A művészi tehetséget családi örökségnek tekinti: ősanyja volt Géczy Julianna, a lőcsei fehér asszony, nagyanyja Spitzer Matild operaénekes, anyja Géczy Fazekas Klára zongoraművész. A ma 90 éves Géczy Dorottyát köszöntjük.
Nem érettségizett, viszont van színészi diplomája, 1949-ben végzett a Színművészeti Főiskolán. A kérdésre, hogyan lehetséges ez, egy interjúban úgy felelt:
“Már a gimnázium 4. osztályából tizennégy évesen minisztériumi engedélyt kértem, hogy korkedvezménnyel felvegyenek az Egyesületi Színiiskolába,
ami később olvadt össze a Színművészeti Főiskolával, amikor harmadikos voltam. Rátkai Márton igazgatása alatt olyan tanáraim voltak, mint Várkonyi Zoltán, Fábri Zoltán, Keleti Márton, Sennyei Vera. Sennyeitől még sanzont is örököltem.
Ő mondta nekem egyszer, amikor éppen nagyon magam alatt voltam, hogy
“a szomorúság és a fájdalom felrakódik a lelkedbe. És majd meglátod, hogyan fogsz egy sanzont húsz év múlva elénekelni.” Igaza lett. Grazban az Uram, uram című Piaf-számot úgy énekeltem, mintha a hátsó agyamban Sennyeit hallottam volna. És a közönség tényleg sírt” – fejtette ki
a színésznő, aki 1949–1951 között a Miskolci Nemzeti Színházban játszott, 1951–1957 között az Ifjúsági Színház és az Irodalmi Színpad művésze volt. 1957-től 50 évig a Vidám Színpad társulatához tartozott. De találkozhatunk nevével a Ruttkai Éva Színház színlapjain is.
“Hűséges természet vagyok, a férjeimhez is mindig hű voltam. A Vidám Színpad mellett rendszeresen utaztam külföldre, voltak drámai kiruccanásaim, verseket és megzenésített verseket adtam elő.
Ma is előttem van, ahogy az egyik műsorban az Irodalmi Színpadon Latinovits Zoltán az Előszót mondta Karinthytól. A színfalak mögött elbőgtem magam, olyan kisugárzása volt, hogy a libabőr szaladgált a bőrömön. (…) Ezek olyan élmények, pillanatok, amikért érdemes volt megszületni” – árulta el a művésznő, aki arról is vallott, mindig is nagyon jóban volt a kollégáival.
“Nem hiszem, hogy valaha bárki rosszat akart volna nekem.
Köztudott rólam, hogy segítek másoknak. Kislányként ért a háború. Apám révén svájci védőpapírokat vittem a Pozsonyi út 40.-be, hogy megmentsek embereket. 1956-ban pedig élelmet szállítottam az autómmal a színházi kollégáknak, amikor a Petőfi Színház környékén kenyeret és krumplit osztottak.
A történelemből azt tanultam, hogy háborúk vannak, emberek halnak meg. Mindig azért imádkozom, hogy béke legyen a világban. Soha nem politizáltam, semmilyen pártnak nem voltam a tagja. Napi szinten olvasom, hallgatom a híreket, pontosan tudom, hogy mi folyik a világban. A művészet az én dolgom és a humanizmus. Ha egy picit rosszabb a kedvem, akkor zenét hallgatok, elmegyek egy koncertre, és attól lenyugszom” – számolt be Géczy Dorottya.
A pályán eltöltött 70 évi jubileumát a Karinthy Színház színpadán ünnepelte 2019 májusában az Éless-Szín Édes teher című előadással. A színpadon köszöntötték Karinthy Márton a színház igazgatója, Felföldi Anikó a MASZK Országos Színészegyesület nevében és Hegedűs D. Géza, aki a Színház- és Filmművészeti Egyetem díszoklevelét adta át.
Prózai és zenés darabokban is jelentős alakítások fűződnek nevéhez. Franciás alkatához megfelelően az egyik legkiválóbb magyar sanzonénekesnő:
“Három nyelven, magyarul, németül és franciául énekelek.
A zenés műsoraimat francia blokkal indítom, utána jönnek a könnyű-zenei számok, majd a duettek Tahi Tóth Lászlóval, Dunai Tamással, amíg élt, Payer Andrással. Rendszeresen felléptünk a Magyarok Világszövetségének szervezésében külföldön. Évtizedek óta Tabányi Mihály zenekarával énekelek” – vallotta egy interjúban.
Több évig a Budapest Európa Televízió műsorvezetőjeként is ténykedett.
A Géczi Dorottya férje Rozsos István színművész volt. “Veled kettesben ülni csendesen / szíved hallgatni, az mindig jó” – énekelték Veled kettesben című dalukban. A színészházaspár 1959-ben felszabadultan nyaralt a Fekete-tengernél, a házasságuk és Rozsos életútja azonban korántsem volt olyan vidám: elváltak, a kétszeres Jászai Mari-díjas színész pedig 1963-ban öngyilkos lett.
Géczy Dorottya így emlékezett vissza kapcsolatukra fél évszázad távlatából:
“Anyám letérdelt elém, hogy ne menjek hozzá. Zseniális színész volt, olyan lelki alkattal, mint Latinovitsé.
Az egész családját elhurcolták a háború alatt, ő is két évig volt táborban. Súlyos depressziótól szenvedett; azt gondoltam, majd én megváltom őt. Időnként tört-zúzott, nem lehetett élni vele. Már elváltunk, amikor öngyilkos lett. De évekig nagyon szomorú voltam miatta.”
A női riválisok és a politikai szerepvállalás kimaradtak az életéből. Erről szólva a Magyar Narancsnak elmondta:
“Nagyon jóban vagyok a kollégáimmal, nem hiszem, hogy valaha bárki rosszat akart volna nekem. “
(…) Mindig azért imádkozom, hogy béke legyen a világban. Soha nem politizáltam, semmilyen pártnak nem voltam a tagja. Napi szinten olvasom, hallgatom a híreket, pontosan tudom, hogy mi folyik a világban.
A művészet az én dolgom és a humanizmus.
Ha egy picit rosszabb a kedvem, akkor zenét hallgatok, elmegyek egy koncertre, és attól lenyugszom.”
Forrás. Wikipédia, Színház Online, Magyar Narancs