SZFEThália SzínházTóth IldikóSzinetár MiklósArtusMészáros MártaHuszár Zsolt
  • facebook
  • instagram
  • 2020. szeptember 23., szerda

    “A mércét sehol sem tehetem alacsonyabbra” – 80 éve született Gregor József

    2020. augusztus 8., szombat 09:52

    1940-ben ezen a napon született a világhírű magyar basszista, Gregor József.

    Gregor József pályájáról:

    Hegedülni tanult, majd három évig járt a budapesti konzervatóriumba, felvették a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola ének tanszakára is, de abbahagyta. Énekesi pályája 1958-ban kezdődött a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének férfikórusában. 1963-ban próbaéneklés után a Szegedi Nemzeti Színház tagja lett, ahol tizennégy esztendeig dolgozott a legendás karmester, Vaszy Viktor irányítása alatt. Első szerepe Sarastro volt Mozart A varázsfuvola című operájában. 1976-tól a Magyar Állami Operaház állandó vendégművésze, 1987-89-ben a győri Kisfaludy Színház tagja, ezután a szegedi operatársulat igazgatója volt. 

    Pályája első felében nem vállalt külföldi fellépéseket, azt mondta, hogy neki már Hegyeshalomnál honvágya támad. Később énekelt a milánói Scalában, Brüsszelben, Gentben, a new york-i Metropolitanben, Portlandben, Houstonban, Chicagoban.

    A világ számos pontján szerepelt, de Szegedhez mindig hű maradt.

    Az operarepertoár minden nagy basszus szerepét elénekelte. Aki látta, hallotta Ozminként, Don Pasqualeként, Pomádé királyként sose felejti erőteljes alakítását, hangszínét, humorát. Egyik legnagyobb sikerét Giuseppe Verdi Falstaffjának címszerepével aratta, ami tulajdonképp bariton hangfekvésre íródott. 

    Száznál több lemezt készített, számos rádió- és tévéfelvétele készült vele.

    Gregor Józsefről saját szavaival:

    Vegyész: Valamikor vegyészmérnöknek készültem, mégis operaénekes lettem; azt vallom, bármilyen nehéz is volt ez a mögöttem lévő ötven év, még egyszer vállalnám!

    Úthenger: A pályakezdésem tele volt buktatókkal, közben „rakéták”, „gyorsvonatok” robogtak el mellettem, olyanok, akik ma már nincsenek a pályán. Én pedig mint egy úthenger mentem végig; lassan haladtam, de sima utat hagytam magam után…

    Nagyon büszke vagyok arra, hogy pályafutásom ötven évében nem bántottam meg senkit.

    Szeged: Azt megelőzően, hogy 1964. január elsején leköltöztem, kétszer jártam Szegeden. 1962-ben és 1963-ban a Magyar Néphadsereg Művészegyüttesének (mai nevén Honvéd Művészegyüttes) tagjaként. Abban az időben nagy amatőr fotós voltam, s a legszebb képeimet épp Szegeden készítettem. Jól emlékszem, mennyire megragadott a Dóm téri árkádsoron egy furcsa, klinkertéglából készült csavart oszlop. A panteonba azonnal beleszerettem, de a dóm eklekticizmusa kifejezetten nem tetszett. A dóm mögötti görögkeleti templom egyedülálló ikonkincsei már az első látogatáskor felkeltették érdeklődésemet, és a második alkalommal újra megnéztem. Mielőtt ide szerződtem, szegedi operaelőadást nem láttam. A színházat sem ismertem belülről, hiszen nem ott léptünk fel.

    Iván Ildikó, Gregor József és Szonda Éva Bellini, Vincenzo- Norma című operájában (Magyar Állami Operaház – Erkel Színház, 1978., r.- Mikó András)(fotó- Ilovszky Béla)

    Divat: Amikor Szegedre kerültem, még divatban voltak az esti kocsmai beszélgetések. A Hágiban, a Kis-Hungáriában, a Búzában fantasztikus élet folyt. Halász Előd professzornak a Búza volt a kedvenc helye, oda vitte a német és angol vendégeit is. A zenésztársadalom törzshelye a Bárka volt, félúton a színház és a zenekari próbaterem között. Átjártak oda a Radnóti gimnázium tanárai is. Éjszakába nyúló nagyszerű beszélgetésekre emlékszem. A konzervatóriumi tanárok standhelye a Hági söröző volt. Kardos Palival, a zenetörténész Nagy Pistával mindig találkozhatott ott az ember. Az esti beszélgetések alkalmával rengeteg információt be lehetett gyűjteni. Mindenki mindenkivel jóban volt.

    Dulcamara: Dulcamara szerepét 1965-ben énekeltem először, s későbbi pályám során a New York-i Metropolitan-ben is játszottam; ott történt meg, hogy az utolsó előadás fináléjában eldőlt a díszlet, a zenekar abbahagyta a játékot,

    a kórustagok rémülten menekültek ki a színpadról, én pedig arrébb ugrottam, s teljes lelki nyugalommal végigénekeltem az előadást!

