Balázs Barbara és Patakfalvi Dóra az ELLE magazinban Nyolcvan év fölött a Földön címmel készítettek összeállítást megszólaltatva 9 embert arról, miért fontos aktívnak és derűsnek maradni. Az egyikük a 93 éves Szatmári Liza, a Vígszínház művésze.

„Azt mondod, jól nézek ki? Hál” istennek. Nagymamám volt ilyen, nem volt egy ránc az arcán, de púder sem. Én se csinálok vele semmit. Szépen fölöltözni azért szeretek, nem hagyom el magam itthon se. Reggel felkelek, rendbe teszem magam, főzni már nem főzök, de képes vagyok kiolvasni akár egy nap alatt egy könyvet. Néha odaülök a telefonhoz, mondom, felhívok valakit, aztán rájövök, hogy nincs már kit. Szinte mindenki meghalt körülöttem a régiek közül… Az emberek meg mennek az utcán, és mint a szentjánosbogarak, világít a kezükben a telefon, nem néznek sehova. Mi az istent tudnak nézni?” – kezdi szavait Szatmári Liza.

„Az egész életem a színházban zajlott. Várkonyi hozott a Vígbe „51-ben, 70 éve vagyok tag, eszem ágába” se volt máshova menni. A Covid előtt voltam utoljára színpadon – nem hiszem, hogy vissza tudok még menni.
Ruttkai Évával egy házban nőttünk fel, együtt jártunk tanodába, egyszerre szerződtünk a színházhoz is. Aztán Éva lett a legnagyobb magyar színésznő, ő kapta a legjobb szerepeket, én meg játszottam azokat, amiket adtak. A kisebbeket. Soha nem voltam rá irigy. A férjem is mindig azt mondta: ,,Lizi, soha ne a másét nézd. Amit te kapsz, azt csináld meg jól.” És én megcsináltam. Meg is köszönték” – meséli Szatmári Liza.

Arról is beszél, nagy szeretetben éltek, nem volt egy hangos szó közöttük: „Ha éjjel jött haza a színházból, mindig megvártam őt. Reggel főztem a kávét, készítettem a reggelit. Ha én dolgoztam többet, ő segített nekem. A házasság akkor lesz hosszú, ha a két ember egymásba kapaszkodik, megértik egymást, mindkettő drukkol a másikért, nem csak az, hogy én, én, én. Úgy nem megy. „88 karácsonyán halt meg a férjem, és tudtam, hogy most változott meg örökre az életem” – idézte fel Szatmári Liza.

„Korábban volt egy infarktusa, a halálból hozták vissza. Másnap azt mondta, nagyon jó volt odaát, teljes nyugalom. Én nem gondolok a halálra, se így, se úgy. Fatalista vagyok: amit a Jóisten rendel, azt akárhogy, de végig kell járni. Talán csak egy dolgot bánok az életemben. Volt egy nagyon jó barátnőm, valamin egyszer összevesztünk, aztán ő beteg lett, és én nem látogattam meg a vége előtt. Egyedül halt meg szegény. Mikor én hazajövök az üres lakásba, azt mondom, megjöttem. A szeretteim itt vannak körülöttem; vigyáznak rám. Mert bármi történjék, nem szabad magunkat sajnálni. Amíg vagyunk, addig kell jól élni. Aztán, hogy utána mi lesz, úgyse tudjuk. De addig csinálni kell az életet” – fogalmazott Szatmári Liza.

A teljes cikk itt olvasható: