Harmadjára rendezik meg május 13-15. között a kirakART – művészettel újratöltve elnevezésű programsorozatot ezúttal a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretein belül. A Jurányi Ház szervezésében a 2. kerületi Kapás utca 46. szám alatti üzlethelyiségben készül a Szűkre szabva – installáció időszakos létezéssel című kiállításra, performanszra Árvai György, Lukács Mihály, Takáts Fruzsina, Szűcs Edit és w’Horv’th T4ibor. Az eseményről Árvai Györgyöt, Lukács Mihályt és Szűcs Editet kérdeztük.
Mit találtatok érdekesnek a felkérésben, magában a kirakART projektben?
Szűcs Edit: A kirakART programsorozatba a Covid időszakban kaptunk meghívást, és tavaly júniusban vettünk először részt az eseménysorozatban, akkor már kimerészkedtünk az otthonainkból, és újra kapcsolatba kerülhettünk a közönséggel, még ha csak egy üvegburán keresztül is. Nagyon izgalmas, hogy a kirakART performatív tud lenni, rövid idő alatt kell elkészíteni, és érdemes nagyon friss ötlettel előállni. Ez a harmadik kirakART, amiben részt veszünk. Ezúttal teljesen új találkozást generáltunk az előző kettőhöz képest, hiszen a világban a helyzet folyamatosan változik, és ha nem tudunk erre reagálni, akkor nincs értelme egy ilyen típusú, „alkalmi performanszt” létrehozni. Úgy vélem, nekünk, alkotóknak izgalmas kihívás lehet, hogy egy adott helyszínre kell adaptálniuk az elképzelésüket.
Árvai György: Őszintén szólva a kirakART majdhogynem művészetellenes koncepció. A lexikonok szerint a színháznak – és általában a performanszoknak is – az egyik varázsa, hogy az előadók a nézőkkel egy térben és időben léteznek, egy levegőt szívnak. Itt persze van egy guillotine, a kirakatüveg, ami elválasztja a nézőket az alkotástól, és ha a művész nem akarja megfejteni, hogy ez a szituáció milyen feszültséget tud okozni az előadó és a befogadó között, akkor nincs miről beszélni. A kirakART akkor tud érdekes lenni szerintem, ha azok az emberek, akik részt vesznek benne, érdekessé teszik, és feltöltik szellemi áruval, tartalommal, érzettel, ami esetleg még az üvegen keresztül is érződik. Hangsúlyoznám, a kirakART nem formai, hanem töltöttségi játék. Az igazi „probléma”, áthidalásra váró felület jelen esetben az üveg. Most is az üvegfal izgat minket, alkotókat, ami hangilag, érzetileg elválasztja, elszigeteli a két teret (az üzlethelyiséget és az utcát) egymástól. Mi abban bízunk, és eddig is abban bíztunk, hiszen ez a harmadik kirakART-os megnyilvánulásunk, hogy ezzel a feszültséggel meg tudunk birkózni.
Lukács Mihály: Színházi szempontból érdekes kihívás az, hogy a tér mennyi mindenben korlátoz. Ebben a beszorított helyzetben miképp lehet mégis tartalmilag és formailag is kompromisszummentes a performansz? A szigorú keretek remélem, szükségszerűen teszik a közhelyes, magától értetődő megoldásokat. Sajnos ez a helyzet talán nem csak a kirakatra érvényes. Az is izgalmas, hogy ez tulajdonképpen utcaszínház, csupán nagyon nem a megszokott stílusban. Emberileg pedig az alkotótársakkal való együttműködés, közös gondolkodás vonz, valamint a színházi alkotásnak ez a szabad, mégis nagyon fókuszált módja.
A Szűkre szabva cím arra utal, hogy ezúttal egy kis térben dolgoztok?
Árvai György: A cím azért Szűkre szabva, mert tényleg minden nagyon vékony lett az elmúlt évtizedekben, a kortárs útkereső művészetre való figyelem nagyon szűk réteghez jut el. Ez a kis tér is ezt jelenti számunkra, de a tér csak egy formai helyzet.
