezek a darabok nem arattak akkora sikert, ezért a következő három évben visszatért a balett-komédiákhoz. E műfajban is kiválót alkotott az 1670-es Úrhatnám polgárral, amely a nemesek kegyeire és “kultúrájára” vágyó sznob polgár gyilkos szatírája.

A túlfeszített munkatempó egyre jobban aláásta a vélhetőleg már tüdőbajos Molière egészségét. 1673. február 17-én, A képzelt beteg előadása közben rosszul lett, bár végigjátszotta a darabot, hogy színészei ne essenek el az est jövedelmétől, az éjszaka folyamán meghalt. Temetése dísztelen volt és csendes, mivel a botrányosnak tartott színészeknek nem járt ekkoriban más búcsúztató, február 21-én, naplemente után szertartás nélkül temették el.

Molière művei sokféle forrásból táplálkoztak, felhasználta többek között a vérbő, francia vásári komédia és a rögtönzésen alapuló olasz commedia dell’arte elemeit.

A természetes ész nevében kifigurázta az emberi gyarlóság, a kicsinyesség és a jellemgyengeség megnyilvánulásait, a társadalom nevelésére irányuló törekvése, racionalizmusa, páratlan komikus vénája minden idők egyik legnagyobb vígjátékírójává avatta. A színpadok nagy klasszikusa maradt máig, darabjait szerte a világon játsszák. Molière termékeny éveinek rövid időszaka alatt egyáltalán nem volt klasszikus író, aki azt és arról írt, amit és ahogy akart.

A versengés, a létért való küzdelem volt Molière egész pályafutásának kulcshangja. Színészeinek és közönségének megtartása miatt lankadatlan küzdelemben állt a konkurens színházakkal szemben. Ezt a versenyt szinte egyedül nyerte meg. Technikai hozzáértése és személyiségereje tartotta össze társaságát. Magyarországon először az iskolai színjátszás fedezte fel a 18. század elején. A korai Molière-fordítások közül kiemelkedtek Kazinczy Ferenc munkái, később többek között Illyés Gyula, Vas István, Mészöly Dezső, Petri György és Parti Nagy Lajos is fordította műveit.