    Vaszy: Január 3-án kezdtük a próbát, és 4-én Vaszy már ki is rúgott. Az történt ugyanis, hogy az előző napon kaptuk meg a kottát, én pedig lapról kiválóan leénekeltem a szólamom, mert a Művészegyüttesnél prima vista kellett tudnunk énekelni. A másnapi próbára is kottával érkeztem. Amikor Vaszy meglátta, dühösen rám szólt, azonnal csukjam be. Amikor rám került a sor, nem énekeltem, mert egy szót sem tudtam a szerepemből. Egyszerűen nem tanultam meg. Az Öreg szörnyen mérges lett: “Mit képzel maga!? Kíváncsi vagyok én arra, hogyan tud kottából olvasni? Takarodjon ki innen! Vegye tudomásul, ez egy operaszínpad, ahol maga nem fog a próbákon blattolni!” Teljesen leforrázva mentem haza, egész éjszaka nem aludtam. Azt gondoltam, milyen nagy marha vagyok, hogy idejöttem. Jó helyem volt a Művészegyüttesben, ahol nem ordítoztak velem, mindent emberi hangon meg lehetett beszélni. Egészen odavoltam, de a szerepet megtanultam. A másnap délutáni próbára már be sem vittem a kottát. Vaszy rögtön meglátott, és azzal kezdte, hogy elénekeltette velem a szerepet. Láthatóan elégedett volt, és azt mondta, megúszhattam volna az előző napi inzultust. Soha többé nem volt vele afférom. Atyai jó barátom lett. Nagyon szeretett engem. És én is őt! Az 1963-64-es évad végéig fél év alatt még hét szerepet énekeltem el. Szerencsém volt, hogy Vaszy rögtön az elején kíméletlenül megtanított rá, hogy a legkisebb szerepért is keményen meg kell dolgoznom, és sohasem mehet be az ember készületlenül egy próbára.

    Gyimesi Kálmán, Fodor Zsóka, Gregor József

    Szín: Sokszor három-négy nap alatt kellett megtanulnom egy szerepet. Ha Vaszy azt mondta nekünk, fessük be az eget, nem azt kérdeztük, hogyan, hanem azt, hogy milyen színűre. Nála nem lehetett kibúvókat találni.

    Eszünkbe nem jutott volna egy kérésére azt felelni: nem tudom megcsinálni.

    Szerződés: Akkoriban — elsőként a szegedi énekesek közül — ötéves szerződést kötött velem Vaszy, amelyben az is benne volt, hogy minden évben kétezer forint fizetésemelést kapok. Rettentően utáltak érte a kollégáim! Liszt oratóriumát, a Szent Erzsébet-legendát énekeltük Vaszy vezényletével a Zeneakadémián, amikor a koncert után odajött hozzám Lukács Miklós. Azt mondta, hogy nagy marhaságot csináltam, amikor ötéves szerződést kötöttem a szegediekkel, mert szeretne felhozni az Operaházba, de így nem tud. Erre azt feleltem neki: azt a szerződést közös megegyezéssel két nappal korábban felbontottam Vaszyval. Lukács erre a fejéhez kapott:milyen kár, hogy épp nincs státusza. Mondtam neki, ne izgassa magát, tegnap leszerződtem Wiesbadenba. Akkoriban nyitották meg a határokat, és néhány énekesnek lehetővé tették, hogy külföldön vállaljon munkát. Amikor Vaszy meghalt, írtam egy rövid búcsút a Muzsika számára. A sors különös fintora, hogy az Öreg utolsó interjúja ugyanabban a számban jelent meg, s abban a következőt mondta: “Éveken keresztül szeretettel meg tudtam akadályozni, hogy Gregor Jóska elmenjen Budapestre, így ma is itt van.” A halála után egy hónappal, a Muzsikából tudtam meg, ő intézte úgy, hogy ne kerüljek fel az Operaházba. Egyszer együtt vacsoráztunk egy nyírbátori koncertünk után, s akkor mondta: “Neked nem szabad felmenned Pestre, mert te alkalmatlan vagy a sorbaállásra. Majd meglátod, te nem fiatal korodban fogsz karriert csinálni, már idősebb leszel, amikor szép pályád lesz. Akkor pedig magadra fogsz maradni, nem lesznek igazi művészbarátaid.” Mindenben igaza lett! Egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan barátom maradt, akinek a társaságában nem érzek minimális irigységet sem azért, amit elértem.