Szűcs Edit: A múltkorihoz képest, ahol az volt a kihívás, hogy tudunk egy nagy teret élettel megtölteni, ezzel szemben, most egy pici helyet választottunk, a Kapás utca 46. szám alatt lévő üzlethelyiséget. Ráadásul most öten dolgozunk együtt ezen a projekten, és öten létezünk majd bent a performansz alatt. Ezúttal az jelent kihívást, hogy ezt a kis teret hogyan tágíthatjuk, hogyan lakjuk be. Kíváncsi vagyok, hogy a zsúfoltság, telítettség érzet mit fog kiadni. Van egy generációs játék is a dologban, hiszen a három fiatalabb alkotótársunkat, Lukács Mihályt, Takáts Fruzsinát és w’Horv’th Tibort egy rövid ideig tanítottuk is (MOME). Velük nagyon érdekes párbeszéd alakult ki. Az a pár évtized, ami köztünk feszül, és az, hogy ötünk nagyon különböző karakter, egészen másfajta reakciókat hív elő, amit nagyon izgalmas ütköztetni, összeolvasztani és játszani vele. A címválasztásra reagálva, miután a Szűkre szabva cím megszületett, kitört az orosz-ukrán háború. Az, hogy a világban most zajlik egy területért folyó rettenetes küzdelem, simán benne lehet ebben az akcióban: miért van az, hogy nem férünk el ezen a bolygón, és hogy nemzetek egymásnak esnek.
Lukács Mihály: Szerintem a jó címek sosem értelmezik az előadást. Hozzá adnak, vagy elvesznek belőle, egy réteg a számos közül. Egy lehetőség a néző számára (és nagyon fontos, hogy az alkotó számára is).
Így szól a kiállítás ajánlója: „Gomblyukból hasíték. Záruló és nyíló terek. Nézőink megfigyelők, akik a valóság apró nyílásain keresztül látnak rá egy másik világra. A kirakat üvege határ, mely nem is a néző és előadó között húzódik, hanem belül. Bedobozolt emlékek, bedobozolt életek, a történelem gyártás manufaktúrája.” A kukucskálás jut erről eszembe.
Szűcs Edit: A kirakART jellegéből adódóan a kiállítást a nézők a kirakat üvegén keresztül élvezhetik, amit ráadásul még tovább szűkíthetünk, ezzel irányíthatjuk a nézők figyelmét, csőlátásra késztetjük őket. Minden nézőnek létrehozunk egy egyéni világot, egy nyílást nyitunk, amiben egy szubjektív világ tárulhat fel számukra.
Árvai György: A kukucskálás találó kifejezés. Azt üzenjük az érdeklődőknek, hogy merjenek odatapadni az üvegre, mert egyébként nem tárulkozik fel a kirakat. A kirakat alapfunkciója, hogy az arcodba tol mindent. Akkor működik jól, ha olyat is ígérhet egy kirakat, amit nem tud teljesíteni. A mi kirakatunk nem tárulkozik ki, nem ugrik az ember arcába, a nézőknek aktivitásba kell jönniük, fel kell kutatniuk a réseket, hogy lássák, mi rejlik az üvegfal mögött. Több rés, több kukucskálólyuk lesz az üvegen, és amiket a réseken keresztül látnak, összefűzhetők, de nem biztos, hogy azt a kombinációt rakja össze a kukucskáló, amit mi kitaláltunk, de az nem baj, ez is a játék része. Benne van, hogy mindenki mást lát majd kukucskálás közben.
Lukács Mihály: A változó részekkel változik a perspektíva is. Nekem ez a film, a kamera eszközét juttatja eszembe, azzal a különbséggel, hogy minden néző maga vághatja meg a fejében a performanszunk filmjét. Olyan szempontból is érdekes ez, hogy a nézőknek egyfajta megállapodásra kell jutniuk, hogy ki mikor melyik résen néz be. Ki kell alakítaniuk a normákat, minden csoportnak külön. Hiszen nem tehetem meg, hogy én végig a legizgalmasabb résen bámulok be, mert akkor mások elől veszem el a lehetőséget. Vagy mégis?
Hogy kapcsolódtál a projektbe, Mihály?
Lukács Mihály: Gyurival először a MOME keretein belül találkoztam. Az egyetemen tartott nekünk egy kurzust, amely során a Jurányiban csináltunk egy előadást. Jó volt a közös munka, és kérte, hogy idén csatlakozzak a kirakART-hoz, mint színházas performer. A keret közös, hogy stílszerűen fogalmazzak, van egy közös doboz, amiben mind az öten az egyéni performanszunkkal készülünk, amely május 14-én 20.30-tól és 21.30-tól látható. Az installáció, ami viszont mindhárom napon megtekinthető, a performansz kimerevített állapotának tekinthető.
Szerző: Bordás Katinka