Szakmai útja a Budapest Bábszínházból indult és oda is kanyarodott vissza miután vidékre szólította a vágy, hogy jelen legyen egy társulat alapításánál. Saját bevallása szerint a zalaegerszegi Griff Bábszínháztól búcsúzva döbbent rá: mindig bábjátékos marad, ha van egy csapat, amelyhez tartozhat, ha nincs. Az elmúlt évtizedekben Lucifertől kezdve Lúdas Matyin át Hermészig mindenféle szerepben láthattuk. Tatai Zsoltot pályájáról és legutóbbi bemutatóiról, a család mibenlétéről, jelentőségéről illetve az örökbefogadásról szóló Kisrigókról és a rejtélyekkel teli A Szerb Antal-kód avagy a Pendragon legenda című előadásról is kérdeztük, no meg arról, mi a közös a báb- és a harcművészetben.

Édesanyád bábművészként dolgozott Nagyváradon, a gyerekkorodat tulajdonképpen a bábszínházban töltötted, egy interjúban mégis azt nyilatkoztad, sokáig nem volt egyértelmű, hogy te is erre a pályára lépsz…

Kétségtelen, hogy már gyerekként a bábszínház lett a természetes közegem, a második otthonom, egészen furcsának tűnt, ha nem voltunk bent a testvéremmel. Előfordult, hogy amikor az anyukám egy királynőt játszott, aki szép lassan elfogy egy boszorkány átka által, nem bírtam elviselni a jelenetet és ki kellett vitetni a nézőtérről. Miután megláttam a színésznőt, aki a gonoszt alakította, még meg is rugdostam. Hiába ismertem őt civilben, valahogy nem tudtam kisöpörni a gondolataimból a színpadi történéseket. Idővel a világosítóknál időzhettem előadás közben, fel-lekapcsolhattam a lámpájukat, rám bíztak kisebb feladatokat, mert tudták, hogy jól ismerem a terepet. 1989-ben, még a nagy fordulat, Ceausescu bukása előtt költöztünk Magyarországra. A testvérem a Kolibri Színházban kezdte a stúdiót és 1 év után, a Budapest Bábszínházban folytatta, majd ott is végzett. Ő is viszi tovább a családi hagyományt, bábszínésznő lett. Édesanyámnak nem kis szerepe volt abban, hogy nem bírtam a véremmel és beiratkoztam színjátszókörbe, majd a sikertelen Színművészetis felvételi után a Budapest Bábszínház stúdiójába, Meczner János igazgató úr osztályába, ahol tulajdonképpen egy hasonlóan otthonos közegbe kerültem, mint amiben felnőttem. Utólag nem nagyon értem, miért merült fel, hogy esetleg a Közgazdasági Egyetemre vagy a jogi karra jelentkezzek. És azt se bánom, hogy nem a kőszínházak irányába vezetett az utam.

Miért?

Egyrészt jobban egymásra vagyunk utalva a műszakkal, sőt, a színház összes dolgozójával, mint máshol, ezért bensőségesebb a kommunikációnk. Ezt talán azzal tudnám szemléltetni, hogy rám például egy vidéki színházban, amit nem akarok nevesíteni, furán néztek a díszítők, amikor köszöntem nekik. Egy darabig nem értettem, miért lepődnek meg ezen, hiszen mi együtt csinálunk színházat. De mire visszaköszöntek és megszokták ezt a haverkodó pofát, addigra megértettem, hogy van, ahol hierarchikusabb a rendszer. Egy paravános játéknál a díszítők, kellékesek, súgók, ügyelők, színészek mind egy csapatként dolgoznak és ennek megvan az öröme. Sőt, szerintem az együttműködésről szól az alkotás. Ha nincs elég kéz, akkor például a 80 nap alatt a Föld körül című produkcióban egy súgó emel a magasba egy bábot, miközben a másik kezében tartja a szövegkönyvet. Szeretem ezt a közös játékot, ahogy adjuk-vesszük egymástól a támogatást – ez a bábszínház alapja.

A pályád során előfordult-e, hogy a bábszínház egy pillanatra elvesztette a varázsát?

Azt hiszem, nem, soha.

Szóval szenvedélyesen érdekelnek a munkánk során felmerülő színészi és technikai kérdésekre adott válaszok, megoldások – a bábszerkezetektől kezdve a szerepen át a gyerekekkel való találkozásig minden foglalkoztat. És ne felejtsük el, hogy ez egy eléggé nőies szakma, a férfiaknak könnyebben jut szerep, akár szabadúszóként is. Én pedig mindenféle hőst alakíthattam az elmúlt évtizedekben.

Emellett saját bábszínházat is viszel Tatay Színház néven a feleségeddel, Tatai Veronikával… Mikor született meg benned az igény arra, hogy saját produkciókat is létrehozz?

Még tanulókoromban vetette fel édesanyám, hogy átadná az egyik produkcióját, ami egy interaktív játék kicsiknek. Egy kedves barátommal, Krista Anitával kezdtük el játszani. Ennek kapcsán tanultuk meg, hogy kell a gyerekközönséggel és a saját energiáinkkal bánni, tehát azt, hogy mikor érdemes bő lére ereszteni a mondandónkat, mikor kell összébb húzni egy etűdöt, hogy kell megtartani a figyelmet, hogy lehet együtt lélegezni a közönséggel, pihenőidőt adni nekik, felpörgetni őket. Apránként tapasztaltuk meg, mennyire fontos, hogy a koncentrációnk ne lankadjon, mert ha az ember elengedi az előadást, akkor a gyerekek is azonnal elvesztik a fonalat. Az első önálló produkció tehát nagy iskola volt nekem, ahogy a Budapesti Utcaszínház is, ahova a vezető, Monori Balázs hívott játszani. Ő precízen megkövetelte, hogy tudjuk, ki, mikor, hova lép, hova néz, milyen tárgyat mozdít meg és hogy eközben próbáljunk annyira lazák maradni, hogy a közönség rezdüléseit is megérezzük. A Budapest Bábszínházban a lehető legjobb értelemben kiszolgálnak, mint színészt.

Amióta járjuk a vidéket, azóta a Bábszínházban is másként bánok a bábokkal, kellékkel, mert tudom, mennyi meló van bennük és hogy mit jelent, amikor én A 80 nap alatt a Föld körül előadásain rendre lekoccolom Passepartou orrát. Úgy szégyellem magam, de nem tudom tetten érni, hogy ez melyik pillanatban történik meg.

Egy ízben hosszabb időre is elszakadtál a Budapest Bábszínháztól, 4 év tagság után részt vettél a zalaegerszegi Griff Bábszínház alapításában.

Akkoriban egy pár voltunk Kolozsi Angélával, Kovács Géza alapító-igazgató mindkettőnknek szerződést ajánlott, ezért nem haboztunk, mentünk Zalaegerszegre. Sokat számított, hogy Meczner János, aki rengeteg lehetőséget adott nekem direktorként, úgy bocsátott útnak: alkalomadtán visszatérhetek majd. Igazgatónak lenni igazi kötéltánc, ezért óriási dolog, hogy Meczner János az emberi tényezőket is mindig számításba vette… A zalaegerszegi évek alatt Angélával szakítottunk, de barátként tudtunk elválni, és a mai napig olyan találkozni, mintha folytatnánk egy félbeszakadt beszélgetést. A közös egerszegi évektől újfajta látásmódot kaptam, más részleteket, árnyalatokat látok meg egy darabban, mint korábban.

Zalaegerszegről szólva azt nyilatkoztad, választóvonal volt az életedben, amikor felállt az egész társulat, miután kiderült, Kovács Géza nem maradhat igazgató. Úgy fogalmaztál, dönteni kellett, bábszínész maradsz-e és akkor jöttél rá, hogy tényleg ez az utad.

Teljesen lutri volt, ki hova lép tovább. Ilyenkor azért felmerül az emberben a kérdés, lehetséges-e, hogy egy civil szakmában folytassa.

Békéscsabára szerződtem és onnan kerültem vissza a Budapest Bábszínházba, ahol azóta is tag vagyok.

Zalaegerszeg nemcsak a szakmai életed szempontjából volt meghatározó… Ezen a ponton kérlek meg, hogy meséld el, mi a története a Facebook borítóképednek, amin egy karddal vagy látható?

Kamaszként egyszer mentem az óvodás kistesómért, amikor megtámadtak az utcán és kizsebeltek. Ez az élmény belém égett, rettenetes volt a tudat, hogy nem tudom megvédeni magam. És mivel mi csonka család vagyunk, tovább gondoltam a dolgot: mi lesz a többiekkel, hát akkor őket se tudom megvédeni? Belém hasított, hogy a következő héten keresnem kell egy karate klubot. Így is történt, a későbbiekben már versenyezni is jártam. Egyszercsak azonban kiderült, hogy van egy olyan szívritmuszavarom, ami miatt abba kell hagynom a karatét, mert számomra minden leizzadás egy koporsószög.  minden leizzadás egy koporsószög. Ekkor 18 éves voltam. 2 hónapnyi mély depresszió köszöntött rám. Aztán elkezdtem kutatni, milyen harcművészetet folytathatnék. Mikor Zalaegerszegre kerültem 2004-ben, akkor találtam rá az Aikido-ra, ami japánul, a harmónia útját jelenti.Később 2012-ben, Gazdag Hajnal-ban ismertem meg a mesteremet. Ezt csak azért lényeges megemlítenem, mert az életemet és lényemet többnyire nők formálják, nélkülük egy elég szögletes, katonás figura volnék…. Visszatérve az aikidóra, ez egy olyan harcművészeti ág, amely a kint és bent egyensúlyára, az összhangra és alkalmazkodóképességre, az egyetemes törvények tiszteletére, szilárd középpontunk megtartására, az ellenféllel szemben alkalmazott nyers erő használatának elkerülésére épít, az ellen nem állás technikája. A gondokodásmód és a gyakorlatok elsajátítása egyformán fontos része. Ha egyszerűen akarnám megfogalmazni, az aikido lehetővé teszi, hogy te ne bántsd a másikat, miközben ő bántani akar, hogy a saját védelmirendszered ne az ösztöneid szerint működjön, hogy a lépéseid a tudatosság irányítsa, annak a felismerése, hogy az ellenfeled mit, milyen indíttatásból tesz. Ez nagyon nehéz abban a másodpercben, amikor valaki éppen megtámad. De az aikido pont azt járja körül, hogy lehet egy szóval, egy gesztussal, egy mozdulatsorral elhárítani, megsemmisíteni a rossz szándékot, mondván: az a jó küzdelem, amit nem vívsz meg. Célom, hogy egyszer aikido oktatóvá váljak. Még nem tartok itt, de efelé haladok. 

Eddig a Színház- és Filmművészeti Egytemen tanítottál óraadóként…

Miben hasonlít az, amit megkövetel tőled a harcművészet és a bábozás?

Mindkettő igénybe veszi, megmozgatja és táplálja a testet, a szellemet, mindkettő feltölt, de egyikből sem lehet energiát nyerni gyakorlás, odaadás nélkül. Az egyetemen rögtön elmondom a tanítványoknak, hogy harcművészettel foglalkozom, mert az életemnek ez meghatározó, organikus része és bizonyos tanulságokat a harcművészetből emelek át a tanítási rendszerembe. Mondok egy kicsit blőd példát: a választ arra, hogy combizommal miként érdemes tartanod magad bábozás közben vagy mire kell ügyelned, hogy húsz év múlva se fájjon a derekad, a harcművészetből hozom. Édesanyáméknál Nagyváradon a bábszínészek még egy kategóriába tartoztak a bányászokkal, ugyanis a bábozás komoly fizikai megterhelést jelent. Megköveteli, hogy a művész figyeljen a testére, hogy ne hagyja el magát, mert az idővel megbosszulja magát.

Számodra mennyiben jelent megtartó erőt az, hogy ki-aikidózol?

Egyébként azt gondolom, hogy a fiúknak, férfiaknak az életük során találkozniuk kell valamikor a fizikális erővel. Szerintem ez elkerülhetetlen, mert egyszerűen így vagyunk megalkotva. És ha valaki ezzel az erővel el tud kezdeni dolgozni, akkor a javára fordíthatja. Nekem sokat jelentett, hogy a karate fizikálisan meggyötört, szívósabbá tett. A ki-aikido pedig lelkileg erősített meg. Nehezebb pillanatok vagy hullámvölgyek közepette van tartalékom, amiből tudok meríteni. Néha elég egy gondolatot felidézni, ami a harcművészethez köt néha pedig egy öt perces mélylégzés után tudom azt mondani, hogy minden rendben van, haladjunk tovább vagy hogy türelemmel várakozzunk, amíg megoldás születik az adott problémára. A ki-aikido tanításai segítenek visszatérni a pillanathoz és kiegészítik a munkám. A bábozás illetve a harcművészet teljes és szabad emberré tesznek – ezt nem tudom máshogy kifejezni.

Segítenek elengedni a színészi hiúságot? 

Áhh, abban semmi sem segít. (Nevet.) 

Egyáltalán el kell engedni?

Sok helyzetben feltétlenül, igen. De a bábozáshoz szükséges jó kedélyt sose szabad elengedni. A játékkedv a legfontosabb… 

Ez belőled egyáltalán nem veszett ki, még a drámainstruktor szakot is elvégezted a Színművészetin, így diplomát szereztél arról, amit magad is tanítasz… 

Az egyetemen olyan emberekkel találkozhattam, akik ugyanolyan cipőben jártak, mint én, akik a színpadon tanulták a szakmát. Mókás volt, hogy egy szivárványhoz hasonlóan színes társaság gyűlt össze. Nekem rengeteget adott, hogy elméleti tudást is kaptam.

Idén miért nem tanítasz az SZFE-n?

Az új bábosztály vezető tanára, Lénárt András felkért pantomimet oktatni, de Karsai Veronikát javasoltam magam helyett, aki zseniális és aki egy pantomimes klán leánya. Vele jobban járnak a diákok.

Vállaltad volna, ha más felkérés érkezik?

Azt hiszem, igen.

Nem lenne jó, ha tíz fiatal, akinek más úton-módon nem nagyon volna lehetősége csatlakozni hozzánk, csak úgy, ha részt vesznek az egyetemi képzésben, ki lenne rekesztve. Ha felkérnek, hogy tanítsam őket, nem mondhatok nemet, hiszen kollégák leszünk, egymás támaszai, tanítói. Ha én most segítek nekik, akkor ők lehet, hogy tudnak majd segíteni annak, akinek én már nem fogok tudni tanácsot adni. Ha bezárom a tudást, amit megszereztem, akkor az meghal, olyan, mintha nem is lenne. 

A tudásod más formában is igyekszel megosztani, konzulensként is közreműködsz néha előadásokban. Például kollégád, Barna Zsombor Vitéz László produkcióiban… Ugyanakkor neked is van Vitéz László előadásod…

És készülök is egy újabbra… Amikor Zalaegerszegre szerződtem, Kovács Géza (a szombathelyi bábszínház igazgatója, a szerk.) összehozta az aktuális bábosztályt, és velük együtt engem is egy olasz Pulcinella-játékossal, Luca Rongával, aki azt vallja, hogy a vásári bábjáték alapvetően semmi másról nem szól, csak arról, hogy az embereknek örömöt szerezzünk. Pulcinella ugye a XVI. századi commedia dell’arte alakja, ikonikus bábfigura Olaszországban, ahol a mai napig élő hagyomány az ő történeteit az utcán megeleveníteni. Komoly, felelős bábszínészként én is szerettem volna felfedezni, mit hagytak ránk az elődeink. Egyrészt ugye Paprika Jancsit, akit Bartha Tóni bábművész több előadással is életben tart. Másrészt Vitéz Lászlót, akit Kemény Heni bácsi tett országszerte ismertté. Luca Ronga mondta is nekünk, figyeljük meg, hogy Heni bácsi úgy él majd tovább, hogy egyre több Vitéz László fog feltűnni a színházi palettán. És akkor egyértelművé vált, hogy nekem is ezzel a figurával van feladatom. Fabók Mancsi például kitalált Vitéz Lászlónak egy feleséget, a Vas Juliskát. Zsombor pedig tovább vitte az ötletet és ő is beépítette az új előadásába az asszonyságot. Szerintem ez nagyszerű dolog, ez a lényeg! Hiszen a hagyományok valamikor elkezdődnek és általunk folytatódnak!

Nemrég egy Vitéz László előadáson azt tapasztaltam, hogy a gyerekek nagyon élvezték, de bizonyos pillanatokban majdnem szétszedték a paravánt. A játszó – talán szabad elárulni, hogy Pályi Jánosról van szó – , utóbb elmondta, bár kivételes eset zajlott a szemünk előtt, érzékelhető, hogy mostanában megváltozott a közönség. Te hogy látod ezt? 

Én is azt veszem észre, hogy a mai gyerekek impulzusszerűen tudnak koncentrálni. Azt hiszem, nem túlzás kijelenteni, hogy mi még megtanultuk átereszteni magunkon az időt, megtanultunk elmélyülni. De az a sok inger, ami ma körülveszi a kicsiket, szétszedi a figyelmüket. Nem véletlenül van egyre több figyelemzavaros gyerek. Egy komoly történetet fölvázolni szinte csak kisebb adagokban lehet…

Mégse rettentek meg a komoly történetektől, a Budapest Bábszínházban tettenérhető a kortárs szövegek beemelésének és a komoly témák felvetésének szándéka.

Ez igaz. Annak idején Meczner János és ma már az új igazgatónk, kollégánk Ellinger Edina is igyekszik olyan történeteket választani, amik húsbavágó kérdéseket vetnek föl, amik megérintenek, elgondolkodtatnak. Ilyen például ASzerb Antal-kód avagy a Pendragon-legenda Fábián Péter rendezésében, egy eszméletlenül jó krimi, ami az irodalom körül forog. És ilyen Hoffer Károly rendezése a Kisrigók, amit Gimesi Dóri formált színdarabbá Paulon Viktória blogbejegyzéseiből. Ez egy szívmelengetően szép történet három árva, örökbefogadott gyerekről, akik tudják, hogy testvérek és akik keresik egymással a kapcsolatot, miközben a néző előtt feltárul az ő varázslatos meseviláguk.

Mint örökbefogadó szülőnek ez egy igazán különleges előadás lehet számodra…

Igen, pláne, hogy érthető nyelven, végtelenül barátságos módon szól egy olyan témáról, ami sokakat érint és amiről kevés szó esik. A kislányom még csak három éves, de már az első pelenkázás óta beszélünk neki arról, miként lettünk egy család, hogy van az életet adó szülő, hogy őt mi fűzi hozzá, hogy mi vagyunk az anyukája, apukája, hogy együtt szőjük tovább az élete fonalát. Azt gondolom, hogy a Kisrigók nemcsak az örökbefogadásról mesél, hanem az összetartozás jelentőségéről, arról, hogy vannak gyerekek, akik más körülmények között élnek, akiknek nincs otthonuk, nincsenek szüleik, akik el vannak veszve a világban és akik támogatásra, szeretetre, azok hiányában valódi kapcsolatra szorulnak. Ugyanakkor a darab végkicsengése pozitív, nem felkavaró és feldolgozó drámapedagógiai foglalkozás is kapcsolódik hozzá. Szerintem a színháznak feladata, hogy bemutassa, milyen az élet egy másik szemszögből.

Lehet, hogy nem helytálló a meglátásom, de mintha az örökbefogadás tabutéma volna Magyarországon, mintha általánosságban egészen kevés információval rendelkeznénk róla, mintha nem lenne erről társadalmi párbeszéd. Pedig sokak számára volna életbevágóan fontos, hogy ez ne így legyen…

Ezt nem tudom megcáfolni. Azt szoktam mondani, hogy én és a feleségem végtelenül szerencsések voltunk, hogy időben hoztunk döntést arról, hogy örökbefogadunk. Tíz év házasság után sem jött a baba, utánajártunk és kiderült, hogy ennek különösebb fizikai oka nincs, egymásra néztünk Veronikával, és rögtön azt mondtuk: jó, akkor örökbefogadunk. A szülőségre felkészítő tanfolyamon és az örökbefogadást segítő alapítványoknál több lelkileg és testileg végtelenül meggyötört szülőpárossal találkoztunk, akiknek a kálváriáját nem szívesen jártuk volna végig. Maximálisan értjük, hogy mások miért vágnak bele a lombikprogramba, de most, hogy Annaróza velünk van, pláne azt gondolom, mi a lehető legjobban tettük, hogy azonnal az örökbefogadás mellett döntöttünk és esetleg kihagytunk sok év várakozást, szomorúságot, kutatást információk és remény után.

Mielőtt az ember örökbefogad, nem feltétlenül tudja feltenni azokat a kérdéseket, amelyekkel a későbbiekben, szülőként szembesülhet, hiszen valóban sehol sem esik szó az örökbefogadásról. Ezért zseniális dolog a felkészítő tanfolyam. Legszívesebben mindenkinek ajánlanám.

Mi azért is szerencsések vagyunk, mert már másfél év várakozás után találkoztunk Annarózával. De előtte két héttel tudtuk meg, hogy mehetünk őt megnézni, és hiába készül az ember előtte másfél évig, az a két hét akkor is egy kapkodás. Utána pedig hat hét izgalom jön – az örökbefogadásnál ugyanis az életet adó anya ennyi ideig gondolhatja meg magát és dönthet úgy, hogy mégis ő neveli fel a gyermeket. Az utolsó napok izgalmát, aggodalmát nem kívánom senkinek, csak azt a felszabadultságot, hihetetlen boldogságot és hálát, ami rá következik…

Az, hogy apa lettél hatott a munkádra?

Abszolút.

Egyrészt más szemmel tekintek a gyerekek felvetéseire, problémáira, visszajelzéseire, jobban megértem őket. Másrészt olyan, mintha még egy lábbal állnék a földön. A családunk kiteljesedett.

Kérdezett: Tóth Berta

Fotók: Budapest Bábszínház