    Met: 1992-ben egy Szerelmi bájital előadássorozatot énekeltem Portlandben. Hazafelé jövet megálltunk New Yorkban. A feleségem és az ügynököm szövetkeztek a hátam mögött, és megszerveztek egy próbaéneklést a Metropolitanbe. Tudták, hogy magamtól nem jelentkeztem volna próbaéneklésre sehová. Vaszy volt az utolsó, akinek előénekeltem. Azóta végigcsináltam idehaza egy szép pályát, felléptem Németországban, Olaszországban, Belgiumban és több amerikai nagyvárosban. Beletörődtem, hogy a Metropolitanben sohasem fogok fellépni. Amikor New Yorkban kész tények elé állítottak, rettentően dühös voltam, de az unszolásra végül mégis elmentem próbát énekelni. Szerencsére tréningben voltam, a Rágalomáriát, majd Don Pasquale áriáját kérték, végül Dulcamara belépőjéből is kellett egy kis részletet előadnom. Mindhárom jól sikerült, de az esélytelenek nyugalmával vártam az értesítést. Néhány hét múlva — amikor épp Belgiumban a Manon Lescaut-ban játszottam — üzenetet kaptam, hogy 1994 októberében Sosztakovics Katyerina Izmajlova című operájában a részeges öreg papot kell énekelnem, ami a darab az egyik legizgalmasabb szerepe. Nagyon boldog voltam.

    Pánczél Éva és Gregor József Rossini, Gioacchino- Hamupipőke című operájában (Szentendrei Teátrum, 1987., r.- Békés András)(fotó- Ilovszky Béla)

    A legjobb: Amikor néhány hónappal később Houstonban léptem fel, újra megkerestek a Metből, hogy ugorjak át New Yorkba, mert James Levine szeretne velem beszélni a továbbiakról. A találkozó a Met által kért időpontban nem jöhetett létre, mert nem tudtam elmenni, hiszen előadásaim voltak. Azt üzentem, ne haragudjanak, az aznapi előadás számomra fontosabb, mint az, hogy a jövőről tárgyaljak. Azért hívtak, mert Bartolónak akartak felkérni a Figaro házasságára, de előbb találkoznom kellett volna a rendezővel is. Már lemondtak rólam, amikor a Marcellinát éneklő 60 éves, csodálatos libanoni mezzoszoprán, Rosalind Elias meghallotta, hogy engem szerettek volna, csak nem tudják, jó lennék-e. Rosalinddal többször dolgoztam már együtt, így azonnal rájuk ripakodott:

    “Mit vacakoltok, a legjobb Bartolo most, akit ismerek.” James Levine már hívta is az ügynökömet, és leszerződtetett a szerepre.

    Ezzel még nem ért véget a történet, két hét múlva újabb telefont kaptam, hogy három Szerelmi bájital előadásban játsszam el Dulcamarát. Így aztán az 1994-95-ös évadban négy hónap alatt három szerepben 18 előadást énekeltem a Metben.

    Műtét: Azóta teljesen másképp szemlélem a világot. Amikor az ember kórházban fekszik „kiterítve” egy héten keresztül, hiába az emberek segítőkészsége, szeretete, megérzi az effajta kiszolgáltatottságot. Ezt úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy az ember megtanul „hangyának lenni”: lehet, hogy nagyobbak vagyunk, mint egy hangya, de hogy az életben nem több a dolgunk, mint egy hangyának, abban biztos vagyok.

    Meg kell járni: A műtét utáni első éjszakán átértékeltem az életem, és szándékosan nem kértem fájdalomcsillapítót, hogy átéljem az első fájdalmakat. Meditációval, hittel és imádsággal végigvirrasztottam ezt az éjszakát, szörnyű fájdalmaim voltak, de úgy gondoltam, hogy ezt a poklot meg kell járni. Akkor éjszaka rájöttem arra is, hogy egyetlen percet az életből nem érdemes rossz hangulatban eltölteni, s eldöntöttem, hogy az elkövetkezőkben egyetlen olyan emberrel nem vagyok hajlandó szóba állni, akivel fennáll a lehetősége, hogy nekem konfliktust okozzon. Nem nagyképűségből, hanem önvédelemből döntöttem így, ezért ezeket az embereket vagy szeretettel, vagy határozottsággal, de elkerülöm.

    Réti Csaba és Gregor József Smetana, Bedřich- Az eladott menyasszony című operájában (Szegedi Nemzeti Színház, 1984., r.- Koci, Premysl)(fotó- Ilovszky Béla)

    Mérce: Csak aki igazán megszenvedett már az elismerésért, az tudja, hogy a sikerek rövid állomások egy életpályán. A Metropolitan után is ugyanolyan intenzitással próbálok, hiszen a mércét sehol sem tehetem alacsonyabbra. Lassan 12 éve járok az Egyesült Államokba énekelni, azt tapasztalom, hogy ott nem fordulhat elő olyan lötyögés, mint ami az itthoni próbákat gyakran jellemzi. Elképzelhetetlen, hogy Plácido Domingo markírozzon. Láttam őt a Metben egy zongorás próbán. Úgy énekelt, mintha négyezer ember hallgatná. Az egyik főpróbáján délután kettőkor elrontotta az áriája kadenciáját, ezért négy órán át gyakorolta. Domingo ettől az, aki.

    Egész nap fröccsöző, biliárdozó énekesből nem lett még világsztár.

    Ehhez a pályához hihetetlen kitartás és önfegyelem szükségeltetik.

    Forrás: MTI, Színház Online, Fidelio, Hollósi Zsolt

    - Színházi pillanatok az Instagramon -